Scilla Elworthy: Erőszakmentesen küzdeni

Hogyan kezeljük az erőszakot, anélkül, hogy magunk is elnyomóvá válnánk? Ebben a bölcs és szívhez szóló beszédben, a békeaktivista Scilla Elworthy feltérképezi számunkra azokat a képességeket, amelyekre ehhez szükség van -- nemzetként, egyénként egyaránt -- ahhoz, hogy viszonterőszak alkalmazása nélkül küzdhessünk meg a szélsőséges erőszakkal. Megválaszolandó azt a kérdést, hogy miért és miképpen működőképes az erőszakmentesség, történelmi hősöket, -- Aung San Suu Kyit, Mahatma Gandhit, Nelson Mandelát -- és személyes filozófiájukat idézi, amely erőt adott nekik a békés ellenálláshoz. (A felvétel készült a TEDxExeter-en.)

Miután majd fél évszázada próbálok segíteni a háborúk megelőzésében

egy kérdés sosem hagy nyugtot:

Hogyan kezeljük a szélsőséges erőszakot

anélkül, hogy viszonterőszakot alkalmaznánk?

Amikor szembesülünk a brutalitással,

akár egy kisgyerekről van szó, akit a játszótéren támadnak meg,

akár a családon belüli erőszakról --

vagy ami Szíria utcáin történik manapság,

ahol tankokkal és kézigránátokkal találkozunk,

mi lehet a leghatékonyabb, amit tehetünk?

Felvenni a harcot? Beadni a derekunkat?

Túlerőt alkalmazni?

Ez a kérdés: "Hogyan tudok elbánni az erőszakkal

anélkül, hogy magam is gonosztevővé válnék?"

kering bennem gyerekkorom óta.

Emlékszem, kb. 13 éves lehettem,

odatapadva egy szemcsés fekete-fehér TV-hez
a szüleim nappalijában,

és bámultam, ahogy szovjet tankok lehengerlik Budapestet,

és tőlem alig idősebb gyerekek

álltak a tankok elé,

magukat dobva oda áldozatul.

Felfutottam az emeletre és elkezdtem telepakolni a bőröndömet.

Anyám feljött utánam, és azt kérdezte: "Mi a fenét csinálsz?"

Mire én: "Megyek Budapestre."

Ő azt kérdezte: "És azt meg minek?"

Azt válaszoltam: "Ölik ott a gyerekeket!

Valami szörnyűség történik ott!"

Erre ő azt mondta: "Ne hülyéskedj már!"

Ekkor sírvafakadtam.

Felfogta mi zajlik bennem és azt mondta:

"Rendben, látom, komolyan gondolod.

Sajnos azonban túl fiatal vagy még ahhoz,
hogy segíteni tudj.

Tanulnod kell még ehhez. De támogatni foglak ebben.

Most viszont pakold ki szépen a bőröndödet."

Így esett, képzést kaptam,

elmentem és Afrikában dolgoztam a 20-as éveimben.

Rájöttem azonban, hogy amit leginkább tudnom kellet volna,

nem kaphattam meg a tréningeken.

Azt akartam megérteni,

hogy az erőszak, az elnyomás hogyan működik.

És amire azóta rájöttem, az a következő:

az erőszaktevők 3 féleképpen használhatják az erőszakot.

Politikai erőszakot használnak a megfélemlítéshez,

fizikai erőszakot a rettegésben tartáshoz,

és mentális, vagy érzelmi erőszakot a gyengítés érdekében.

És csak nagyon ritkán, nagyon kevés esetben

működik az, hogy még több erőszakkal célt érünk el.

Nelson Mandela úgy vonult börtönbe, hogy hitt az erőszakban,

és 27 évvel később

kollégáival együtt

lassan és biztosan megszerezték azokat a képességeket,

azokat a hihetetlen képességeket,
amelyekre ahhoz volt szükségük,

hogy a világ által ismert egyik leggonoszabb kormányt

demokráciává alakítsák át.

És tették mindezt teljességel
az erőszakmentesség mellett elköteleződve.

Rájöttek arra, hogy az erőszakkal szemben erőszakot alkalmazni

egyszerűen nem működik.

Akkor hát mi működik?

Az idők során összegyűjtöttem vagy féltucat módszert,

ami mind működik -- természetesen jóval több létezik --

ami működik, mégpedig hatékonyan!

Az első ezek közül

hogy a változás, aminek meg kéne történnie,

itt, belül, bennem kell, hogy megtörténjen.

Az én válaszom, az én hozzáállásom az elnyomással szemben az,

ami fölött van kontrollom,

amivel kapcsolatban tehetek valamit.

Amit ehhez fejlesztenem kell,
az az önismeret, hogy képes legyek rá.

Azt jelenti ez pl., hogy tudnom kell, mire gurulok dühbe,

mikor rogyok meg,

mitől ijedek meg,

melyek a gyenge pontjaim.

Mikor adom be a derekamat?

Mi az, ami mellett kiállok?

És a meditáció, vagy önvizsgálat

csak az egyik lehetséges út -- még egyszer, nem az egyetlen! --

csak az egyik lehetséges út

ami elvezet ahhoz, hogy ezt a belső erőt magunkának tudhassuk.

