Paywall: The Business of Scholarship (CC BY 4.0)

Paywall: The Business of Scholarship, produced by Jason Schmitt, provides focus on the need for open access to research and science, questions the rationale behind the $25.2 billion a year that flows into for-profit academic publishers, examines the 35-40% profit margin associated with the top academic publisher Elsevier and looks at how that profit margin is often greater than some of the most profitable tech companies like Apple, Facebook and Google. This film is free to view both in personal and public venues.
For more information please visit: Paywallthemovie.com

Ez itt a The State of Things.
Frank Stasio vagyok.

Számtalan tudományos kutatás
kap állami finanszírozást,

de a hozzáférés gyakran
korlátozott a nyilvánosság előtt.

Mindeközben, néhány tudományos kiadó
több profitot termel,

mint a Walmart, Google,
és az Apple.

Azonban egy olyan mozgalom van kialakulóban,
amitől fordulhat a kocka.

Paywall/Hozzáférési akadály
A tudomány üzlete

Az egyetemek feladata az emberek képzése,

{\an1}és tulajdonképpen semmi ok arra,
hogy visszatartsunk információt az emberektől.

{\an1}Nincs más haszna, csak a pénz,
és a hatalom,

és azok a dolgok, amiknek emberként
ellen kellene állnunk.

Sok pénz?

Rengeteg pénz!

Rengeteg pénz. Ez egy óriási, óriási üzlet.
Több milliárd dolláros üzlet.

A tudományos kiadás egy olyan iparág,
amely évente 25,2 milliárd dollárt ér.

Az Elsevier egyik folyóirata, a Biomaterials évente
átlagosan 10,702 dollárt keres az online előfizetőkön.

Jó helyre kerül ez az összeg?
Nehéz megmondani.

A Forbes magazin 1995-ben megjósolta, hogy
az internet első áldozatai a tudományos kutatások lesznek.

Az akadémikusok progresszívek, és valóban, a folyóiratok
veszítenének a bevételeikből a digitális terjesztés megjelenésével.

23 évvel később,
ez a kijelentés nem is állhatna messzebb a valóságtól.

{\an1}Szerintem, ha egy dolgot megtanulhattunk
a történelmünkből, az az,

{\an1}hogy az emberek nagyon
rosszak abban, hogy megjósolják a jövőt.

{\an1}És ez egy olyan dolog, amit
a média nagyon szeret csinálni,

és az emberek akik követik a médiát,
imádnak ilyesmit olvasni. Szórakoztató, és...

Elnézést kérünk.

Önnek nincs jogosultsága a dokumentumfilm
megtekintéséhez.

Kérjük, tekintse meg a fizetési lehetőségeket.

A tudományos kiadó ipar körülbelül
35-40 százalékos profitot termel.

{\an1}És néhány éve, amikor
ezt megvizsgáltam,

{\an1}tudod, a Walmart
kb. 3 százalékkal dolgozik,

{\an1}és a Walmart az emberek szemében
egy gonosz üzletóriásnak számít.

De hasonlítsuk akkor össze a 3 százalékot, meg a 35-öt.

Mármint, most én is megváltoztathatnám a hozzállásomat,
hogy a Walmart nem is annyira rossz cég,

összevetve a többi játékossal
más iparágakból.

Tudod, a vagyonkezelési iparágban
a 21 százalék a jellemző, a Toyotánál kb. 12 százalék.

Milyen körülmények között elfogadható az,
hogy egy iparág ennyire nyerességes legyen,

amikor nem is igazán esik arról szó,
hogy a szolgáltatásaikért fizetni kell?

{\an3}- Milyen vállalatokat
tudsz összevetni

{\an3}ezekkel a 32-35 százalékos
nyereségekkel?

{\an3}- Őszintén, én sohasem hallottam
olyan cégekről,

amik ennél jövedelmezőbbek lennének.

A legtöbb vállalkozás normális esetben,

{\an1}ha ennyire nyereséges,
valamiféle monopóliumi logikát alkalmazhat.

{\an3}Még ha az akadémikusokon kívül
az emberek nem igazán olvassák ezeket a cikkeket,

{\an3}vagy nem találják őket hasznosnak,
attól még fizetnek értük.

Az állam az adófizetők pénzéből
támogatja az egyetemeket,

amelyek a a könyvtárak számára biztosítanak pénzügyi forrást,
ami végül a kiadókhoz kerül a folyóirat-előfizetéseken keresztül.

A folyóiratok és a kiadók
kapják meg a pénzedet.

Akár rólad van szó, vagy a szomszédodról,
mindenki pénzeli a rendszert.

És akik a legjobban járnak, azok
a kiadók.

Mindenki megérdemli a nyereséget.

De hogy lehet folyóiratoknak - újságoknak! -

nagyobb bevétele, mint a
legnagyobb informatikai vállalatoknak?

{\an1}Nos, a könyv- és folyóiratkiadók azért
annyira jövedelmezőek, mert a dolgozókat nem fizetik meg.

{\an1}Úgy értem, melyik más
iparágban van még így, én egyről sem tudok,

{\an1}ahol a fő munkavállalók,

ebben az esetben a szerzők, a
bírálók, nem kapnak semmit a munkájukért?

A kiadók esetében sok tekintetben
felülmúlhatatlan a bevételek mértéke,

és néhány éve, amikor összehasonlítottam a Facebook
nyereségességével,rá kellett jönnöm, hogy jóformán ugyanolyan jövedelmező,

mint napjaink egyik
legsikeresebb szoftver vállalata.

És természetesen a Facebooknak
nincsenek virtuális határai,

és vitathatatlan, hogy az elmúlt
öt-tíz évben nincs sikeresebb vállalat.

Szóval a kiadói szakma gusztustalanul jövedelmező,

emiatt nem is sietnek
annyira, hogy változtassanak.

{\an3}Az igazi kérdés az az,
hogy mire fel ennyire nyereségesek,

{\an3}a Google-t 35 százalékkal
előzik meg, mi folyik ott?

{\an3}Nos, itt minden
az árazás erején múlik.

Ha mondjuk te vagy az Elsevier,
tulajdonosi hozzáféréssel rendelkezel;

eladsz egy rakás
tartalmat egy egyetemnek.

És ez nem olyan,
mint a szupermarketben,

hogy ha az egyik sör
túl drága, választasz egy másikat.

Egy egyetemi könyvtáros nem mondhatja azt, hogy

"Hmm, az Elsevier folyóiratai
túl drágák, idén inkább majd Wiley-t veszünk."

Tulajdonképpen mindegyikre szükség van.

Szóval igazából annyit
kérsz, amennyit akarsz,

az egyetemek ritkán
fognak nemet mondani.

Talán úgy tesznek, mintha, de igazából
a karoknak szükségük van a hozzáférésre,

szóval a kiadók elég
erős pozícióban vannak.

{\an3}Vázolom a problémát.

{\an3}A piac azt láttatja, hogy van egy
erkölcsi kockázat,

{\an3}aminek igazából semmi köze a
az erkölcsösséghez, ez egy közgazdasági kifejezés.

Erkölcsi kokázatról akkor beszélünk,
ha a termék megrendelője

nem a termék fogyasztója.

Szóval mi is itt a termék,
a hagyományos kiadói környezetben?

Hozzáférés kérlek, olvasói
jogosultság.

A fogyasztók az olyan emberek, mint én,
akik olvassák a cikkeket,

a megrendelő viszont nem én vagyok,
én nem akarok előfizetni ezekre a folyóiratokra.

A Harvard Egyetem Könyvtára óriási
összegeket költ folyóiratelőfizetésekre.

Tehát én nem vagyok árérzékeny ezekre a folyóiratokra,
hiszen nem én kapom a számlát.

{\an1}A pénz valódi. Igaz?

{\an1}A tudományos kiadók iparága
évente 10 milliárd

{\an1}dollárt termelnek ki.

Azért ez nem egy jelentéktelen összeg.
Komoly pénzről van szó.

Amikor belegondolsz, hogy ezt a
30-40 százalékos hasznot

vissza lehetne forgatni
a kutatásokba,

akár a tudományt támogatni vele,

akár az egyetemeket,

mondjuk, több kutatót felvenni,
több kart finanszírozni,

megfizethetővé tenni a főiskolai tanulmányokat,

rájössz, hogy ez a pénzügyi helyzet
annak a jele,

hogy ez a kereskedelmi modell
mennyire kiegyensúlyozatlanul

próbál releváns maradni
a kutatói munkában.

{\an3}Általában bele sem gondolunk,
hogy valamilyen kapcsolat van aközött,

{\an3}hogy ezek a cégek ennyire
kimagaslóan nyereségesek,

és aközött, hogy a tandíjak
folyamatosan emelkednek,

pedig erről nem árt tudni.

Nem egy jelentéktelen problémáról
beszélünk.

Nem is a tudósok belső
vitáiról.

Egy alapvető társadalmi kérdésről
van szó.

Mi lesz a társadalmunk jövője?

{\an3}A folyóirat előfizetések
már rég az infláció és a

{\an3}könyvtárak pénzügyi
keretei fölé emelkedtek.

