Hogyan győzhetjük le az imposztor szindrómát?

Az előadásra épülő teljes tananyag itt található:
https://ed.ted.com/lessons/what-is-imposter-syndrome-and-how-can-you-combat-it-elizabeth-cox

Még azután is, hogy tizenegy könyvet megírt, és számos díjat tudhatott magáénak, Maya Angelou nem tudott szabadulni a kételytől, hogy érdemtelen minderre. Az az érzés, hogy eredményeinkkel megtévesztünk másokat, rendkívül gyakori. Miért vagyunk képtelenek oly sokan túllépni az érzésen, hogy ötleteink és képességeink nem érdemesek mások figyelmére?
Elizabeth Cox bemutatja az imposztor szindróma pszichológiai hátterét valamint azt, hogy milyen lehetőségeink vannak a tünetegyüttes legyőzésére.

Elizabeth Cox előadása
Rendezte: Sharon Colman

Bár 11 könyvet írt már, és számos
neves elismerésben részesült,

Maya Angelou mégsem tudott
szabadulni a kételytől,

hogy nem érdemli meg, amit elért.

Albert Einstein hasonló cipőben járt.

Akaratlan csalónak nevezte magát,

akinek a munkássága érdemtelenül
kapott túl nagy figyelmet.

Ritka az olyan teljesítmény,
mint Angeloué vagy Einsteiné.

Az érzés viszont, hogy becsapjuk
az embereket, nagyon is gyakori.

Miért vagyunk képtelenek
olyan sokan túllépni az érzésen,

hogy eredményeinket
érdemtelenül szereztük,

vagy hogy gondolataink, képességeink
nem méltók mások figyelmére?

Egy Pauline Rose Clance nevű
pszichológus volt az,

aki elsőként tanulmányozta
ezt a fajta bizonytalanságot.

Terápiás munkája során észrevette,

hogy számos egyetemista
páciense érezte úgy,

hogy annak ellenére,
hogy kiváló érdemjegyeket szerez,

nem érdemli meg a helyét az egyetemen.

Egyesek azt is vélelmezték, hogy pusztán
adminisztrációs hiba, hogy bekerültek.

Bár Clance tudta,
hogy ezek a félelmek alaptalanok,

emlékezett arra is, hogy egyetemista
korában ő maga is ugyanígy érzett.

Az, amit ő és a páciensei is
megtapasztaltak, többféle néven ismert:

emlegetjük imposztorjelenségként,

imposztorélményként

vagy imposztor szindrómaként is.

Clance volt az első, aki kollégájával,
Suzanne Imes-szal

tanszékük női hallgatóin először vizsgálta
az imposztor szindrómát.

Kutatásaik ebben a csoportban egyértelműen
kimutatták a probléma meglétét.

Az első tanulmány óta kiderült,

hogy a tünetcsoport mindenféle nemű,

nemzetiségi hovatartozású,

életkorú

és foglalkozású emberen megfigyelhető,

bár talán valamivel erőteljesebben
és nagyobb arányban jelenik meg

hátrányos helyzetű vagy kisebbségben lévő
csoportok esetében.

A szindróma elnevezés nem jelzi eléggé,
mennyire univerzális a probléma.

Ez nem betegség vagy rendellenesség,

és nem is feltétlenül
függ össze a depresszióval,

szorongással

vagy az önértékeléssel.

De honnan jön az érzés,
hogy csalók vagyunk?

A magasan képzett és elismert emberek

hajlamosak azt gondolni,
hogy mások is ugyanolyan képzettek.

Ez vezethet oda, hogy úgy érzik,
nem érdemelnek kitüntetett figyelmet

vagy jobb lehetőségeket másoknál.

Ahogy Angelou és Einstein
is megtapasztalták,

nem lehet olyan eredményt elérni,

ami eloszlathatná ezeket a kétségeket.

Az imposztor szindróma nemcsak
magasan képzett embereknél figyelhető meg.

Mindenki ki van téve annak, amit
a pluralizmus ignoranciájának nevezünk:

vagyis mindannyian kételkedünk magunkban,

de úgy gondoljuk, egyedül vagyunk ezzel,

mivel senki más nem ad hangot
hasonló kétségeknek.

Nehéz megítélni,
milyen keményen dolgoznak mások,

hogy egyes feladatok
mennyire nehezek számukra,

hogy milyen kétségeik vannak,

ezért nem könnyű megbirkózni az érzéssel,
hogy alkalmatlanabbak vagyunk,

mint azok, akikkel együtt dolgozunk.

A szélhámosság erőteljes megélése

akadályozhat abban, hogy kiváló
ötleteinket másokkal megosszuk,

vagy hogy képességeinknek megfelelő
álláshelyekre pályázzunk.

Amennyire ma tudjuk,

a legbiztosabb módja
az imposztor szindróma legyőzésének az,

ha beszélünk róla.

Az imposztor szindrómában
szenvedők többsége

attól fél, ha visszajelzést kérnek
teljesítményükről,

félelmeik beigazolódnak.

Ilyen esetekben még
a pozitív visszajelzések sem enyhítik

a csalás érzetét.

Másrészről ha megtudják,

hogy egy segítőjük vagy mentoruk
is megélt már ilyesmit,

ez segíthet az ilyen érzések enyhítésében.

Így segíthetnek ebben a munkatársak is.

Már önmagában az, ha tudjuk,
hogy ennek az érzésnek neve van,

hatalmas megkönnyebbülést jelenthet.

Amint tisztában vagyunk a jelenséggel,

saját problémánkkal is
meg tudunk birkózni úgy,

hogy a pozitív visszajelzéseket
összegyűjtjük és átolvassuk.

Egy kutató, aki magát hibáztatta
a laboratóriumában történtekért,

elkezdte leírni, mi okozta a bajt,
valahányszor történt valami.

Így jött végül rá, hogy a legtöbb probléma

a felszerelés meghibásodásából eredt.

Így tudta végül elfogadni
saját alkalmasságát.

Talán sosem leszünk képesek teljesen
megszabadulni ezektől az érzésektől,

de legalább nyíltan beszélgethetünk
tudományos vagy szakmai kihívásainkról.

Ha tudatosítjuk, milyen gyakoriak
a hasonló tapasztalatok,

talán mi magunk is
könnyebben beszélünk az érzéseinkről,

és el tudunk fogadni néhány alapigazságot:

azt hogy tehetségesek vagyunk,

alkalmasak a feladatunkra,

és hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell.