A történet 1985-ben kezdődik, 22 éves koromban, amikor sakkvilágbajnok lettem Anatolij Karpov legyőzésével. Abban az évben korábban szimultán mérkőzést játszottam a világ 32 legjobb sakkozógépe ellen a németországi Hamburgban. Minden játszmát megnyertem, és nem számított meglepőnek, hogy egyidejűleg meg tudtam verni 32 számítógépet. Az volt az én aranykorom. (Nevetés) A gépek gyengék voltak, a hajam pedig dús. (Nevetés) De 12 évvel később élet-halál küzdelmet vívtam egyetlen számítógép ellen olyan mérkőzésen, amelyet a Newsweek címoldala "Az agy utolsó védvonalá"-nak hívott. Spongyát rá! (Nevetés) A mitológiától kezdve a sci-fiig az ember gép elleni küzdelmét gyakran élet-halál harcként ábrázolják. John Henry, az acélkalapácsos ember, a 19. századi afroamerikai népi legenda hőse, gőzkalapács ellen folytatott küzdelmet, amikor alagutat tört a sziklás hegyen át. John Henry legendája része annak a régi gondolkodási sémának, amely az embert és a technológiát szembeállítja egymással. A versenyzés retorikája manapság is uralkodó. Versenyben vagyunk a gépekkel, küzdelemben, sőt háborúban. Munkahelyek szűnnek meg. Gépek lépnek emberek helyébe, mintha soha nem léteztek volna a Földön. Elég arra gondolni, hogy a Terminátor vagy a Mátrix c. film valósággá váltak. Kevés terület maradt, ahol az emberi test és ész egyenlő feltételekkel versenyezhet számítógépekkel vagy robotokkal. Szeretném, ha sokkal több lenne. Ehelyett egyszerre voltam megáldva és megátkozva, hogy szó szerint példaalakja lettem az ember és a gép versenyének, akire állandóan hivatkoznak. A John Henry óta lezajlott leghíresebb ember–gép versenyben két mérkőzést játszottam az IBM Deep Blue nevű csúcsszámítógépe ellen. Senki sem emlékszik rá, hogy az elsőt megnyertem... (Nevetés) (Taps) ...Philadelphiában, mielőtt elvesztettem a visszavágót egy év múlva New Yorkban. De ez rendjén való. Nem tartják számon a naptárban azokat, akiknek nem sikerült megmászniuk a Mount Everestet, mielőtt Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay föl nem jutott a csúcsára. 1997-ben még sakkvilágbajnok voltam, mikor a sakkszámítógépek végül beértek. Én voltam a Mount Everest, és a Deep Blue elérte a csúcsot. Persze, nem a Deep Blue tette, hanem a létrehozói Anantharaman, Campbell, Hoane, Hsu. Le a kalappal előttük! Mint mindig, a gép győzelme az ember győzelme, ezt hajlunk elfeledni, amikor teremtményei túltesznek létrehozójukon. A Deep Blue győzedelmeskedett, de intelligens volt-e? Nem volt, legalábbis abban az értelemben, ahogy Alan Turing s az informatika tudományának megalapítói remélték. Kiderült, hogy a sakkjátékban a nyers erő is dönthet, ha a hardver elég gyors és az algoritmus elég okos. Bár az eredmény szempontjából – hogy ti. nagymesteri fokon játsszék – a Deep Blue okos volt. De a hihetetlen sebességű – 200 millió állás másodpercenként – Deep Blue módszer nem sokat tett hozzá, hogy belelássunk az emberi intelligencia rejtelmébe. Nemsokára gépek lesznek a taxisok, orvosok, egyetemi tanárok, de vajon intelligensek lesznek-e? Ezeket a meghatározásokat inkább meghagyom filozófusoknak és szótáraknak. Igazából az számít, hogy mi, emberek, hogyan érezzük magunkat e gépek között élve és velük dolgozva. Amikor 1996 februárjában először találkoztam a Deep Blue-val, már több mint 10 éve világbajnok voltam, és 182 világbajnoki játszmán voltam túl, meg más kiváló sakkozók ellen vívott több száz játszmán. Tudtam, mire számítsak ellenfeleimtől, és tudtam, mit várhatok magamtól. Megszoktam, hogy mérlegeljem a lépéseiket, és fölbecsüljem érzelmi állapotukat testbeszédük alapján és a szemükbe nézve. Amikor a Deep Blue sakktáblájához ültem, rögtön valami újdonságot éreztem, valami nyugtalanítót. Amilyent akkor éreznek, mikor először ülnek vezető nélküli kocsiba, vagy amikor az új IT-főnöktől először kapnak utasítást. De az első játszmánál még nem lehettem benne biztos, mire képes ez a micsoda. A technológia ugrásszerűen fejlődik, és az IBM sokat fektetett bele. Azt a játszmát elvesztettem. Csak tűnődtem: lehet, hogy legyőzhetetlen? Talán befellegzett imádott sakkomnak? Ezek emberi kétségek, emberi félelmek voltak. Egyben biztos voltam: Deep Blue nevű ellenfelemnek nincsenek ilyen kétségei. (Nevetés) A megsemmisítő csapás után visszavágtam, és megnyertem az első mérkőzést, de a baljós előjelek már jelentkeztek. Végül is vesztettem a géppel szemben, de legalább nem