{\an3}Nem csak az elmúlt évek alatt,
évtizedekről beszélünk.

Katasztrofális a helyzet.

Csak tíz órája, az Anthem College
véglegesen bezárta kapuit.

A Szent József Főiskola
be fog zárni.

Adósságokban úszva, a Dowling College
arra kényszerül, hogy bezárja kapuit.

A hirtelen bezárások sok
egyetemi dolgozót hagynak munka nélkül

és több ezer hallgatónak kell
új iskola után néznie.

{\an1}A nagybetűs Akadémia
még nem igazán vizsgálta meg

{\an1}a tudományos kommunikáció
teljes összegét.

Igazából a könyvtárak költségvetése
sínylette meg ezt a leginkább,

és gyakran megalázkodva kellett
mennünk a vezetőséghez kéregetni,

hogy egy újabb évre előfizethessünk,

különösen tudományos, technológiai és
orvosi folyóiratokra,

melyeknek hirtelen
felment az áruk

akármivel is magyarázzák ezt
a kiadók.

És ahhoz, hogy áremelkedésre legyen szükség,
szűkösségnek kell lennie.

Üdv a világban, ahol a pénz
áll a kutatás útjában.

- Ütköztél már hozzáférési akadályokba?
- Abszolút.

Én is tuti ütköztem már ilyenbe.

Gyakran ütközöm hozzáférési akadályba.

- Előfordult már, hogy hozzáférési akadályba ütköztél?
- Oh, pff, naná.

Hozzáférési akadályba ütköztem.

Elég gyakran találok ilyet, igen.

Hallgató koromban,
határozottan találkoztam már ilyen akadállyal.

Sokszor ütközöm hozzáférési akadályba.

- Hogy érzel ezzel kapcsolatban?
- Felmegy bennem a pumpa.

{\an1}A hallgatók lediplomáznak,
lerakják a mestert is,

{\an1}felmarkolják őket ezek
a spin-off cégek,

{\an1}és hamar rá kell jönniük,

{\an1}hogy nem tudnak hozzáférni
azokhoz a kutatási eredményekhez,

amikre éppen szükségük volna,
hiszen már nincs közük az egyetemhez.

Visszajönnek, kopogtatnak az ajtómon. És
nekem, könyvtárosként, azt kellett mondanom,

egy olyan kínos pozícióba kerültem, hogy meg kellett
tagadnom a hozzáférést az államilag finanszírozott kutatásokhoz,

azoktól, akik nem állnak kapcsolatban az egyetemmel.

És ez teljesen ellenkezik egy könyvtár,
és egy könyvtáros küldetésével.

Szóval ettől azért felnyílt a szemem.

Mesélnél egy kicsit magadról?

{\an1}Dwight Parker vagyok,

{\an1}oktatáspszichológiából PhD-zom,

{\an1}és úgy döntöttem,
hogy kell egy kis szünet,

{\an1}szóval most autókat értékesítek.

Amíg részt vettem a programban,
sok dologhoz hozzáfértem,

de amint kilépsz,

azok a források már nem
érhetőek el számodra;

legalábbis nekem nem voltak, na mindegy.

És tudod, az oktatáspszichológia
az enyém volt,

és a legtöbb kutatás
államilag finanszírozott,

tehát az adófizetők pénzéből
jönnek létre ezek a kutatások,

amiért aztán újra fizetnünk kell,
aminek semmi értelme.

- Teljesen abszurd.
- Abszolút.

Arról ne is beszéljünk, hogy ez közjónak számít.

Mármint, néhány tudományos kutatás.

Ettől függetlenül, nekem hozzá kell
férnem azokhoz a kutatásokhoz.

Nekem nincs 79.99 dollárom, vagy akármennyim...,
hogy elérjem.

Nem árulok kocsikat.

Még a legmenőbb kocsit sem a világon.

Ha az Elseviernek dolgoznék,
talán megengedhetném magamnak.

Ja, vagy akármelyiket.
Mármint, ez annyira…

Mindegy is. Te tudod. Ti ebben dolgoztok,
tisztában vagytok vele, hogy ez…

A pénz csak elront
mindent, nem igaz?

Megvan a pénz, ott az állam,
és mindenki annyira...

és ez olyan, mintha elveszne a tudomány.
Komolyan, egyszerűen eltűnik.

{\an1}A feleségemnek egyszer
tüdőembóliája volt.

{\an1}És az orvosok nem tudják, hogy miért.

{\an1}Mai napig, senki nem tudja biztosan,
hogy miért kapott tüdőembóliát.

Számos tényező kiválthatja,
szóval én elkezdtem keresni, ahogy szoktam,

felmentem a netre,
és elkezdtem kutatni.

Aztán beleütközöl ezekbe az orvosi fizetős üzenetekbe,
ahol ott van a kutatás a tüdőembóliáról,

én meg ugye nem engedhetem meg magamnak, hogy pénzt költsek
azért, hogy elolvassak egy kutatásról szóló cikket,

csak azért, hogy aztán rájöjjek, nem is releváns
a feleségem esetében. Nem ránk vonatkozik.

Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem.

De nincs elég információm vásárlás előtt,
hogy el tudjam dönteni.

Pedig akár megmenthené az életét!

{\an3}Az ok, amiért vannak
kutatások, az az, hogy megpróbálunk

{\an3}megoldásokat keresni a világ problémáira.
Megpróbálunk gyógymódot találni a betegségekre;

{\an3}
megpróbáljuk megismerni a tiszta vizet,

megpróbálunk véget vetni a szegénységnek.

Megpróbálunk örökre eltörölni
betegségeket.

És ahhoz, hogy ez sikerüljön, gondoskodnunk
kell arról, hogy mindenki hozzáférjen az információhoz.

Nem csak a gazdag országok,
nem csak a PhD-sok,

de bárki elolvashat egy kutatást,

gondolj bele, és aztán hozzáteheti a
saját gondolatait.

És amikor az emberek nagy része
nem fér hozzá a kutatásokhoz,

annak az esélye, hogy jelentős problémákat oldjunk meg,
egyre alacsonyabb lesz.

{\an1}A kiadók már évszázadok óta
a tudományos kommunikáció

{\an1}kiemelkedő támogatói.
Ebben a tekintetben tehát nélkülözhetetlenek.

Ugyanakkor, a lakosság
túlnyomó része

nem fér hozzá a tanulmányokhoz
az aktuális fejlesztésekről

a tudomány, orvoslás, kultúra
technológia, vagy a környezettudományok területén.

És valahogyan értelmet kell adniuk a világnak
anélkül, hogy hozzáférnének

a legjobb forráshoz.
Ez bizonyos értelemben tragikus.

{\an3}A nyugati egyetemek magas
összegekkel támogatják a könyvtáraikat,

{\an3}szóval nekik...

szóval ők megengedhetik maguknak, hogy előfizessenek a folyóiratokra,
és hozzáférést biztosítsanak a hallgatóiknak.

Viszont a fejlődő országok
könyvtárai nagyon szegények.

Szóval, végső soron úgyis mindent
egyedül fogsz csinálni,

az egyetem vagy főiskola támogatása nélkül.

És hiába próbálod megközelíteni
a karok képviselőit, vagy a professzorokat,

úgyis ugyanazt a választ fogod kapni,
"mi is így csináltuk,

neked is így kell boldogulnod."

És ez így megy tovább, és
konkrét eredményeink meg nincsenek.

A kutatásom inkább a fizika
alapjairól szólt.

Speciális relativitáselmélet, meg ilyenek.

{\an1}És rengeteg ilyen tanulmáy,
megint,

{\an1}"fizess érte."

{\an1}Mondanám, hogy
soha nem fizetnék publikációért,

főleg ha megnézed Venezuela gazdaságát,
sajnos egyre rosszabb.

De még ott is, hallgatóként,

fogod a hitelkártyádat,
és vásárolsz a neten.

Tehát a hozzáférhetőségre való igény miatt
megjelent egy mozgalom.

És ezt a mozgalmat úgy hívják, hogy Open Access.

A legegyszerűbben megfogalmazva,
az Open Access

szabad és
térítésmentes hozzáférés az információhoz.

Nagyon leegyszerűsítve, az információ
demokráciáját jelenti.

A különbségek csökkentéséért és
az egyenlőség támogatásáért jött létre.

{\an1}Sok-sok akadémikus alapozhatna
a már korábban létrejött tanulmányokra,

{\an1}ha lenne hozzáférése
azokhoz.

Az is lehet, hogy generációnk legnagyobb elméi

valahol a Közép-Afrikai Köztársaságban élnek,
ahol nem érik el a szükséges tartalmat.

Szóval, hogyan tudnak erre építkezni;
hogyan mozdíthatják előrébb a dolgokat?

És szerintem az Open Access
pont erről szól.

Segít az olyan embereknek,
akik hozzá szeretnének férni az ismeretekhez,

hogy hozzá is férjenek,
és magasabb szintre emeljék.

{\an1}Szerintem a nyílt
hozzáférés iránti szenvedély remek dolog.

