Memóriánk játékai

Elizabeth Loftus pszichológus a memóriát kutatja. Pontosabban a hamis emlékeket kutatja, amikor az emberek olyan dolgokra emlékeznek, amik nem történtek meg, vagy másképpen emlékszenek, mint ahogy az történt valójában. Ezek sokkal gyakrabban előfordulnak, mint azt gondolnánk, és Loftus elmesél pár ijesztő történetet és mutat pár ijesztő statisztikát, majd fölvet olyan fontos etikai kérdéseket, amiket nem kellene elfelejtenünk figyelembe venni.

Egy büntetőperről szeretnék mesélni, amiben részt vettem,

egy férfit vádoltak, akit úgy hívtak: Steve Titus.

Titus egy éttermet vezetett.

31 éves volt, a Washington állambeli Seattle-ben élt,

jegyben járt Gretchen-nel,

el akarta venni, ő volt élete szerelme.

Egy napon a pár elment egy étterembe,

egy romantikus vacsorára.

Amikor mentek hazafelé,

megállította őket a rendőrség.

Nos, Titus autója olyasmi volt,

mint annak a férfinak a kocsija, aki korábban aznap este

megerőszakolt egy stoppos lányt,

és Titus valamennyire még hasonlított is az elkövetőre.

Tehát a rendőrség lefotózta Titus-t,

a fotót berakták a rendőrségi fotóalbumba,

amit aztán az áldozat végignézett,

és kiválasztotta Titus-t.

Ezt mondta: "Ez hasonlít a legjobban."

A rendőrség és az ügyészség vádat emelt,

és amikor Steve Titus tárgyalása volt,

az áldozat odalépett a pulpitushoz, és azt mondta:

"Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a férfi volt az."

És Titus-t elítélték.

Ő ártatlannak vallotta magát,

a családja orditozott az esküdtekkel,

a menyasszonya a földre roskadva zokogott,

Titus-t meg elvitték a börtönbe.

Önök mit tennének ebben a helyzetben?

Hogyan cselekednének?

Nos, Titus elvesztette az igazságszolgáltatásba vetett hitét,

de volt még egy ötlete.

Felhívta a helyi újságot,

ott felkeltette egy oknyomozó riporter érdeklődését,

és ez az újságíró éppenséggel megtalálta az igazi tettest,

egy férfit, aki végül beismerte a bűncselekményt,

és aki még 50, a környéken elkövetett nemi erőszakkal volt

gyanúsítható,

és amikor ezt az információt a bíróság elé terjesztették,

a bíróság felmentette Titus-t.

És igazából ezzel az ügynek vége is lehetne.

Vége kellett volna, hogy legyen.

Titusnak úgy kellett volna gondolkodnia, hogy ez egy

szörnyű év volt, a megvádolás és tárgyalás éve, de vége van.

De nem lett így vége.

Titus megkeseredett.

Elvesztette az állását. Nem tudta visszakapni.

Elvesztette a menyasszonyát,

aki nem tudta kezelni az ő állandósult haragját.

Elvesztette az összes megtakarítását,

így tehát elhatározta, hogy pert indít

a rendőrség és mindazok ellen, akikről

úgy gondolta, hogy felelősek a szenvedéseiért.

Ez az a pont, ahol én igazán elkezdtem az üggyel foglalkozni,

Megpróbáltam kideríteni, hogy

hogyan jutott el az áldozat onnan, hogy

"Ez hasonlít legjobban"

odáig, hogy "Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a pasas volt az."

Nos, Titus-t felemésztette a polgári per.

Minden ébren töltött pillanatában az járt a fejében,

és pár nappal a tárgyalás előtt,

reggel felébredt,

összegörnyedt a fájdalomtól,

stressz okozta szívinfarktust kapott, és meghalt.

35 éves volt.

Felkértek, hogy dolgozzak Titus ügyén,

mivel pszichológus kutató vagyok.

Az emlékezést kutatom. Évtizedekig óta tanulmányoztam a memóriát.

És ha találkozom valakivel a repülőn

- ez történt, amikor Skóciába mentem -,

szóval, ha találkozom valakivel a repülőn,

és ugye megkérdezzük: "Mivel foglalkozol? És te mivel foglalkozol"

és én azt mondom "A memóriát kutatom"

akkor egyből el akarják mesélni, hogy milyen nehezen emlékeznek a nevekre,

vagy van egy rokonuk, aki Alzheimer-től,

vagy valami más memória-problémától szenved,

de el kell mondanom nekik,

hogy én nem azt tanulmányozom, hogy az emberek felejtenek.

