Ne féljünk az intelligens gépektől! Dolgozzunk velük!

Ha a legtöbbet akarjuk kihozni a technológiából, szembe kell néznünk félelmünkkel, és le kell győznünk, ha a legjobbat akarjuk kihozni emberi mivoltunkból – mondja Garri Kaszparov, a történelem egyik legnagyobb sakkozója. Kaszparov 1997-ben elvesztette az IBM Deep Blue csúcsszámítógépe elleni mérkőzését. Föltárja előttünk a jövőre vonatkozó látomását, amikor intelligens gépek fogják segíteni legmerészebb álmaink valóra váltását.

A történet 1985-ben kezdődik,

22 éves koromban,

amikor sakkvilágbajnok lettem

Anatolij Karpov legyőzésével.

Abban az évben korábban

szimultán mérkőzést játszottam

a világ 32 legjobb sakkozógépe ellen

a németországi Hamburgban.

Minden játszmát megnyertem,

és nem számított meglepőnek,

hogy egyidejűleg meg tudtam verni
32 számítógépet.

Az volt az én aranykorom.

(Nevetés)

A gépek gyengék voltak,

a hajam pedig dús.

(Nevetés)

De 12 évvel később

élet-halál küzdelmet vívtam
egyetlen számítógép ellen

olyan mérkőzésen,

amelyet a Newsweek címoldala

"Az agy utolsó védvonalá"-nak hívott.

Spongyát rá!

(Nevetés)

A mitológiától kezdve a sci-fiig

az ember gép elleni küzdelmét

gyakran élet-halál harcként ábrázolják.

John Henry,

az acélkalapácsos ember,

a 19. századi afroamerikai
népi legenda hőse,

gőzkalapács ellen

folytatott küzdelmet,

amikor alagutat tört a sziklás hegyen át.

John Henry legendája része
annak a régi gondolkodási sémának,

amely az embert és a technológiát
szembeállítja egymással.

A versenyzés retorikája
manapság is uralkodó.

Versenyben vagyunk a gépekkel,

küzdelemben, sőt háborúban.

Munkahelyek szűnnek meg.

Gépek lépnek emberek helyébe,
mintha soha nem léteztek volna a Földön.

Elég arra gondolni,
hogy a Terminátor vagy a Mátrix c. film

valósággá váltak.

Kevés terület maradt,

ahol az emberi test és ész
egyenlő feltételekkel versenyezhet

számítógépekkel vagy robotokkal.

Szeretném, ha sokkal több lenne.

Ehelyett

egyszerre voltam megáldva és megátkozva,

hogy szó szerint példaalakja lettem

az ember és a gép versenyének,

akire állandóan hivatkoznak.

A John Henry óta lezajlott leghíresebb
ember–gép versenyben

két mérkőzést játszottam

az IBM Deep Blue nevű
csúcsszámítógépe ellen.

Senki sem emlékszik rá,
hogy az elsőt megnyertem...

(Nevetés)

(Taps)

...Philadelphiában, mielőtt elvesztettem
a visszavágót egy év múlva New Yorkban.

De ez rendjén való.

Nem tartják számon a naptárban azokat,

akiknek nem sikerült
megmászniuk a Mount Everestet,

mielőtt Sir Edmund Hillary
és Tenzing Norgay

föl nem jutott a csúcsára.

1997-ben még sakkvilágbajnok voltam,

mikor a sakkszámítógépek végül beértek.

Én voltam a Mount Everest,

és a Deep Blue elérte a csúcsot.

Persze, nem a Deep Blue tette,

hanem a létrehozói

Anantharaman, Campbell, Hoane, Hsu.

Le a kalappal előttük!

Mint mindig, a gép győzelme
az ember győzelme,

ezt hajlunk elfeledni, amikor teremtményei
túltesznek létrehozójukon.

A Deep Blue győzedelmeskedett,

de intelligens volt-e?

Nem volt, legalábbis abban az értelemben,

ahogy Alan Turing s az informatika
tudományának megalapítói

remélték.