{\an1}Ami szerintem probléma,

{\an1}amikor valaki Open Access
iránti szenvedélye miatt

nem méri fel
annak a tényleges árát

olyan szinten, mint az előnyeit.

Az az aggasztó, amikor az Open Access
vallássá válik,

vagy amikor akkora dicsfény övezi,

hogy imádod,
akármi van belecsomagolva.

Ha már nem tudunk, vagy rosszabb,
nem akarunk kritikusan gondolkodni,

olyan kritikus és analitikus módon
gondolni egy Open Access modellre,

mind bármely más fizetős szolgáltatásra,
akkor már nem mondhatjuk,

hogy az értelem és a tudomány keretei között működünk;
onnantól kezdve már vallásról beszélünk.

És én alapvetően egy vallásos ember vagyok,
nem tudok semmit felhozni a vallás ellen,

de az fontos, hogy a
tudományba ne keverjük bele.

{\an3}Értem én,
hogy a másik oldalról,

{\an3}igencsak vallásosnak tűnhet.
Hinni biztosan kell benne, nem?

{\an3}Sok ember értelmezésében ez
egy hiten alapuló mozgalom.

Viszont a mozgalom egy erőteljes hányada
az orvosbiológiai irodalom területéről jön.

Olyan szülőktől, akiknek nincs hozzáférésük, igaz?
Olyan családtagoktól, akiknek szintén nincs.

És ők azok, akik fennhangon
vesznek tanubizonyságot, hogy ez egy vallás,

nem igaz?

És van hatalom a tanubizonyságban,
az evangélikus mozgalom része.

Lehet megszállott szakmai
beszélgetéseket folytatni a fejlődésről,

vagy elmondhatok egy megható történetet;
melyik lesz a felkapottabb?

Egy mozgalomba mindennek bele kell férnie.
A mozgalmak nagyobbak a szervezeteknél;

nagyobbak az embereknél,
ha dolgoznak, igaz?

Tulajdonképpen ezért dolgoznak;
felveszik ezt a zuhanó lavina módot.

{\an3}Részemről, én azért
csinálom ezt, mert jó hatással van

{\an3}a kutatások hatékonyságára.

{\an3}Azt akarom, hogy a kutatások
hatékonyabbá váljanak.

{\an3}Nekem ez a legfőbb célom.

Ha azt mondanád, ennek a módja ha korlátozzuk
a tudományhoz való hozzáférést, akkor azt támogatnám.

De a kutatások hatékonyságának növelése
hozza magával a minőségbeli javulást,

a könnyebb befogadhatóságot, sokszínűséget
és a fejlődést.

Már csak az előnynek számít, hogy több
ember tehet valamit.

Óriási problémáink vannak, amire megoldást kell találni.

{\an1}Mélyen, mélyen érdekelt voltam

{\an1}amikor az Open Access belépett
az élettudományok területére.

Azt reméltük, hogy az Open Access nem csak
a hozzáférésben hoz jelentős változást,

őrültségnek tűnt, hogy
a legtöbb kutatás nem érhető el

a legtöbb ember számára, akiknek szüksége lenne rá.

Néhány éve volt szerencsém ellátogatni
a Belgrádi Egyetemre

és az órám előtt összefutottam
néhány végzős hallgatóval,

{\an3}ott járkáltunk
a teremben

{\an3}és arról beszélgettünk,
ki miről végez kutatást,

{\an3}a diplomamunkájukon
dolgoztunk.

És a teremben majdnem mindenki
az implicit tanulást vizsgálta.

És számomra ez annyira szokatlan volt,
hogy ennyi hallgató

pont ugyanazon a területe kutat,
szóval megkérdeztem:

"Miért csináljátok mind ezt? Hogy lett
most ez a terület ilyen népszerű?"

Rögtön csak annyit mondtak, hogy
"Ehhez az irodalomhoz férünk hozzá."

"Hogy érted?" kérdeztem.

"Nos, az Ön területén dolgozó
vezető kutatók között ez a szokás,

minden publikáció elérhető online.
Mi pedig megtaláljuk.

Ezen a területen tudjuk
követni az irodalmat,

Más tudományágak esetében
viszont nem."

Egyszerűen lehidaltam, érted?

Hogy az alapján választották ki, hogy miről
tanulmányozzanak, hogy mihez találnak anyagot.

{\an1}Amikor a könyvtár
igazgatója voltam,

{\an1}és csökkentenünk kellett a
folyóirat-előfizetéseinket

pénzügyi megszoriítások miatt,
sok könyvtár jár így,

és egy sor fókuszcsoportot összeállítottunk, hogy
megvizsgáljuk, hogyan viszonyulnak ehhez az emberek.

Az egyik orvosi PhD hallgató
megragadta a figyelmemet,

amikor a témavezetőjével beszélgettek.
Azt mondta a témavezetője:

"Ezek nagyon érdekes területek.
Olvass sokat a témában."

A hallgató meg azt felelte, "Szóval olvassak, tájékozódjak,
de erre a lehetőségem

korlátozott a hozzáférhetőség miatt.

Szóval a szakdolgozatom témáját
az fogja meghatározni, hogy mit tudok megvenni,

mert nem olvashatom el ezt a másik
anyagot, mert az egyetem már nem fér hozzá."

{\an3}A világ
legnagyobb kihívásait

{\an3}valószínűleg
nem egyetlen

{\an3}kutatócsoport fogja
megoldani.

És abban pedig biztosak lehetünk,
hogy az interdiszciplináris kutatások és az együttműködés

lesz a módja annak, hogy
gyorsabban találjunk megoldásokat.

És mivel ezeknek a kihívásoknak a
nagyrésze igencsak jelentős,

- a tiszta víz, élelmiszerbiztonság,
globális felmelegedés, közegészségügy -

annyi problémára kell
megoldást találni,

hogy nem találok rá okot, miért ne
tennénk meg mindent, amit csak tudunk,

hogy tudatosan együttműködjünk,
céljaink eléséréért.

Az orvostudomány és hihetetlen szakértelem
a világ bármely szegletében megtalálható;

csak gyakran nem jó helyen keresgélünk.

Az egyik barátom egy gyermek szívsebész
a Stanfordon.

Amikor Indiában járt,
sok dolgot megfigyelt

az intézménynél, amihez ellátogatott,
ami már tízszer több

beteget kezel, mint ő,
és csaknem olyan kimagaslóan

jó eredményeket érnek el, mint
ő a Stanfordon,

csak ők ezt 5-10 százalékos
költséggel teszik.

És számomra ez zseniális!
Zseniális!

Az ember azt gondolná, hogy a nyugati
világ legalább annyira

kíváncsi arra, hogy mi
történik Indiában, mint arra,

hogy mire vagyunk képesek
a tehcnika csodáival.

Egyszerű következtetés, hogy
a tudománynak nyitottnak kell lennie,

azért, hogy a tudomány érvényesülhessen.

És tulajdonképpen egy bizonyos
kíváncsiság az, ami nem teljesen nyitott.

Voltaképpen ez a történelmünk miatt van,
az út miatt, amit idáig kitapostunk.

A 17. század közepe óta, amióta
létezik tudományos folyóirat,

a szerzők fizetés nélkül publikáltak,

a hatás miatt írtak,
nem a pénzért.

Azért, hogy jobban megértsük a kutatási folyamatot,
elutaztunk a tudományos folyóiratok szülőhazájába:

A The Royal Society of London székházába.

Stuart Taylor vagyok, a
Royal Society Kiadó igazgatója.

A The Royal Society Nagy-Britannia
Nemzeti Tudományos Akadémiája.

1660-ban alapította egy
korai kutatókból álló társaság,

mint Robert Hook vagy Christopher Wren.

Néhány évvel később, 1665-ben
Henry Oldenburg,

a Társaság első titkára,
megjelentette a világ első tudományos folyóiratát

Philosophical Transactions címmel.

Ez volt az első alkalom,
hogy a fiatal kutatók

{\an3}tudományos felfedezésit és eredményeit
hivatalosan rögzítették.

{\an3}Lényegében ez a folyóirat
alapozta meg mindazt,

{\an3}amit ma a tudományos
folyóiratokról tudunk.

Megfogalmazta az archiválás négy alapelvét,
a regisztrációt, disszeminációt és hitelesítést.

Tehát a felfedezésedet ma
a nevedhez és egy bizonyos dátumhoz kötheted,

szakmai bírálat alá vetheted,
terjesztheted a társkutatóid körében,

és archiválhatod a jövő generációi számára.

A digitális hálózatok megjelenésével
a tudósok azonnal elkezdték megosztani a munkáikat.

Egészen a 90-es évek elejétől

az akadémikusok jelentős mértékben
támogatták az Open Accesst.

Nem csak használják a
a tudomány és a kutatások terjesztésére,

de komolyan népszerűsítik
és a többiekre is ösztönzően hatnak.

Lehet úgy hangzik, mintha kitalálnám, de

{\an3}akkor tényleg így éreztem,
és nem voltam vele egyedül,

{\an3}hogy ha van egy
remek ötleted,

vagy egy áttörést érsz el,
jó azt hinni,

hogy valami inspirált,
vagy keményebben dolgoztál bárki másnál,

de nem szereted azt gondolni, hogy csak azért sikerült,
mert kiváltságosan te hozzáfértél az információkhoz.