Éppen az ellenkezőjét: amikor emlékeznek,

amikor olyan dolgokra emlékeznek, amik meg sem történtek,

vagy máshogy emlékeznek a dolgokra,

mint ahogy azok valójában történtek.

A téves memóriát kutatom.

Sajnálatos módon nem Steve Titus az egyetlen,

akit elítéltek valaki téves memóriája alapján.

Egy Egyesült Államokbeli projekt keretében

adatokat gyűjtöttek

300 ártatlan emberről, 300 vádlottról,

akiket olyan bűncselekményekért ítéltek el, amiket nem követtek el.

10, 20, 30 évet töltöttek börtönben ezekért a bűnökért,

és most a DNS vizsgálat bebizonyította,

hogy ők igazából ártatlanok.

És amikor ezeket az eseteket megvizsgálták,

kiderült, hogy 3/4-ük téves memória,

a szemtanú hamis emléke alapján lett elítélve.

Nos, miért?

Az esküdtekhez hasonlóan, akik elítélték az ártatlan embereket,

és mint, akik elítélték Titust is,

sok ember azt gondolja, hogy a memória

olyan, mint egy adatrögzítő eszköz.

Csak lemented az információt,

aztán előhívod, és lejátszod

ha kérdésekre akarsz válaszolni, vagy képeket akarsz azonosítani.

Azonban az évtizedes pszichológiai munka

azt mutatja, hogy ez nem igaz.

A memóriánk építő jellegű,

újrateremtő.

A memória kicsit olyan, mint egy Wikipedia oldal:

Odamehetsz, megváltoztathatod, mint ahogy más is megteheti ezt.

Először az 1970-es években kezdtem vizsgálni ezt a

konstruktív memóriát.

Csináltam kísérleteket, amiben embereknek szimulált baleseteket

és bűncselekményeket mutattam,

és kérdéseket tettem fel, hogy mire emlékeznek.

Egy tanulmányban szimulált balesetet mutattunk,

és azt kérdeztük az emberektől,

hogy milyen gyorsan mentek a kocsik, amikor ütköztek.

Aztán másik csoporttól úgy kérdeztük,

hogy milyen gyorsan mentek a kocsik, amikor egymásnak csapódtak?

Amikor az "egymásnak csapódtak" a irányított kérdést kapták,

a szemtanúk nagyobb sebességet mondtak,

ráadásul, az "egymásnak csapódtak" a irányított kérdés

miatt az emberek nagyobb valószínűséggel meséltek

üvegtörmelékről a baleset helyszínén,

ahol egyébként egyáltalán nem volt üvegtörmelék.

Egy másik tanulmányban olyan szimulált balesetet mutattunk,

ahol az autó átment egy STOP táblás kereszteződésen,

és ha olyan kérdést tettünk fel, ami azt sugalmazta, hogy elsőbbségadás tábla volt,

akkor sok szemtanú állította, hogy úgy emlékszik, elsőbbségadás táblát látott

a kereszteződésben, és nem STOP táblát.

Most gondolhatják, hogy jól van, ezek csak

filmek eseményekről,

nem különösebben stresszes szituációk.

Hasonló hibákat követnének el az alanyok

egy igazán stresszes esemény kapcsán?

Egy pár hónappal ezelőtt publikált tanulmányunk

választ ad erre a kérdésre,

mert ebben a tanulmányban az volt a rendhagyó,

hogy nagyon stresszes körülményeket teremtettünk az alanyok számára.

A vizsgálat alanyai

az amerikai hadsereg tagjai voltak,

akik egy sokkoló gyakorlaton vettek részt,

ami arra készítette fel őket, hogy milyen lesz,

ha valaha hadifogságba kerülnek.

A gyakorlat részeként

a katonákat 30 percen keresztül vallatták agresszív,

ellenséges, fizikailag bántalmazó módon,

és később meg kellet próbálniuk

azonositani a kihallgatás vezetőjét.

És ha ráutaló információkkal

sugalmaztuk, hogy másik személy volt az,

akkor sokuk tévesen azonosította a kihallgatóját,

gyakran olyasvalakit azonosítva, aki távolról sem

hasonlít a valódi kihallgató tisztre.

Szóval ezek a tanulmányok azt mutatják,

hogy ha olyan valótlan élményekkel táplálod az embert,

amiket akár meg is tapasztalhatott,

akkor eltorzíthatod, befolyásolhatod, vagy megváltoztathatod az emlékeit.

Nos a való világ odakint

tele van félrevezető információval.

Téves információkat kapunk

nem csak akkor, ha irányított kérdéseket tesznek fel,

de akkor is, ha beszélünk más tanúkkal,

akik tudatosan vagy véletlenül félrevezetnek

minket néhány hibás információval,

vagy ha egy média-tudósítást látunk egy olyan eseményről, amin részt is vehettünk volna,

mindezek lehetőséget adnak az

emlékeink ilyenfajta befolyásolásának.