És az én hősöm ezen a téren -- mint Satish-é --

a burmai Aung San Suu Kyi.

Egy csoport diákot vezetett ez a hölgy,

egy tüntetésen Rangoon utcáin.

Befordultak egy sarkon, ahol gépfegyverekkel találták szemben magukat.

Azon nyomban felismerte,

hogy a katonák, akiknek az ujja a ravaszon tartva remegett,

jobban meg voltak rémülve, mint a tüntető diákok mögötte.

Azt mondta hát a diákoknak, hogy üljenek le.

maga pedig előresétált olyan mérhetetlen nyugalommal és tiszta tudattal,

és olyan mértékben félelemmentesen,

hogy képes volt odasétálni az első ráfogott fegyverhez,

rátenni a kezét, és lenyomni.

És senkit sem öltek meg.

Nos, ez lehet a félelemmentesség eredménye --

nem csak a gépfegyverekkel szemben,

hanem akár ha egy késeléssel találkozunk össze az utcán.

Ám ehhez gyakorolnunk kell.

Mi a helyzet tehát a bennünk lakó félelemmel?

Van egy rövid mantrám.

Félelmem attól az energiától

növekszik, amivel etetem.

És ha nagyon nagyra nő,

akkor valószínűleg be is következik.

Mindannyian ismerjük a hajnali 3 órás szindrómát,

amikor felébreszt valami, ami már régóta rágod magad felébreszt,

látok sok embert --

és egy órán át forgolódsz és hánykolódsz,

ám a helyzet egyre csak romlik,

majd hajnali 4-re már egy ekkora szörnyet képzelsz el,

aki a párnádhoz szögez.

Az egyetlen, amit ilyenkor tehetsz,

hogy felkelsz, készítesz egy csésze teát,

és leülsz a félelmeddel beszélgetni, mint valami gyermekkel.

Te vagy a felnőtt.

A félelem a gyerek.

Beszélsz a félelmedhez,

és megkérdezed, mit óhajt, mire van szüksége.

Hogyan lehet ebből valami jót kihozni?

Hogyan érezhetné magát a gyermek erősebbnek?

Tervet készítesz.

Majd azt mondod: "Rendben, most akkor visszamegyünk aludni."

Fél 7-kor felkelünk, és ezt, meg ezt fogjuk csinálni.

nemrég volt egy ilyen 3 órási esetem egy vasárnapon,

ledermesztett az itteni beszéddel kapcsolatos félelem.

(Nevetés)

Megtettem.

Felkeltem, elkésztettem a teát, leültem vele mebeszélni, végigcsináltam,

és itt vagyok -- még mindig kissé ledermedve, de azért jelen vagyok.

(Taps)

Ez van a félelemmel. És mi a helyzet a haraggal?

Ahol igazságtalanság van, ott harag keletkezik.

Ám a harag olyan, mint a gázolaj,

ha szétfröccsentjük, és valaki gyufát gyújt,

ott pokol keletkezik!

Ám a harag hajtóerőként -- a motorban -- nagyon erőteljes!

Ha a haragunkat egy motorba foghatjuk,

előre vihet bennünket,

átvihet minket rettegésteli pillanatokon,

és valódi belső erőt nyerhetünk belőle.

Ezt tanultam meg

a nukleáris politikusokkal folytatott munkám során.

Eleinte ugyanis olyan mértékben dühöngtem,

a veszélyek miatt, aminek minket kiszolgáltatnak,

hogy csak le akartam őket győzni a vitában, vádakkal és befeketítve őket.

Teljesen eredménytelenül.

Hogy a változás érdekében párbeszédet tudjunk kialakítani,

meg kell tanulni bánni a haragunkkal.

Azzal semmi baj, ha a dologra haragszunk --

a nukleáris fegyverekre ezesetben --

ám reménytelen, amikor az emberekre haragszunk.

Ugyanolyan emberi lények, mint mi.

Csak azt teszik, ami szerintük a leghelyesebb.

És ebből kiindulva kell tárgyalni velük.

Így állunk tehát a harmadikkal, a haraggal.

És ez elvezet engem ahhoz a nehéz helyzethez,

ami manapság van, ill. amiről azt gondolom,

hogy zajlik manapság a világban,

vagyis, hogy az elmúlt évszázad hierarchikus hatalomra épült.

Még mindig a kormányok mondják meg az embereknek, hogy mit tegyenek.

Ebben az évszázadban már elkezdődött a változás.

Alulról felfelé építkezik ma már a hatalom, vagyis a gyökerektől tör felfele.

Olyan, mikor a gomba áttöri az aszfaltot.

Összefognak egymással az emberek, ahogy Bundy épp említette,

akár sok mérföldre lévőkkel is, a változás elősegítése végett.

És a Peace Direct elég korán észrevette,

hogy a nagyon heves konfliktusos területeken a helyiek

már tudják, mit tehetnek.

Ők nagyon jól tudják, mit lehet tenni.

És a Peace Direct ezért mögéjük áll, hogy segítsen.