Kiderült, hogy a sakkjátékban
a nyers erő is dönthet,

ha a hardver elég gyors

és az algoritmus elég okos.

Bár az eredmény szempontjából

– hogy ti. nagymesteri fokon játsszék –

a Deep Blue okos volt.

De a hihetetlen sebességű

– 200 millió állás másodpercenként –

Deep Blue módszer
nem sokat tett hozzá,

hogy belelássunk
az emberi intelligencia rejtelmébe.

Nemsokára

gépek lesznek a taxisok,

orvosok, egyetemi tanárok,

de vajon intelligensek lesznek-e?

Ezeket a meghatározásokat
inkább meghagyom

filozófusoknak és szótáraknak.

Igazából az számít, hogy mi, emberek,

hogyan érezzük magunkat e gépek
között élve és velük dolgozva.

Amikor 1996 februárjában
először találkoztam a Deep Blue-val,

már több mint 10 éve világbajnok voltam,

és 182 világbajnoki játszmán voltam túl,

meg más kiváló sakkozók
ellen vívott több száz játszmán.

Tudtam, mire számítsak ellenfeleimtől,

és tudtam, mit várhatok magamtól.

Megszoktam, hogy mérlegeljem a lépéseiket,

és fölbecsüljem érzelmi állapotukat

testbeszédük alapján és a szemükbe nézve.

Amikor a Deep Blue sakktáblájához ültem,

rögtön valami újdonságot éreztem,

valami nyugtalanítót.

Amilyent akkor éreznek,

mikor először ülnek
vezető nélküli kocsiba,

vagy amikor az új IT-főnöktől
először kapnak utasítást.

De az első játszmánál még

nem lehettem benne biztos,

mire képes ez a micsoda.

A technológia ugrásszerűen fejlődik,
és az IBM sokat fektetett bele.

Azt a játszmát elvesztettem.

Csak tűnődtem:

lehet, hogy legyőzhetetlen?

Talán befellegzett imádott sakkomnak?

Ezek emberi kétségek,
emberi félelmek voltak.

Egyben biztos voltam:

Deep Blue nevű ellenfelemnek
nincsenek ilyen kétségei.

(Nevetés)

A megsemmisítő csapás után

visszavágtam,

és megnyertem az első mérkőzést,

de a baljós előjelek már jelentkeztek.

Végül is vesztettem a géppel szemben,

de legalább nem jutottam
John Henry sorsára,

aki bár győzött,
kalapácsával a kezében halt meg.

Kiderült, hogy a sakk világának

még szüksége van emberi sakkbajnokra.

Még manapság is, mikor a mobilokon

az ingyen sakkprogramok

erősebbek a Deep Blue-nál,

az emberek mégis sakkoznak,

többet, mint bármikor.

A vészmadarak azt jósolták,
hogy senki nem fog sakkozni,

ha gép is legyőzheti.

Bebizonyosodott a tévedésük,

de a vészmadaraknak mindig
kedvenc időtöltésük

a károgás a technológiáról.

Saját tapasztalatomból tudom,

hogy szembe kell néznünk a félelmünkkel,

ha a legtöbbet akarjuk
kihozni a technológiából,

és le kell győznünk félelmünket,

hogy a legjobbat hozzuk
ki emberi mivoltunkból.

Sebeim nyalogatása közben

a Deep Blue elleni küzdelemből

merítettem ihletet.

A régi orosz mondás szerint: ha nem
tudod megverni, csatlakozz hozzá.

Akkor arra gondoltam:

mi lenne, ha összefognék a géppel,

a számítógép és én együttműködnénk,
egyesítenénk erősségeinket:

az emberi ösztönt a gépi számolással,

az emberi stratégiát a gépi taktikával,

az emberi tapasztalatot
a gép memóriájával?

Tán ez lenne az eddigi
legtökéletesebb játszma.

1998-ban Haladó Sakk néven

megvalósítottam az elgondolásomat.

A géppel az oldalamon játszottam
egy másik kiváló sakkozó ellen.

Az első kísérletben
egyikünknek sem sikerült

hatékonyan egyesítenie
az ember és a gép erősségét.