Az 1990-es években kezdtünk felfigyelni

egy ennél is szélsőségesebb memória-problémára.

Néhány páciens elment kezelésre egy bizonyos problémával,

- mondjuk depresszióval, vagy táplálkozási zavarral, -

és kijött a kezelésről

egy másfajta problémával.

Szélsőséges emlékek szörnyűséges brutalitásokról,

néha sátáni rituálékról,

néha igazán furcsa és bizarr elemekről.

Egy nő kijött a pszichoterápiáról azza a tudattal,

hogy évekig elszenvedője volt egy rituális megerőszakolásnak

amitől terhes lett, és babát

kivágták a hasából.

De nem volt sebhely, vagy egyéb fizikai

bizonyíték, ami alátámaszthatta

volna a történetét.

Amikor elkezdtem ezekkel az esetekkel foglalkozni,

arra voltam kíváncsi,

hogy honnan jönnek ezek a bizarr emlékek.

És azt találtam, hogy a legtöbb ilyen eset

a pszichoterápia egy bizonyos módjához köthető.

Szóval azt kérdeztem,

voltak-e ezeken a kezeléseken

- mint képzettársítási gyakorlatok,

vagy álom-értelmezési gyakorlatok,

vagy néhány esetben hipnózis,

vagy néhány esetben hamis információ-feltárás -

olyan fajta dolgok, amelyek arra késztetik a pacienst

hogy ilyen nagyon bizarr

valószínűtlen emlékeket gyártsanak maguknak?

Ezért néhány olyan kísérletet terveztem

az ebben a pszichoterápiában használt módszereknek

a tanulmányozására, hogy meg tudjam figyelni

ezeknek a nagyon részletgazdag téves emlékeknek a kialakulását.

Az egyik első megfigyelésben,

szuggesztiót alkalmaztunk,

a módszert, amit az esetekben látott terapeuta alkalmazott,

azt a fajta szuggesztiót használtuk,

és hamis emléket ültettünk el,

mint például, amikor gyerek voltál, 5-6 évesen,

elvesztél egy bevásárlóközpontban.

Meg voltál rémülve. Sírtál.

Végül egy idős ember mentett meg,

és haza vitt a családodhoz.

És sikeresen elültettük ezeket az emlékekeket

körülbelül az alanyok negyedének elméjében.

Most gondolhatják, hogy ez azért nem

annyira stresszes emlék.

De mi is, és más kutatók is elültettek

különböző hamis emlékeket sokkal szokatlanabb,

és sokkal stresszesebb dolgokról.

Egy Tennessee állambeli kísérletben

a kutatók azt ültették el, mint hamis emlék,

hogy amikor gyerek voltál, majdnem megfulladtál,

és egy életmentőnek kellett kimentenie.

Egy kanadai kisérletben

a kutatók azt ültették el, mint hamis emlék,

hogy amikor gyerek voltál,

valami olyan szörnyűség történt veled, hogy megtámadott egy

gonosz vadállat,

és az alanyok felénél sikerrel jártak.

És egy olaszországi kísérletben,

a kutatók azt ültették el, mint hamis emlék,

hogy gyerekkorodban démoni kísértés áldozatául estél.

Hozzátenném, hogy ez úgy tűnhet,

hogy mi traumás sérülést okozunk az alanyoknak

a tudomány nevében,

de a kísérleteink átmentek tudományos etikai

bizottsági vizsgálatokon,

és az a döntés született,

hogy az átmeneti rossz érzés, amit néhány

alany tapasztalhat ezekben a kísérletekben,

elenyésző annak a problémának a fontosságához képest,

hogy megértsük, a memória működését,

és azokat a memóriával való visszaéléseket,

amelyek a világ egyes részein folynak.

Nos, legnagyobb meglepetésemre,

amikor publikáltam ezt a munkát, és elkezdtem

a pszichoterápia e bizonyos típusa ellen ágálni,

okoztam magamnak egy elég kellemetlen problémát:

ellenségeket szereztem, elsősorban elfojtottemlék-terapeutákat,

akik támadva érezték magukat,

és az ő pácienseiket, akikre ők hatást gyakoroltak.

Néha fegyveres őrök voltak az előadásokon,

ahova meghívtak előadni,

próbáltak embereket toborozni levél-kampányokhoz, hogy kirúgassanak.

De talán a legrosszabb az az eset volt,

amikor gyanút fogtam, hogy egy nő

akit saját felnőtt lánya zaklatással gyanúsít,

ártatlan.

Szexuális zaklatással gyanúsította az anyját

egy elfojtott emlék alapján.