1991-ben annyi volt a szándékom,
hogy egy kicsit magasabb szintre emeljük a játékot,

azzal, hogy mindenkinek megadjuk a
lehetőséget, hogy hozzáférjen az információhoz,

és ne legyenek meg ezek
az egyenlőtlenségek a hozzáférésnél.

A New England Journal of Medicine-ben
megjelent cikkek 40 százaléka,

- és vitathatatlan, hogy a
New England Journal of Medicine

a világ legnagyobb hatással bíró folyóirata -

de a szerzők 40 százaléka Boston
150 mérföldes körzetében élt,

ott, ahol a New England Journal
of Medicine központja található.

A publikálás voltaképpen a bennfentesek játéka.

Azok akik már a belső kör része vagyunk,
sokkal szélesebb körben férünk hozzá a publikációkhoz, tanulmányokhoz,

mivel a tehetősebb intézmények dolgozói vagyunk.

{\an3}Rengeteg embernek
vannak nehézségei

{\an3}az egyetemek jelenlegi
rendszere miatt.

Sok orvosunk van, akiknek rendkívül
hasznos lenne, ha a legfrissebb információkkal

rendelkezhetnének, hogy a megmegfelelőbb
ellátást biztosíthassák a betegeiknek.

Megannyi kutatást végeztünk
már el.

Nevetséges, amikor megpróbálunk
elérni egy 1975-ös cikket.

És még mindig fizetni kéne érte.
Semmi értelme.

A tudományos folyóiratok rengeteget
fejlődtek 1665 óta.

Ma már képesek vagyunk sokakat
elérni egy időben,

csaknem ingyen,
és ez a tudomány hatalmas előnye.

Sok szerző azon a véleményen van,
hogyha hagyományos folyóiratban publikálnak,

ami egy nívós, magas presztízsértékkel
és nagy hatással bíró,

minőségi, megszokott folyóirat,
a munkájuk eljut minden

olyan emberhez, aki érdekelt a témában.
Tévednek.

Elérnek minden olyan szerencsést,
akik egy olyan intézménynél dolgozhatnak,

amelynek elég jól megy ahhoz,
hogy előfizessenek arra a folyóiratra.

És még akkor is, ha olyan relatíve bestseller
folyóiratokról beszélünk, amikre szükség van,

és minden könyvtár igyekszik előfizetni rá, még akkor is
mindig lesznek olyan intézmények, amik nem engedhetik meg maguknak.

A könyvtárak már régóta rákényszerülnek, hogy megszüntessék
az előfizetéseiket egy-egy fontos folyóiratra,

csak mert nincs elég pénzük.

Tehát a szerzők nagyobb
célközönséghez érhetnek el,

a nagyobb célközönség segítségével
tudományos munkájuk hatása nő,

mert a munkádnak nincs hatása,
és nem lehet rá építkezni,

vagy idézni, vagy átvenni,
ha az emberek nem ismerik.

A legtöbb tudós valamilyen hatással akar lenni, azért ír.

Az akadémikusok munkájuk során
részben kérdéseket vizsgálnak,

megpróbálják alaposan megismerni a jelenséget,
amit éppen tanulmányoznak

hogy aztán majd ha megosztják az eredményeiket másokkal,
azt mondják nekik, hogy

"Hé ezzel mi van? Na és azzal mi a helyzet?
Ez biztos?"

vagy azt, hogy "Wow, hadd próbáljam meg
egy újfajta szemszögből."

Tulajdonképpen a tudomány egy párbeszéd,
és a párbeszéd csak akkor működik,

ha tudod, miről beszél a másik
és ismered a mondanivalója alapjait.

A nyitottság pedig elengedhetetlen
a tudományos tevékenység megfelelő működéséhez.

{\an1}Az Open Accessről szóló
tévhitek közül az egyik,

{\an1}hogy nincs peer review,
rossz minőségű, és így tovább.

{\an1}És nagyon jól tudjuk,

amikor közszemlére teszed a munkádat,

az embereknek feltűnik, ha
süketelés az egész,

nagyon hamar megjegyeznek.
Ha kifelejtesz valami nagyon fontosat

a bizonyítás szempontjából,
valaki jelezni fogja.

Ha nem elég biztos az érvelésed,
vagy kihagytál egy fontos irodalmat,

valaki erre fel fogja hívni a figyelmedet.
És neked, mint kutatónak,

javadra válnak ezek a megfigyelések,
kritikák és egyéb dolgok.

Így ennek eredményeként a kutatásod
több lesz és nem rosszabb minőségű!

{\an1}Ha nem dolgozol ebben a környezetben,
nincsenek kapcsolataid

{\an1}fogalmad sincs ezekről a drámai hatásokról,

{\an1}amit ez a feszültség ki tud
váltani az emberekből.

Tudod, amikor az EPA
[Environmental Protection Agency]
[Környezetvédelmi Hivatal]

leveszi a klímaváltozás szekciót
az oldaláról, akkor válik ám valóssá,

akkor lesz konkrét jelentősége annak,
hogy nem elérhető egy információ.

Nagyon sok ingyenes információ érhető el,
és mind tudjuk, hogy ez milyen problémákat okoz.

Csak mert valami ingyenes, nem biztos, hogy jó is;
csak mert fizetni kell valamiért nem biztos, hogy rossz,

és ez az a feszültég
amivel ennek a közösségnek mindig meg kell birkóznia

Persze az Open Access mozgalom és
az Open Access folyóiratok megjelenésének kezdetén

az az elképzelés, hogy az Open Access kiadás
nem túl jó minőségű meghatározó volt,

de mára ez a nézet megváltozott.

Az Open Access számunkra,

egyáltalán nem feketíti be
a szakmai lektorálás szintjét.

Ha mást nem, tudod,
ez még jobb is lesz.

{\an3} Az ösztönzési rendszer a
legtöbb országban, sok fejlődő országban,

{\an3}még a miénket tükrözi,
az Egyesült királyságét és az USA-ét.

Nemrégiben készítettünk felmérést; a kutatóink
észrevételeit kértük ki az Open Accessről,

és sokuk úgy nyilatkozott,

"Nagyszerű, pontosan az Open Accessre
van szükségünk, el kell mondanunk

az egész világnak a kutatási eredményeinket.
Mindenkienk hozzá kell férnie. Ez nagyszerű."

Habár, amikor megkérdeztük a kutatókat,
hogy mik a prioritásaik egy folyóirat esetén,

amelyben publikálni akarnak,
a legfontosabb az impact factor volt,

az indexelés, és a lista végén
szerepelt az Open Access.

Tehát hiába mondtak magyszerű dolgokat az Open Accessről,

az ösztönzési rendszer miatt sajnos
mégis alulra került,

mert a karrierjükben fontos az előrehaladás.

{\an1}Egy ideje már létezik az Open Access.

{\an1}A hatása nem nem volt
olyan gyors mint vártam,

és egy kicsit aggódom, hogy a következő
5 évben milyen ütemben haladunk majd előre.

{\an3}Van valami oka annak,
hogy a tudományos folyóiratok

{\an3}ennyire lassan változnak?

{\an3}Nos, mondhatnánk rugalmasnak is.

Úgy gondolom, hogy van egy bizonyos mértékű lassúság.
Mint ahogyan tudod,

az akadémikusok talán
a legkonzervatívabb emberek a földön.

Tudod.., igen... Talán ők a
leginnovatívabbak a kutatásaikban,

de az akadémiai struktúra
nagyon lassan változik.

{\an3}A tudományos közösség nagyon
nagyon konzervatív.

{\an3}Nagyon nehéz változtatni,
jelentős változásokat elérni a rendszerben

az akadémiai berkeken belül.

Most minden ugyanúgy működik
mint 150 évvel ez előtt.

A szerzők tisztában vannak vele,
hogy a fejlődési esélyeik,

hogy a munkájukat folytathassák,
támogatást kapjanak,

a karrirejük minden aspektusa
attól függ, hogy hol publikálnak.

És ez a szükséglet egyfajta
kelepcét hozott létre,

amelyben a szerzőknek nincs
alternatívájuk máshol publikálni

csak azokban a folyóiratokban,

amelyek leginkább előremozdíthatják a karrierjükt.

Valójában az egyik legnagyobb akadály
az Open Access számára

a jelenlegi erőforrás értékelés
és használat és az ehhez kapcsolódó doglok.

Mivel még mindig hajlamosak
azt mondani, hogy oké,

ha a magasabb besorolású kiadványokban publikálsz,

akkor eredményesebben kutatsz.

Meglehet, hogy azokat a lapokat
soha nem idézik vagy olvassák majd.

De a folyóirat impact factorát veszik
alapul a minőség megítéléshez.

És tudjuk mindannyian, hogy
az egész manipulálható.

{\an1}Valójában az impact factor
azon hivatkozások átlaga,

{\an1}amit a folyóirat 2 év alatt kap.

Az impact factor egy ördögi mérőeszköz,
amely valahogyan beleásta magát

az értékelési rendszerbe éa abba,
ahogyan a kutatókat értékelik világszerte.

