Képzeljék el, hogy barátjukkal egy művészeti tárlaton sétálgatnak, és egy meglepő festményt vesznek észre. A vibráló vörös színről önnek a szerelem jut eszébe, barátja szerint azonban az a háborút jelképezi. Amit ön csillagnak lát a romantikus égbolton, azt barátja a globális felmelegedést okozó szennyező anyagnak tartja. A vitát lezárandó az internethez fordulnak, ahol ez áll: a festményt az alkotó elsőosztályos korában készítette, a piros a kedvenc színe volt, a szürke pöttyök pedig tündérek. Most már tudják, mi volt az alkotó szándéka. Vajon rossz az, hogy önök mást élveztek benne, mint amit az alkotó elképzelt? Vajon kevésbé élvezik most, miután tudják az igazságot? Mennyire szükséges, hogy az alkotó szándéka befolyásolja a festmény értelmezését? Ez a kérdés évtizedek óta foglalkoztatja a filozófusokat és műkritikusokat de egyelőre nem jutottak konszenzusra. A 20. század közepén W.K. Wimsatt irodalomkritikus és Monroe Beardsley filozófus úgy érvelt, hogy az alkotói szándék lényegtelen. Tézisüknek az „intencionalitás téveszméje” nevet adták. Eszerint az alkotó szándékának vizsgálata felesleges. Érvelésük két alappillére a következő: először is a szóban forgó alkotó már nem él, soha nem árulta el a művel kapcsolatos mondanivalóját, vagy egyszerűen nem hajlandó erről nyilatkozni. Másodszor, ha rendelkezésünkre is állna ilyen információ, Wimsatt és Beardsley szerint az csak elterelné figyelmünket a mű értékeiről. A művészetet desszerthez hasonlították. Ha megkóstolunk egy pudingot, a cukrász szándékától függetlenül élvezhetjük az ízét és az állagát. Az számít, hogy a puding "beválik-e". Persze, ami az egyik embernél beválik, nem biztos, hogy a másiknál is működik. És mivel mindenki más értelmezést tart vonzónak, az ezüst pöttyök ugyanúgy lehetnek tündérek, csillagok, vagy akár szennyező anyagok. Wimsatt és Beardsley logikája szerint az alkotó saját értelmezése csupán egy a sok egyenrangú értelmezési lehetőség közül. Ha mindezzel nem értenek egyet, nézzük Steven Knapp és Walter Benn Michaels elméletét, akik elutasították az előbb említett nézetet. A két irodalmár szerint az alkotó szándéka nem pusztán egy lehetséges interpretáció, hanem az egyetlen lehetséges interpretáció. Képzeljük el például, hogy a tengerparton sétálgatva a homokban jeleket találunk, melyekből egy vers áll össze. Knapp és Michael szerint a vers elvesztené értelmét, ha kiderülne, hogy nem egy ember rajzolta a jeleket, hanem a hullámok véletlenszerű mozgása. Az alkotó szándékossága az, amitől a vers értelmezhetővé válik. Más gondolkodók a középutat választják: szerintük a szándék csak egy darabkája a kirakós játéknak. Noel Carroll filozófus úgy érvel, hogy az alkotó szándéka lényeges a befogadó szempontjából, éppen úgy, ahogy a beszélő szándéka is lényeges annak, akivel kommunikál. Hogy megértsük, hogyan működik a szándék a párbeszédben, képzeljük el, hogy valaki cigarettával a kezében gyufát kér. Válaszul átnyújtunk neki egy öngyújtót, mert azt feltételezzük, hogy meg akarja gyújtani a cigarettát. Fontosak a szavak, melyekkel a kérést közölte, de a kérés mögött rejlő szándék az, ami végül meghatározza a válaszunkat. Melyik nézet felé hajlunk inkább? Wimsattel és Beardsleyvel együtt úgy gondoljuk, hogy a műértelmezést illetően a puding próbája az evés? Vagy inkább azt valljuk, hogy az alkotó tervei és szándékai befolyásolják a mű jelentését? A műértelmezés egy bonyolult háló, amiből valószínűleg sosem fogjuk kibogozni a helyes választ.