jutottam John Henry sorsára, aki bár győzött, kalapácsával a kezében halt meg. Kiderült, hogy a sakk világának még szüksége van emberi sakkbajnokra. Még manapság is, mikor a mobilokon az ingyen sakkprogramok erősebbek a Deep Blue-nál, az emberek mégis sakkoznak, többet, mint bármikor. A vészmadarak azt jósolták, hogy senki nem fog sakkozni, ha gép is legyőzheti. Bebizonyosodott a tévedésük, de a vészmadaraknak mindig kedvenc időtöltésük a károgás a technológiáról. Saját tapasztalatomból tudom, hogy szembe kell néznünk a félelmünkkel, ha a legtöbbet akarjuk kihozni a technológiából, és le kell győznünk félelmünket, hogy a legjobbat hozzuk ki emberi mivoltunkból. Sebeim nyalogatása közben a Deep Blue elleni küzdelemből merítettem ihletet. A régi orosz mondás szerint: ha nem tudod megverni, csatlakozz hozzá. Akkor arra gondoltam: mi lenne, ha összefognék a géppel, a számítógép és én együttműködnénk, egyesítenénk erősségeinket: az emberi ösztönt a gépi számolással, az emberi stratégiát a gépi taktikával, az emberi tapasztalatot a gép memóriájával? Tán ez lenne az eddigi legtökéletesebb játszma. 1998-ban Haladó Sakk néven megvalósítottam az elgondolásomat. A géppel az oldalamon játszottam egy másik kiváló sakkozó ellen. Az első kísérletben egyikünknek sem sikerült hatékonyan egyesítenie az ember és a gép erősségét. A Haladó Sakk fölkerült az internetre, és 2005-ben az ún. kötetlen sakkbajnokság meglepetésszámba ment. Nagymesterek csapata s a legjobb sakkgépek vettek benne részt, de nem a nagymesterek nyertek, és nem a csúcsszámítógép. Egy amerikai amatőr sakkpáros nyert, amely egyidejűleg három közönséges személyi számítógépet kezelt. Gépeik kezelése révén hatékonyan fölülmúlták nagymester ellenfeleik sokkal nagyobb sakktudását és a többiek sokkal nagyobb számítási teljesítményét. Kialakítottam e képletet: gyenge játékos plusz gép plusz jobb kombináció fölülmúlja az önálló nagy teljesítményű gépet, de még figyelemreméltóbb, hogy fölülmúlja az erős játékos plusz gép összeállítást, ha csapnivaló a kombináció. Ez arról győzött meg, hogy fejlettebb felületek kellenek gépeink összehangolására a jobb intelligencia érdekében. Az ember + gép nem a jövő, hanem a jelen. Aki már használt internetes fordítást idegen nyelvű újsághír lényegének megértéséhez, tudja, hogy a fordítás gyatra. De ha hozzáadjuk az emberi tapasztalatot, hogy értelmessé tegyük, a gép tanul a kiigazításainkból. E modell egyre jobban terjed az orvosi diagnosztikában, a biztonsági elemzésben. A gép feldolgozza az adatokat, valószínűségeket számol, eléri a 80%-os, majd 90%-os pontosságot, az emberi oldalnak elemzésre és döntés-előkészítésre alkalmassá teszi őket. De senki sem küldi gyerekét iskolába 90%-os pontosságú vezető nélküli kocsival, de még 99%-ossal sem. Nagyot kell még ugranunk előre, hogy pár tizedes értékkel javuljunk. A Deep Blue-val vívott második mérkőzésem után 20 évvel a szenzációhajhász szalagcím: "Az agy utolsó védvonala" közhellyé vált, ahogy az intelligens gépek behatolnak minden ágazatba, úgyszólván nap mint nap. De a múlttól eltérően, amikor a gépek az igavonó állatot és a kétkezi munkát helyettesítették, most a diplomásokat és a politikusokat fenyegetik. Mint aki gép ellen küzdött és vesztett, azt mondom önöknek, hogy ez kiváló hír. Végtére is, minden szakmának el kell viselnie ezt a nyomást, különben az emberiség fejlődése megrekedne. Nem mi választjuk meg, mikor és hol áll meg a fejlődés. Nincs lehetőségünk lelassítani. Valójában, ideje fölgyorsulnunk. Technológiánk pompásan boldogul életünk nehézségeinek s kockázatainak leküzdésével, ezért még bonyolultabb, még kockázatosabb feladatokat kell találnunk magunknak. A gépek tudnak számolni. Nekünk megvan az értelmi képességünk. A gépek utasításokat kapnak. Nekünk célunk van. A gépek objektívak. Mi szenvedélyesek vagyunk. Ne izguljunk amiatt, amire gépeink ma képesek. Inkább azon izguljunk, amire ma még nem képesek, mert szükségünk lesz új, intelligens gépek segítségére legmerészebb álmaink valóra váltásához. Ha kudarcot vallunk, ha mégis kudarcot vallunk, nem azért lesz, mert gépeink túl intelligensek, vagy nem elég intelligensek. Ha kudarcot vallunk, annak oka, hogy önteltté váltunk, és fékeztük becsvágyunkat. Emberi mivoltunkat nem készségeink határozzák meg, mint pl. a pörölycsapás vagy a sakkozás. Egy dologra csak ember képes. Ez az álmodozás. Álmodjunk nagyot! Köszönöm. (Taps)