Sokkal többet kérhetsz
egy Gucci táskáért

mint egy olyanért,
amit a piacon szereztél.

{\an3}Az impakt faktor
velejétől romlottá tette

{\an3}a tudományos
kommunikációs rendszert.

Még az alapítója is, Eugene Garfield is
úgy tartja, nem lenne szabad ilyen módon alkalmazni.

Ilyenkor el kell gondolkodnod azon,
hogy tudod, valami nincs rendben.

És ebben rejlik az
áltudományos jellege,

az a tény, hogy három
tizedesjegy pontosságúak,

amikor nyilvánvalóan nem így van,
csak ezt az áltudományos érzetet hordozza magában.

A The Royal Society néhány éve
aláírta az úgynevezett

San Franciscó-i nyilatkozatot a kutatások értékeléséről,
vagy röviden a DORA-t,

ami lényegében arra ösztönzi az intézményeket és
a finanszírozókat, hogy a kutatókat

olyan módon bírálják, amely nem használ impakt faktort.

Szóval több figyelmet fordítva a szakmai lektorálásra,
és ténylegesen az elvégzett munka vizsgálata lenne a fontos,

ahelyett, hogy egy mérésre hagyatkoznánk,

ami nagyon sok
ember szerint hibás.

{\an1}De a probléma
megoldását ott kellene

{\an1}elkezdenünk, hogy szakítunk azzal a normával,
miszerint egy akadémikus megítélése

attól függ, hogy mely folyóiratokban publikál.

És ha képes vagy egy akadémikust
a kutatása alapján megítélni,

amit maga állított elő, ahelyett,
hogy az a kutatás hol jelent meg,

azt hiszem, megengedhetjük a kutatóknak,
hogy olyan folyóiratokban publikáljanak,

amelyek, jobb szolgáltatást nyújtanak,
jobb hozzáférhetőséget, alacsonyabb költségeket, stb.

Az igencsak szelektív folyóiratok sok tanulmányt utasítanak el,
amik amúgy tökéletesen publikálhatók és alkalmasak a megjelentetésre,

de visszautasítják,
mert nem jelent akkora jelentős előrelépést,

vagy nem címoldalra való, mint egy
cikk egy betegségről vagy az őssejtkutatásról.

Szóval elutasítják, aztán
beküldöd egy másik folyóirathoz,

egy újabb kör szakmai bírálaton esik át,

és aztán futhatod a köröket.

Tehát a PLOS One elindulásának legfőbb
oka pontosan az volt, hogy megpróbáljunk

véget vetni ezeknek a felesleges köröknek,
amik a tudósok, a bírálók és a szerkesztők idejét

is csak rabolja, a tudomány
és a társadalom kárán.

{\an1}Az idő, amit felemészt, hogy megközelíted
az elsőrangú folyóiratokat és nem jársz sikerrel,

aztán egy másik folyóiratnál ezt elölről kezded,

a kutatás egy bizonyos részét
egy időcsavarba zárja el.

Tulajdonképpen ez a finanszírozók érdeke,
akik milliókat

vagy inkább millárdokat fizetnek
évente a kutatástámogatásért,

hogy az a kutatás
nyíltan elérhető legyen.

{\an1}Rengeteg megközelítésből
próbálkoztunk már,

{\an1}és sokan javasolták,
hogy legyünk növekedő, fejlődő szervezet.

{\an1}Először is alkossuk meg
az open access zöld utat,

ahol csak a tartalom megtekintéséhez biztosítasz
nyílt hozzáférést, a használathoz nem.

A Gates Alapítvány szerint,
"Ez talán "jobb, mint a semmi",

de mi nem vagyunk ilyenek,
ha belekezdesz valamibe, mindent beleadsz."

És tényleg, elismerésem,
hogy nem csinálnak semmit félgőzzel.

Vannak annyira előrelátóak,
és az igazat megvallva befolyásosak is,

hogy elvárják, hogy elsőre is
jól sikerüljön.

{\an1}Az Alapítvány szemsözgéből
szerencsénk volt

{\an1}a támogatások segítségével,
együtt dolgozva a pályázókkal azt mondani,

{\an1}hogy "Igen, adunk nektek
pénzt és igen, azt akarjuk

hogy bizonyos tudományos és technikai kutatásokat végezzetek,
és valami különleges jöjjön ki belőle,

de úgy, ahogy mi mondjuk."

És az egyik dolog,
amit kértünk a munkájukban az az,

hogy a kutatás eredményeit tegyék
nyilvánossá és hozzáférhetővé.

Emellet pedig meg akarunk bizonyosodni arról,
hogy nem csak a pénz

amit közvetlenül a befektetésre és a
tudományos és technológiai újításokra költünk,

teremt kézzelfogható előnyöket,

hanem szeretnénk látni a sokszorosító hatását is.
Tehát az információ,

és az eredmények, amelyeket mi alapoztunk meg
a tudományos közösség szélesebb körét éri el,

amire építkezhetnek,
és felgyorsíthatják,

kiterjeszthetik az elért
eredményeinket.

- Mi jut eszedbe az Elsevierről?

Oh istenem. He-he.

Igen. Az Elsevier igazi púp a hátunkon
Afrikában,

mert túl drágák nekünk,

és nem akarják csökkenteni az áraikat.

{\an1}Én úgy gondolom, hogy
az Elsevier

{\an1}alapvetően jól közreműködik
a publikációs közösséggel.

- Elsevier. Mi jut az eszedbe?

{\an1}Hát, egy olyan magas szintű profit,

{\an1}ami véleményem szerint
már sajnos ízléstelen.

És az egyetemek szempontjából
elfogadhatatlan,

hiszen mindezt közpénzekből érik el.

A licenszhasználatuk, ami határozottan
javult az idő múlásával.

Ha megnézzük az Elsevier újrafelhasználását vagy
a kereskedelmi gyakorlatát az elmúlt 10 évben,

szerintem nagyon sok változást vezettek be,
ami miatt ma kevésbé

szerző vagy kutatóbárat tevékenységet folytatnak.

Szóval a fejlődés határozottan jelen van.

{\an1}Ezeket a kiadókat,
akármikor megjelentetünk náluk valamit,

{\an1}a saját tanszékünk pénzeli.
Jóformán közpénzből.

Tehát mi fizetünk,
ők meg korlátoznak.

Soha nem állítanám be őket
negatív szereplőként.

Szerintem sokat tesznek
a fejlődés támogatásáért

és az ágazatközi kezdeményezésekért.

{\an3}Sok oka van annak,
hogy az emberek

{\an3}negatívan tekintenek
az Elsevierre.

Csak nézd meg az éves jelentésüket;
az egész fenn van a neten.

A teljesítményük magas; az osztalék szintén;
nagyon jól megy az üzlet;

jó pár milliárd fontot
kerestek tavaly.

Összességében véve az ágazatunk
jól bánik a kutatatókkal?

Hatásosan és felelősségteljesen
végezzük a munkánkat

a tudományos ötletekkel kapcsolatosan,
hozzáférhetővé tesszük őket,

terjesztjük és befektetünk
a közösségbe? Azt mondanám, igen.

{\an3}Személyes véleményem
szerint

{\an3}az Elsevier olykor
rászolgált a

rossz sajtóra.

Ugyanakkor nagyszerű fejlesztéseket
vittek véghez a kiadói munkafolyamatokban

amiből mind sokat tanulhattunk.
Emlékszem, amikor a UC Presshez kerültem,

20 év kereskedelmi könyv- és folyóiratkiadásban
töltött év után

belecsöppentem az egyetemi kiadói munka világába,
és rá kellett jönnöm, hogy az ott dolgozók

legnagyobb félelme az volt,
hogy a UC Presst majd Elsevierré fogom változtatni.

Ez természetesen nem így történt.
De komolyra fordítva a szót,

mi, akik a non-profit szférában tevékenykedünk,
sokat tanulhatunk a nagy

kereskedelmi cégektől.

Egy évig dolgoztam az Elseviernél,
ezért vállalnom kell a felelősséget;

ugyanakkor 15 évig
non-profit, tudományos társaságoknál.

Mindkét környezetben
folyóiratkiadással foglalkoztam.

Mindkét környezet különböző. És számomra,
a kereskedelmi kiadókról alkotott képemet

a tapasztalatom formálta, miután
elhagytam azt a tudományos közösséget.

Dolgoztam az Amerikai Asztronómiai Társaságnak,
ahol a fő küldetésünk az volt,

hogy a tudományt a tudósok
irányítása alá vegyük,

amikor és ahogyan
ők akarták.

Elmentem egy kereskedelmi kiadóhoz.
Fel is vettek;

Azt hittem körülbelül ugyanazt kell majd csinálnom.
De ez nem így lett.

A feladatom a folyóiratok profithoz való
illesztése volt.

És ez nekem annyira nem tetszett,
nem fért össze az értékrendemmel.

Szóval visszatértem a not-for-profit
kiadáshoz.

Nem gondolnám, hogy alapvetően rosszak,
de a céljuk az az,

hogy a pénzt visszajuttassák a részvényeseikhez.
Ezek nem küldetésvezérelt szervezetek.

