Ki dönti el, mit jelent a művészet?

A filozófusokat és műkritikusokat évtizedek óta foglalkoztatják a következő kérdések: mennyiben befolyásolhatja az alkotó szándéka a mű értelmezését? Vajon az alkotó tervei, céljai hatással vannak a mű jelentésére? Vagy mindez pusztán a néző ítéletére van bízva? Hayley Levitt segít felfedezni a műértelmezés szövevényes hálóját.

Teljes lecke: https://ed.ted.com/lessons/who-decides-what-art-means-hayley-levitt

Lecke: Hayley Levitt
Rendezés: Avi Ofer

Képzeljék el, hogy barátjukkal
egy művészeti tárlaton sétálgatnak,

és egy meglepő festményt vesznek észre.

A vibráló vörös színről
önnek a szerelem jut eszébe,

barátja szerint azonban
az a háborút jelképezi.

Amit ön csillagnak lát
a romantikus égbolton,

azt barátja a globális felmelegedést
okozó szennyező anyagnak tartja.

A vitát lezárandó az internethez
fordulnak, ahol ez áll:

a festményt az alkotó
elsőosztályos korában készítette,

a piros a kedvenc színe volt,
a szürke pöttyök pedig tündérek.

Most már tudják,
mi volt az alkotó szándéka.

Vajon rossz az, hogy önök mást élveztek
benne, mint amit az alkotó elképzelt?

Vajon kevésbé élvezik most,
miután tudják az igazságot?

Mennyire szükséges,
hogy az alkotó szándéka

befolyásolja a festmény értelmezését?

Ez a kérdés évtizedek óta foglalkoztatja
a filozófusokat és műkritikusokat

de egyelőre nem jutottak konszenzusra.

A 20. század közepén

W.K. Wimsatt irodalomkritikus
és Monroe Beardsley filozófus úgy érvelt,

hogy az alkotói szándék lényegtelen.

Tézisüknek az „intencionalitás
téveszméje” nevet adták.

Eszerint az alkotó szándékának
vizsgálata felesleges.

Érvelésük két alappillére a következő:

először is a szóban forgó alkotó
már nem él,

soha nem árulta el a művel
kapcsolatos mondanivalóját,

vagy egyszerűen nem hajlandó
erről nyilatkozni.

Másodszor, ha rendelkezésünkre is állna
ilyen információ,

Wimsatt és Beardsley szerint

az csak elterelné
figyelmünket a mű értékeiről.

A művészetet desszerthez hasonlították.

Ha megkóstolunk egy pudingot,

a cukrász szándékától függetlenül
élvezhetjük az ízét és az állagát.

Az számít, hogy a puding "beválik-e".

Persze, ami az egyik embernél beválik,
nem biztos, hogy a másiknál is működik.

És mivel mindenki
más értelmezést tart vonzónak,

az ezüst pöttyök ugyanúgy
lehetnek tündérek,

csillagok, vagy akár szennyező anyagok.

Wimsatt és Beardsley logikája szerint
az alkotó saját értelmezése

csupán egy a sok egyenrangú
értelmezési lehetőség közül.

Ha mindezzel nem értenek egyet,

nézzük Steven Knapp és
Walter Benn Michaels elméletét,

akik elutasították
az előbb említett nézetet.

A két irodalmár szerint az alkotó szándéka

nem pusztán egy lehetséges interpretáció,

hanem az egyetlen
lehetséges interpretáció.

Képzeljük el például, hogy
a tengerparton sétálgatva

a homokban jeleket találunk,
melyekből egy vers áll össze.

Knapp és Michael szerint
a vers elvesztené értelmét,

ha kiderülne, hogy nem
egy ember rajzolta a jeleket,

hanem a hullámok véletlenszerű mozgása.

Az alkotó szándékossága az,

amitől a vers értelmezhetővé válik.

Más gondolkodók a középutat választják:

szerintük a szándék csak
egy darabkája a kirakós játéknak.

Noel Carroll filozófus úgy érvel,

hogy az alkotó szándéka
lényeges a befogadó szempontjából,

éppen úgy, ahogy a beszélő
szándéka is lényeges annak,

akivel kommunikál.

Hogy megértsük, hogyan működik
a szándék a párbeszédben,

képzeljük el, hogy valaki
cigarettával a kezében gyufát kér.

Válaszul átnyújtunk neki egy öngyújtót,

mert azt feltételezzük, hogy
meg akarja gyújtani a cigarettát.

Fontosak a szavak,
melyekkel a kérést közölte,

de a kérés mögött rejlő szándék az,

ami végül meghatározza a válaszunkat.

Melyik nézet felé hajlunk inkább?

Wimsattel és Beardsleyvel
együtt úgy gondoljuk,

hogy a műértelmezést illetően
a puding próbája az evés?

Vagy inkább azt valljuk, hogy
az alkotó tervei és szándékai

befolyásolják a mű jelentését?

A műértelmezés egy bonyolult háló,

amiből valószínűleg sosem fogjuk
kibogozni a helyes választ.