Ez a vádló lány hozzájárult, hogy

filmre vegyük a történetét, és nyilvánosságra hozzuk.

Kételkedtem a történetében,

szóval elkezdtem nyomozni,

és kisvártatva olyan információt találtam,

ami meggyőzött, hogy az anya ártatlan.

Publikáltam egy expozét az ügyről,

és egy kicsivel később, a vádló lány

pert inditított ellenem.

Noha még csak nem is említettem a nevét,

beperelt rágalmazásért, és személyiségi jogainak megséréséért.

Majdnem öt éven keresztül

tartott ez a mocskolódó, kellemetlen pereskedés,

de végül, végül ennek vége lett, és

vissza tudtam térni a munkámhoz.

Ezáltal azonban részese lettem

annak a nyugtalanító trendnek Amerikában,

hogy a kutatókat beperelik, pusztán azért,

mert véleményt nyilvánítanak egy nagy közfelháborodást okozó témában.

A munkához visszatérve, ez a kérdés foglalkoztatott:

ha elültetek egy hamis emléket az elmédben,

annak van következménye?

Befolyásolja a későbbi gondolataidat,

a későbbi viselkedésedet?

Első tanulmányomban elültettem egy hamis emléket,

hogy gyermekkorodban megbetegedtél egy bizonyos ételtől:

főtt tojástól, kapros savanyúságtól, eperfagyitól.

És azt tapasztaltuk, hogy miután ezt a hamis emléket elültettük

az emberekben, nem nagyon akarták megenni ezeket

egy szabadtéri piknik alkalmával.

A hamis emlékek nem feltétlenül rosszak, vagy kellemetlenek.

Ha valami kellemes, homályos emléket ültettünk el

egésszéges ételről, mint például a spárga,

akkor rá tudtuk venni az embereket, hogy több spárgát egyenek.

Szóval amit ezek a tanulmányok mutatnak az az,

hogy el tudunk ültetni hamis emlékeket,

és ezeknek van későbbi hatásuk,

ami befolyásolja a viselkedést sokkal azután, hogy az emlék keletkezett.

Nos, ezzel az emlék-elültetéssel

és viselkedés-befolyásoló képességgel kapcsolatban

nyilván felmerül pár fontos etikai kérdés,

mint például mikor kellene használnunk ezt az emlék-technológiát?

És meg kell tiltanunk valaha a használatát?

A terapeuták nem tudnak etikusan hamis emléket ültetni

a pácienseik emlékezetébe,

még akkor se, ha ez esetleg a beteg javára vállna,

de semmi nem gátolja meg a szülőt abban,

hogy kipróbálja a túlsúlyos, vagy elhízott gyerekén.

És amikor ezekre utaltam nyilvánosan,

felháborodást okozott, megint.

"Ott megy. Arra biztatja a szülőket, hogy csapják be a gyerekeiket"

Hello, Mikulás. (Nevetés)

Szóval, más szemszögből is tekinthetjük:

mit szeretnél inkább?

Egy elhízott, cukorbeteg gyereket rövid várható élettartammal,

és mindent, ami ezzel jár,

vagy egy gyereket egy pici hamis emlékkel?

Én tudom, mit választanék a gyerekem számára.

De lehet, hogy a munkám miatt más vagyok, mint a többiek.

Sokan becsben tartják az emlékezetüket,

tudva, hogy az fejezi ki az identitásukat,

kik ők, honnan jöttek.

Ezt tiszteletben tartom. Ugyanígy érzem én is.

De tudom a munkámból kifolyólag,

hogy mennyi valótlanság van már amúgy is az emlékeinkben.

Ha megtanultam valamit az ezzel a problémával

töltött évtizedek alatt, az ez:

csak attól, hogy valaki állít valamit,

és teszi ezt magabiztosan,

csak attól, hogy sok részletet mond,

csak attól, hogy érzelmeket visz a mondanivalójába,

attól az még nem jelenti azt, hogy az valójában megtörtént.

Nem tudunk megbízhatóan különbséget tenni valós, és hamis emlékek között.

Független megerősítésre van szükségünk.

Az ilyen barátaim vagy családtagjaim

által tett felderítések toleránsabbá tettek

a mindennapok téves emlékeivel kapcsolatban.

Egy ilyen felderítés megmenthette volna Steve Titus-t

azt az embert, akinek a jövőjét elrabolta

egy hamis emlék.

De addig is, észben kellene tartanunk,

- legalábbis jobban tennénk -,

hogy a memória, mint a szabadság,

törékeny dolog.

Köszönöm. Köszönöm.

Köszönöm. (Taps)

Nagyon szépen köszönöm (Taps)