És ez rendben is van,
ezek kereskedelmi vállalatok.

A következő kérdésem, hogy jelenleg, a 21. században
amikor rendelkezésünkre állnak ezek az egyéb mechanizmusok

amik előmozdíthatják a tudomány áramlását,
segítenek, vagy inkább ártanak?

És szeretném, ha kicsit
változtatnának a modelljeiken,

olyan módon, hogy az inkább segítsen
mint hogy hátráltasson.

A kritikák abszolút jogosak
az Elsevier ellen.

A PLOS-szal szemben is állíthatók fel
jogos kritikák.

Jogosan lehet kritizálni bárkit, és bármit.

Próbálom nem aszerint megítélni a
kritika jogosságát, hogy ki ellen szólnak.

Próbálok a tartalom alapján ítélni.

Oh, igen, tökjó, már vártam,
hogy valaki ezt elmondja.

Beszélnünk kell arról, milyen
cég is az Elsevier valójában.

Az a sok rosszindulat, amit kapnak,
nem csak a pénzről szól;

hanem arról, hogy milyenek igazából, nem?

A lépéseik alapján ítélve
egyetem-ellenesek.

Például amikor tartalom visszavonási felhívást
küldtek az academia.edu-nak,

ahová az akadémikusok feltöltöttek
néhány PDF-et a kutatásaikról,

aztán pedig arra utasították őket,
hogy szedjék le őket.

Nyilvánvalóan a 2015-ös Sci-Hub
elleni per is ilyen.

És oké, mindkét eset illegális volt,
de a tudományos társadalmat nem érdekli;

számukra nem is tűnik annyira rossznak.

{\an1}Amikor megkaptam
a tartalomvisszavonási felhívást,

{\an1}azt nem közvetlenül az
Elseviertől kaptam,

{\an1}hanem a Princeton egyik
titkárának küldték.

A felhívás csak egy pár
cikket említ, 2 szerzőtől.

Most a Princeton oldalán több száz,
ha nem több ezer

Elsevier folyóiratban publikált PDF szerepel.

Szóval miért ilyen kevés cikket céloztak meg,
miért csak két kutatót?

Nem tudom biztosan, de szerintem
csak tesztelik a reakciókat.

Az Elseviert semmi nem tartja vissza attól,
hogy egy webes robotot használjon,

ami megtalálja a neten az összes náluk megjelent cikket,
aztán küldik ki a felhívásokat mindenkinek,

aki megsértette a szerzői jogi megállapodást,
pedig nem ezt teszik.

Nem csinálnak ilyet,
próbálnak óvatosak lenni.

Nem akarják magukra haragítani

az ingyen munkaerőt,
akikre nap mint nap számítanak.

Szóval, kritikus szemmel nézve bár,
de hálás voltam a Princetonnak

hogy szembeszállt az Elsevierrel,
és végül érvénytelenítették a felhívást.

És szerintem megérezték az ízét annak,
hogy milyen is lenne szembeszállni

a tudományos közösség egészével.

Az ahogy az Elsevier gondolkodik
szervezetként, szöges ellentéte annak,

amit az akadémikus gondolnak
a tevékenységükről.

A UK összes egyetemének
küldtünk Információszabadsági kérelmeket.

Tehát 2016-ban az Elsevier
42 millió fontot szedett be a brit egyetemektől.

A következő legnagyobb kiadó a Wiley;
19 milliónál tart.

Az Elsevier, a Wiley, a Springer,
a Taylor and Francis, és a Sage

között van a pénz fele, a többi
meg szétszórva a többieknél.

Az Elsevier különösen nagy lobbierővel bír.
Az Unióban és a Washingtonban is.

Sokan teljes munkaidőben
ezzel foglalkoznaknáluk.

Rendszeresen folytatnak tárgyalásokat
kormányképviselőkkel a világ bármely tájáról,

hogy érvényesítsék a nézeteiket.

A kiadóknak van egy
elképzelésük, miszerint

hogy a könyv-és folyóiratkiadás drága üzlet,
és szükség van publicistákra,

szerkesztőkre, PR ügynökökre,
vezető szerkesztőkre és így tovább.

Annyi tudományos intézmény döntött úgy,
a költségterhek csökkentése érdekében,

hogy a kutatási folyóiratokra nem csomagban fizet elő,

hanem csak meghatározott folyóiratcímeket jelöl meg.

{\an3}Minden intézmény
ideje javarészében tárgyal a kiadókkal,

{\an3}arról, hogy mihez kaphatnak hozzáférést,

{\an3}a kiadó egész
folyóiratgyűjteményéhez,

vagy a teljes gyűjtemény egy nagyobb részéhez,
amit big-deal-nek nevezünk.

{\an1}Szóval a könyvtárak

{\an1}folyóiratelőfizetési csomagjai,

{\an1}a spórolás miatt,

{\an1}határozottan hasonlítanak a
kábeltévés előfizetésekre.

Sok tartalmat kapsz; bár lehet nem
leszel mindig megelégedve az összeállítással.

De, ha egyesével válogatod
a címeket, amikre előfizetnél,

az ára egyenesen arányosan
megnő, azt meg már nem tudod megfizetni.

Szóval meg van kötve a kezünk olyan tartalommal,
amire vagy szükségünk van, vagy nem,

csak azért, hogy alacsonyan tartsuk a költségeket.

Ugyanakkor, ők egy szó nélkül
vonhatnak vissza tartalmat a csomagból.

Szóval ha a kiadó nem akarja,
hogy egyes terjesztők

rendelkezzenek egy adott tartalommal,
bármikor, azonnal visszavonhatják.

Ez nem jelenti azt, hogy
a szerződést is visszavonják;

csak annyit, hogy többé nincs hozzáférésed,
és nem tudsz ezen változtatni.

Jóllehet, a legtöbb intézményi folyóiratelőfizetés
úgy működik, mint egy kábeltévé csomag,

találtunk egy könyvtárat,
ami kiállt az igazáért.

Találnunk kellett egy olyan tényezőt,
amitől értékessé válunk a kutatói társadalom számára.

Hogyan kínálhatunk számukra valami értékeset,

még akkor is, ha nem tudjuk megfizetni

{\an3}az egyre dráguló elektronikus folyóiratokat?

{\an3}Rájöttünk, hogy ezt csak úgy
érhetjük el,

{\an3}ha a könyvtárunkban csak
nyomtatott tartalom lesz elérhető.

- A kézzelfogható tartalmakat
nem vehetik el tőlünk.

- Nem, tényleg nem.

Ha elmegy az áram, egy elemlámpa segítségével
még akkor is elérhetőek a tartalmak.

Nálunk nincs szükség bejelentkezésre, vagy
egyetemi affiliációra a könyvtárhasználathoz.

Kapuink nyitva állnak bárki számára, bár magánfinanszírozásúak
vagyunk, elérhetőek a nyilvánosság számára.

Nem kell bejelentkezni, bárki számára elérhető.

A modern világban hirtelen a nyomtatott
tartalom tűnik újszerűbbnek.

Lehet, hogy a problémánk fele csak annyi,
hogy belerángattak minket ezekbe tárgyalásokba.

Csak képzelj el egy olyan kábeltévés piacot,
ahol nem tudod megmondani, hogy a szomszédod

mennyit fizet ugyanazért a csomagért,
ami neked is van.

- "Neked mennyibe kerül az HBO?"
- "Arról nem beszélhetek,

aláírtam a titoktartásit a Comcasttel."
A könyvtárak és az egyetemek ugyanezt csinálják.

A kereskedelmi kiadók nagyon értenek ahhoz,
hogy megfogják az úgynevezett fogyasztói többletet.

Nem kell meghatározniuk legmagasabb árat,
ami maximalizálja a bevételüket

vagy a profitot az egész piacon.

Megtárgyalják a megfelelő árat
minden intézménnyel.

És ez azért fontos, mert például ha
egészségügyi ellátásra szorulsz,

az orvos megnézi a pénzügyeid, és azt mondja,
"Óh, nahát, ha ezt a kezelést szeretné,"

és tudod, látja rajtad, hogy milliomos vagy,
"akkor Önnek 500.000 dollár lesz."

Ha meg olyan ember lennél,
akinek nincs sok pénze,

akkor valamivel kevesebbet kérne,
de még akkor is jól járna.

Úgy érzem, sok esetben tényleg
így működik a kiadói piac.

A kiadó ránéz a felhozatalra,
látja mennyire tehetős az intézmény,

mennyivel fizettek többet
a korábbi években,

aztán a lehető legmagasabb
árat szabják meg.

{\an3}A könyvtáraknak
számos választási lehetőségük van.

{\an3}Nem kötelező aláírniuk
a szerződéseket.

Az állami könyvtárak, mint a Michigani Egyetem

sokkal átláthatóbbá tették, a
dolgok finanszírozását.

És a Big Ten Akadémiai Szövetség,
amelynek mi is részesei vaggyunk,

rengeteg nyílt tevékenységet
folytat egymással.