És többek közt például azt teszik,

hogy a milíciákat demobilizálják,

újjáépítik a gazdaságokat,

letelepítik a menekülteket,

de még gyermekkatonákat is szabadítanak ki.

És szinte mindennap kockáztatniuk kell az életüket,

ahhoz, hogy ezeket véghezvihessék.

És arra jöttek rá,

hogy erőszak alkalmazása az olyan helyzetekben, amikbe ők kerülnek,

nemhogy kevéssé humánus,

hanem sokkal kevésbé hatékony,

mint az olyan módszerek alkalmazása, amelyek összekapcsolják az embereket, amelyek újjáépítenek.

És szerintem végre az Amerikai Hadsereg

is kezdi felfogni ezt.

Mostanáig a terrorista-ellenes politikájuk

az volt, hogy az ellenállókat szinte mindegy milyen áron, de meg kell ölni,

és ha civilek kerülnek tűzvonalba,

akkor azt "járulékos veszteségként" könyvelik el.

Ez annyira őrjítő és megalázó

az afgán népesség számára,

hogy eredményeképpen nagyon könnyű az al-Qaeda-ba újratoborozni,

amikor az embereket annyira felzaklatja például

a Korán elégetése.

Tehát változtatni kell a hadsereg kiképzésén.

És szerintem vannak már jelei annak, hogy ez elkezdődött.

Az angol hadsereg számára ez mindig könnyebben ment.

Van azonban egy csodálatos példaesetük, amiből erőt meríthetnek ehhez,

és az pedig egy brilliáns amerikai alezredes,

akit Chris Hughes-nak hívnak.

Najaf utcáin vezette az embereit --

Irakban nemrégiben --

és hirtelen az utca minden irányából emberek kezdtek kiözönleni az utcára,

kiabálva, ordítozva, dühödten felháborodva,

és körülvették ezeket a fiatal katonákat, akik teljesen meg voltak rémülve,

nem értve, mi is történik, mivel nem értettek arabul.

Akkor Chris Hughes belépett a tömeg közepébe

a feje fölött tartott, földre irányuló fegyverével

és azt parancsolta: "Térdre."

És ezek a nagydarab katonák

a nagy hátizsákjukkal és golyóálló mellényükben

lerogytak a földre.

Beállt a teljes csönd.

Kb. 2 perccel később

mindenki félrevonult és hazament.

Számomra ez a bölcsesség megnyilvánulása a gyakorlatban.

Abban a percben, amit akkor csinált.

Hasonlók történnek mindenfelé.

Nem hisznek nekem?

Feltették maguknak valaha azt a kérdést,

hogy hogy lehet az, hogy olyan sok diktatúra

omlott össze az elmúlt 30 évben?

A diktatúra Csehszlovákiában, Kelet-Németországban,

Észtországban, Lettországban, Litvániában,

Malin, Madagaszkáron,

Lengyelországban, a Fülöp-szigeteken,

Szerbiában, Szlovéniában, sorolhatnám,

és itt van most Tunézia és Egyiptom is.

És mindez nem csak úgy véletlenül esett meg.

Nagyrészt egy könyvnek köszönhető mindez,

amit a 80 éves bostoni Gene Sharp írt.

Írt egy könyvet ezzel a címmel: "A diktatúrától a demokráciáig",

melyben felsorol 81-féle módszert az erőszakmentes ellenállásra!

26 nyelvre lefordították.

Körbejárta a földet.

Mindenfelé alkalmazzák ezt a könyvet a fiatalok és öregek egyaránt,

mivel működik és hatékony.

Ez ad hát reményt nekem --

nem is csak reményt, hanem egyenesen nagyon pozitív érzéseket.

Mert végre az emberi lények kezdik felfogni miről van szó.

Praktikus, véghezvihető módszereket kapunk

kérdésem megválaszolásához:

Hogyan kezelhetjük az erőszakot anélkül, hogy magunk is elnyomóvá válnánk?

Elkezdjük azokat a módszereket alkalmazni, amelyeket kiemeltem:

belső erő -- a belső erő kifejlesztése -- az önismeretnek köszönhetően,

félelmünk felismerése és annak legyőzése,

haragunk hajtőerőként való hasznosítása,

másokkal való együttműködés,

szövetkezés által,

bátorság,

és ami a legfontosabb, az aktív erőszakmentesség mellett való elkötelezettség.

Én nemcsak, hogy hiszek az erőszakmentességben.

Nem kell, hogy higgyek benne!

Mindenhol látom a bizonyítékát annak, ahogy hat!

És látom, hogy mi egyszerű emberek

megtehetjük amit megtett Aung San Suu Kyi, Gandhi és Mandela.

Véget vethetünk a legvéresebb évszázadnak,

amit az emberiség valaha is megtapasztalt.

És meg lehet szervezni, hogy legyőzzük az elnyomást,

azáltal, hogy megnyitjuk a szívünket,

és megerősítjük ezt a hihetetlen elhatározást.

És magam is ezt a nyitott-szívűséget tapasztaltam meg

ennek az összejövetelnek az egész szervezetében, mióta tegnap megérkeztem.

Köszönöm!

(Taps)