A Haladó Sakk fölkerült az internetre,

és 2005-ben az ún. kötetlen sakkbajnokság

meglepetésszámba ment.

Nagymesterek csapata
s a legjobb sakkgépek vettek benne részt,

de nem a nagymesterek nyertek,

és nem a csúcsszámítógép.

Egy amerikai amatőr sakkpáros nyert,

amely egyidejűleg három közönséges
személyi számítógépet kezelt.

Gépeik kezelése révén

hatékonyan fölülmúlták

nagymester ellenfeleik
sokkal nagyobb sakktudását

és a többiek sokkal nagyobb
számítási teljesítményét.

Kialakítottam e képletet:

gyenge játékos plusz gép

plusz jobb kombináció fölülmúlja

az önálló nagy teljesítményű gépet,

de még figyelemreméltóbb, hogy fölülmúlja

az erős játékos plusz gép összeállítást,

ha csapnivaló a kombináció.

Ez arról győzött meg,
hogy fejlettebb felületek kellenek

gépeink összehangolására

a jobb intelligencia érdekében.

Az ember + gép nem a jövő,

hanem a jelen.

Aki már használt internetes fordítást

idegen nyelvű újsághír
lényegének megértéséhez,

tudja, hogy a fordítás gyatra.

De ha hozzáadjuk az emberi tapasztalatot,

hogy értelmessé tegyük,

a gép tanul a kiigazításainkból.

E modell egyre jobban terjed az orvosi
diagnosztikában, a biztonsági elemzésben.

A gép feldolgozza az adatokat,

valószínűségeket számol,

eléri a 80%-os, majd 90%-os pontosságot,

az emberi oldalnak elemzésre

és döntés-előkészítésre
alkalmassá teszi őket.

De senki sem küldi gyerekét iskolába

90%-os pontosságú vezető nélküli kocsival,

de még 99%-ossal sem.

Nagyot kell még ugranunk előre,

hogy pár tizedes értékkel javuljunk.

A Deep Blue-val vívott
második mérkőzésem után

20 évvel

a szenzációhajhász szalagcím:
"Az agy utolsó védvonala"

közhellyé vált,

ahogy az intelligens gépek

behatolnak

minden ágazatba, úgyszólván nap mint nap.

De a múlttól eltérően,

amikor a gépek az igavonó állatot

és a kétkezi munkát helyettesítették,

most a diplomásokat

és a politikusokat fenyegetik.

Mint aki gép ellen küzdött és vesztett,

azt mondom önöknek, hogy ez kiváló hír.

Végtére is, minden szakmának

el kell viselnie ezt a nyomást,

különben az emberiség
fejlődése megrekedne.

Nem mi

választjuk meg,

mikor és hol áll meg a fejlődés.

Nincs lehetőségünk

lelassítani.

Valójában,

ideje fölgyorsulnunk.

Technológiánk pompásan boldogul

életünk nehézségeinek
s kockázatainak leküzdésével,

ezért még bonyolultabb,

még kockázatosabb feladatokat

kell találnunk magunknak.

A gépek

tudnak számolni.

Nekünk megvan
az értelmi képességünk.

A gépek utasításokat kapnak.

Nekünk célunk van.

A gépek

objektívak.

Mi szenvedélyesek vagyunk.

Ne izguljunk amiatt,
amire gépeink ma képesek.

Inkább azon izguljunk,
amire ma még nem képesek,

mert szükségünk lesz új,
intelligens gépek segítségére

legmerészebb álmaink valóra váltásához.

Ha kudarcot vallunk,

ha mégis kudarcot vallunk, nem azért lesz,
mert gépeink túl intelligensek,

vagy nem elég intelligensek.

Ha kudarcot vallunk, annak oka,
hogy önteltté váltunk,

és fékeztük becsvágyunkat.

Emberi mivoltunkat nem
készségeink határozzák meg,

mint pl. a pörölycsapás vagy a sakkozás.

Egy dologra csak ember képes.

Ez az álmodozás.

Álmodjunk nagyot!

Köszönöm.

(Taps)