Szóval kezdeményeztem ezen tevékenységek tesztelését.
Sajnos, többé-kevésbé ugyanazokat véltem felfedezni.

Mindig szimpatikusak az olyan könyvtárak,
amelyek szembeszállnak az Elsevierrel,

de mindig azt mondom nekik,
"Mondd le az előfizetést." Úgysem teszed meg.

"Nem mondhatjuk le." Lemnondhatnád,
de ehhez kell egy elhatározás,

de ha ezt senki nem teszi meg,
ők egyre erősebbek lesznek.

{\an1}Véleményem szerint az egész

{\an1}tárgyalási folyamat

{\an1}egyfajta hagyomány,

{\an1}ami a könyvtárak
folyóiratgyűjteményéhez tartozik,

és vannak vele problémák. De inkább
a tárgyalási oldalról.

Nem igazán látom benne a változást, mert...

- Megtehetné egy egyetem, például a
Rutgers, hogy közli mennyit fizetett?

- Nem, soha nem tennénk ilyet. Nem.
- Azért, mert szerződést kötött, hogy nem teheti?

- Igen, úgy értem, ez így működik. Szóval
nekem nem tisztem kommentálni ezt az egész

helyzetet, de ez
így működik,

és a kiadók is pont ilyenek.
Nem azok, akikről hallani szoktál.

De, nem is tudom mihez hasonlítsam.
Ennek ez a bevett módja,

és nem hinném, hogy mostanában ez megváltozna.

Én teljesen megértem miért szeretne egy
könyvtár előnyt szerezni a versenyben,

miért akarják megmutatni a
gazdasági előnyeiket,

hogy több tartalommal rendelkeznek.

Az intézményi könyvtárak rendkívül
különböznek egymástól,

néhányuknak fontos demonstrálni
az értékeiket,

de ez egy lehetőség. A könyvtáraknak nem
kell aláírniuk titoktartási szerződéseket.

Gyakran azért teszik, mert
versenyelőnynek tűnik

rövidtávon, de hosszútávon sajnos nem az.

Az árváltozások kiszámíthatatlanok lesznek,
megnő a drágulás kockázata,

és lehetőség szerint az árak csökkenése.

Hétpecsétes titok, igaz? Minden
üzleti titoknak számít.

Mennyibe került, ki mennyit fizetett,
milyen feltételekkel. És ez teljesen szándékos.

Ezzel akadályozzák meg a kollektív alkudozást, igaz?
Ezek a tényezők végül egy teljesen

igazságtalan piacot tartanak fenn.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy
jelenleg van elég pénz

a tudományos kiadói szakmában,
amit forgatni kell;

és nincs szükségünk több pénzre. Csak a rendszerben
való felhasználási módját kell megváltoztatnunk.

Egyre több olyan folyóirat születik,
melyek szerint előnyös

elfordulni a profitorientált paradigmától.

{\an1}A Lingua/Glossa esetében tehát

{\an1}annyi történt, hogy az
egész kutatói

{\an1}társaság úgy döntött,
hogy elég volt,

lemondott az egész szerkesztőbizottság.
Aztán elindítottak egy új folyóiratot

non-profit platformon,
Open Access, satöbbi.

Nem sok ilyen megmozdulás történt,
de ennek az esetnek a példája azt mutatja,

hogy működhet. Szóval az egész közösség,
vagy a közösség vezetői

-mert tulajdonképpen ez a szerkesztőbizottság-
a kutatói közösség vezetői

döntött úgy, hogy lemond;
az egész bizottság lemondott.

Aztán elindított egy teljesen megegyező
témájú folyóiratot,

ugyanolyan minőségben, mert ugye
mi határozza meg a folyóirat minőségét?

Nem a kiadói befolyás.
Igazából a főszerkesztő,

és a szerkesztőbizottság,
akik a tudományos döntéseket hozzák.

{\an1}A nevem
Johan Rooryck,

{\an1}A French Linguistics egyik
professzora vagyok

{\an1}a Leideni Egyetemen.

{\an1}Emellett egy folyóirat
szerkesztőbizottságának is tagja vagyok.

Ezt megelőzően, 16 évig dolgoztam szerkesztőként
az Elsevier Lingua folyóiratának bizottságában.

2015-ben úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk az Elseviert,
és alapítottunk egy Open Access folyóiratot, a Glossa-t

tulajdonképpen a latin elnevezés görög megfelelője,
a folytonosság demonstrálásáért.

A Lingua annyira kicsi volt, öten voltunk
az egész szerkesztői csapatban.

Négy társszerkesztő,
és én, mint vezető szerkesztő.

Aztán hirtelen harmincan lettünk
a szerkesztőbizottságban.

Két évig készültem erre,

az Elsevier a felmondásunkig
semmiről sem tudott.

Tehát két évig, 2013 és 2015 között
már számos emberrel beszéltem

a bizottságból, természetesen feltűnésmentesen.

A csapatom minden tagját megkerestem,
és elmondtam nekik, hogy

"Figyelj, erre készülök.
Ha ezt megcsináljuk, velem vagy,

vagy nem, muszáj tudnom.

Mert vagy együtt csináljuk,
vagy sehogy."

Mindannyiuknak a szemébe néztem,
és mind azt mondták,

hogy igen, ha sikerül,
csináljuk.

Az, hogy az Elsevier Lingua szerkesztősége
hirtelen Open Access-re váltott,

precedenst teremtett arra, hogy egy sikeres
nagynevű folyóirat meg tudja változtatni

anélkül, hogy elveszítené a
szakterület-specifikus hitelességét,

a bírálat minőségét,
és az alapvető hatását.

Olyan kultúrában élünk, amely előnyben részesíti
a start-upokat, a fejlődést, és a vállalkozói szellemet.

És az az igazság, hogy jelenleg egyetlen
cég tudja fejleszteni a

tudományos irodalmat,
ez pedig a Google.

És ez tök jó, a Google nagyon hasznos,
én is mindenre a Google-t használom, mint oly sokan,

de azért jó lenne, ha mondjuk száz másik
cég versenyezne vele.

Nekem tetszene, ha a non-profitok
versenybe tudnának szállni,

létre tudnának hozni alternatívákat, és tudnák azt mondani, hogy
"Ennek talán nem kellene kereskedelmi terméknek lennie,

legyen inkább köztulajdon."

És ez a verseny nem jöhet létre a
nyílt hozzáférés nélkül.

Ehhez a versenyhez elengedhetetlen
a nyílt hozzáférés.

És ezt láthatod a nagy kereskedelmi
kiadóktól is,

úgy tűnik, megértik, hogy
ez fontos érvelés.

Olyan, mintha kis szívószálak segítségével
kiszipkáznák a tartalmat,

ami alkalmas lesz a szövegbányászatra.
Képesek vagyunk önvezető autókat gyártani.

Komolyan azt mondod nekem, hogy
az irodalmat meg nem tudjuk jobban feldolgozni?

Ha a jelenleg elérhető processzorteljesítményen
egy önvezető autó elboldogul,

és egyre több cég foglalkozik
önvezető autók gyártásával,

akkor ott van a millió
orvosbiológiai irodalom,

melynek feldolgozásával könnyebben eldönthetjük,
melyik gyógyszer alkalmazása a helyes.

Ez az irodalom korlátozásának egy
közvetlen következménye.

Ez az egész rohadt probléma alapja.

Javaslatot tettünk a Kongresszusban, hogy az adófizetők
hozzáférhessenek az adófizetők pénzéből létrejött kutatási eredményekhez.

Legtöbbszor azt a választ kaptuk, hogy

"Miért? Ők ehhez jelenleg nem férnek hozzá?"

A döntéshozók hitetlenkedve álltal előttünk.
Számukra ez,

feldolgozhatatlan információ volt.

{\an3}A kutatók célja,
hogy olvassák a cikkeiket.

{\an3}Céljuk a felfedezés és
az innováció elősegítése.

{\an3}És hiába töltök
annyi időt a küzdelemmel,

{\an3}hogy a kutatói munka
nyitott legyen-e vagy zárt,

végül mindig az a kérdés, hogy akarunk
innovációt vagy nem?

Szerintem van egy nyilvánvaló ok a nyitottságért.
Megnyitni az utat az innováció előtt.

A tradícionális kiadók nagyon
találékony módon állnak ellen.

De szerintem a generációs
szemlélet is számít.

Úgy gondolom, hogy a fiatal tudósok,
hallgatók és akadémikusok számára

a tradícionális modellnek
egyszerűen nincs értelme.

Az embereknek szégyellniük kellene magukat,
hogy engedik tovább működni ezt a rendszert.

Korunk számos eszközt kínál az
eredményeink megosztására,

amire 20 éve nem volt
lehetőségünk.

Látszik az elköteleződésünkben
a tudományos szektor felé

és itt a támogatottjainkra
gondolok elsősorban,

tehát támogatjuk a tudományos
intézményeket, és az ott tevékenykedő

akadémikusok végzik az igazi munkát.

Az Open Access szerepe sokkal erősebb a
saját kutatási eredményeikre vonatkozóan.

Látják, hogy számukra ez
előnyökkel járhat,

hozzáférhetnek az információhoz
és az adatokhoz, amiket

mások generáltak,
és megnyugtató számukra az elképzelés,

hogy az információ és az adatok
nyitottak és hozzáférhetők.

{\an1}Sose tudom, mi
lenne a legjobb megoldás.

{\an1}Amikor a kiadókkal
tárgyalok, az jut eszembe,

{\an1} "Ezt megtehetem,
vagy nem szabad?"

Tudod, annyi kérdés merül fel
a szerzői jogokkal kapcsolatosan;

annyi a kérdés a
szellemi tulajdonról;

annyi a kérdés, mit és mit
nem tehetnek a szerzők

ha egy adott folyóiratban
szeretnének publikálni.

Annyira sok a kérdés.

Az egyik újítás, amely felgyorsította
a tudomány áramlását, a Sci-Hub

amely összeköti a felhasználókat
a tudományos tartalommal, amire szükségük van,

amikor éppen kell, ingyen.

{\an3}Mi, akik a tudományos
kommunikációval foglalkozunk,

{\an3}nagybetűvel, igaz,
komolyan meg kell vizsgálnunk a Sci-Hubot.

{\an3}mert arra hívja fel
a figyelmünket, hogy

{\an3}"Jobbnak kell lennünk."

A Sci-Hubot más szemmel kell vizsgálnunk,
"Mit változtathatunk

a kiépített infrastruktúránkon

a cikkek terjesztéséért,
a tudomány terjesztéséért?"

Mert a Sci-Hub már megfejtette, igaz?
És nem bonyolították túl.

Szerintem fontos lenne megvizsgálni
min ment keresztül a Sci-Hub,

hogyan fejlődött, kik használják,
kit érdekel,

és legyen ez egy lecke számunkra,
ismerjük fel, mit kellene máshogy csinálnunk.

{\an8}Hello, Alexandra Elbakyan vagyok

{\an8}a Sci-Hub projekt alapítója.

{\an8}Úgy gondolom, hogy az olyan kifejezések, mint az "oldalbökés",

{\an8}vagy, ahogy mások mondják, annak a
jele, hogy valami nem működik jól

{\an8}alábecsülik a Sci-Hub fontosságát.

{\an8}A Sci-Hub előtt a legtöbb tudományos
publikáció, ami több tíz milliót jelent,

{\an8}el volt zárva előlünk.

{\an8}A Sci-Hub hihetetlen mennyiségű tudáshoz adott
hozzáférést, és tette őket nyíltan hozzáférhetővé.

{\an8}A Sci-Hub volt az első olyan projekt, ami

{\an8}tömegek számárí biztosított
hozzáférést a tudományos forrásokhoz.

Az olyan embereket, akik a Sci-Hubhoz hasonló oldalakat
használnak, a tudomány kalózainak tekintik.

A Sci-Hub olyan, mint a tudományos kiadók Napstere.

Ismerem a jogi huzavonát, amivel az
Elsevier megpróbálta őket lekapcsolni

de ők csak átköltöztek egy másik oldalra. Még mindig
fut, és egyre nagyobb népszerűségnek örvend.

Szóval ha végzősöknek, vagy intézménytől
független embereknek kellene tanácsot adnom,

hogy hol férhetnek hozzá sok tudományos
folyóirathoz, azt mondanám, a Sci-Hub

nagyszerű ingyenes forrás. Sokan bűntudat
nélkül használják ezeket az oldalakat,

pont mint amikor a Napster megjelent,
hiszen ez az ágazat annyi pénzt

emészt fel azoktól, akik a
tényleges kutatói munkát végzik,

kihasználják őket.
Így a kiadók kihasználása,

és a cikkekhez való ingyenes hozzáférés,
melyeket oktatásra és fejlesztésekre használhatnak,

amit a közjóra használhatnak,
egy olyan csere,

amire sokan hajlandók.

És nem vagyok én sem teljesen ellene.

{\an8}2017-ben 150 millió körül mozgott a tudományos
publikációk letöltésének száma a Sci-Hubon.

{\an8}A statisztikát Kína vezette 25 millió letöltéssel.

{\an8}Ezt követte India, 13 millió letöltéssel.

{\an8}Az Egyesült Államok, Brazília, Irán, és Franciaország
területén mind 4 és 10 millió közötti a letöltési arány.

Kedvelem az effajta civil
engedetlenséget.

Szerintem fontos.
Úgy gondolom, ezek olyan mozzanatok,

amiről fontos lenne beszélnünk,

és attól félek, hogy a beszélgetés oly nyitott,
árnyalás nélküli.

Vagy, ahogy hallottuk, a Sci-Hub egyenlő a gonosszal.
Mármint, muszáj neki.

A Sci-Hub alapvetően illegális.
Amit csinálnak, az bűnözés,

és miért gondolná bárki is, hogy helyénvaló
mások szellemi tulajdonát,

csak úgy ellopni?

Ez nagyon zavar.

Nem csak azokról szól,
akiknek nincs hozzáférésük.

Még azok is használják, akik intézményi
szinten teljes hozzáféréssel rendelkeznek,

mert egyszerű és hatékony
módon működik.

A Sci-Hub megmutatja
az akadémikus frusztrációját,

akárhányszor fizetésre
kényszerítik őket a hozzáférésért.

{\an8}Legtöbbször azt látom, hogy az embereknek
az a legnagyobb problémája a Sci-Hubbal,

{\an8}hogy illegális. Nem azzal van bajuk,
hogy a tudományos kiadók lopás

{\an8}áldozatai lesznek, hanem a törvényszegéssel.

{\an8}És néhányuk szerint a törvényszegés általánosságban helytelen,

{\an8}még akkor is, ha a törvény maga abszurd.

Úgy érzem, éppen ebben a
közbülső időszakban vagyunk,

és mindenki mást akar, közben
meg annyit lehet mondani, hogy

"Tudod mit, egyikünk sem tudja,
mi fog történni

a következő 15-20 évben."

Annyit tudunk, hogy a
szakadék szélén állunk,

mint a zene a Napster esetében.
Ezt látom a Sci-Hubon.

A Sci-Hubra nem lenne igény,
ha sikerrel jártunk volna

vagy ha a kiadói ágazat
sikerrel járt volna, érted?

Vitathatatlan, mi megteremtettük
a feltételeket mindkét oldal számára,

magunk és a kiadói iparág számára,
ami elvezetett ehhez a pillanathoz

És most, hogy látod a lehetőséget
a rendszerben,

amivel minden cikket elérhetsz. A Sci-Hubot
arra használtam, hogy összegyűjtsem édesapám cikkeit.

Idén halt meg, Nobel-díjat nyert
a klímaváltozásról végzett munkájáért.

Próbáltam létrehozni egy archívumot a cikkeiből,
hogy majd a fiamnak adhassam.

És nem sikerül! Több tíz-,
százezer dollárba kerülne.

Így igaz. Nem én vagyok az egyetlen akinek szüksége van
a cikkekre. Nem én vagyok az egyetlen, aki így csinálja.

Én nem próbálom újra
felhasználni ezeket a cikkeket.

Csak kinyomtatom őket egy könyvbe.
Csak be szeretném köttetni a fiamnak, tudod?

Hogy megismerhesse a nagyapját, hogy
megismerhesse a munkáját, mert nem fog rá emlékezni.

Ez egy igazi piaci kudarc.
Egy óriási hiba.

Meg fognak változni a prioritások.

Én hiszem, hogy az Elsevier tele van olyan
emberekkel, akik a felfedezésekért élnek,

de nincs jobb ötletük, hogy
közben hogyan lehetne ebből pénz.

Sajnos, számukra az internet
lebontja a falakat.

Ők azok, akik gyakran a kutatás
és a felfedezés útjában állnak.

{\an8}Nos, az Elsevier mindig a legnépszerűbb
kiadók közé tartozot a Sci-Hubon.

{\an8}Ez azt jelenti, hogy a
legtöbb letöltött cikk forrása

{\an8}az Elsevier oldala, a Science Direct.

{\an8}A vállalattal kapcsolatban,
nagyon szeretem a szlogenjüket.

{\an8}"A ritka tudást tesszük
közösségivé", nagyon tetszik.

{\an8}De amennyire én tudom, az Elsevier
ennek a feladatnak nem tett eleget.

{\an8}De a Sci-Hub segítségével úgy
tűnik, elérhetik a céljukat.

Ha nem férek hozzá valaki kutatásához,
és én ezért egész életemben nem

tudom befejezni a kutatásomat
a területen, hány életet kell várnunk

hogy valaki más képes legyen
megtenni az evolúciós lépést?

Néha az innovációhoz csak a megfelelő
ember kell a megfelelő helyen és időben,

és a hozzáférési falak csak csökkentik
annak az esélyét, hogy a megfelelő

ember a megfelelő helyen és időben
legyen, és tegyen valamit.

Többször megkerestük az Elseviert, visszautasították
a felkérésünket, hogy szerepeljenek a filmben.

Szöveg: Elena Milova, Joshua Conway,
névtelen lifespan.io tag

Szinkron: Giannis Tsakonas

Magyar felirat: DEENK
CC BY-SA 4.0