Bár 11 könyvet írt már, és számos neves elismerésben részesült, Maya Angelou mégsem tudott szabadulni a kételytől, hogy nem érdemli meg, amit elért. Albert Einstein hasonló cipőben járt. Akaratlan csalónak nevezte magát, akinek a munkássága érdemtelenül kapott túl nagy figyelmet. Ritka az olyan teljesítmény, mint Angeloué vagy Einsteiné. Az érzés viszont, hogy becsapjuk az embereket, nagyon is gyakori. Miért vagyunk képtelenek olyan sokan túllépni az érzésen, hogy eredményeinket érdemtelenül szereztük, vagy hogy gondolataink, képességeink nem méltók mások figyelmére? Egy Pauline Rose Clance nevű pszichológus volt az, aki elsőként tanulmányozta ezt a fajta bizonytalanságot. Terápiás munkája során észrevette, hogy számos egyetemista páciense érezte úgy, hogy annak ellenére, hogy kiváló érdemjegyeket szerez, nem érdemli meg a helyét az egyetemen. Egyesek azt is vélelmezték, hogy pusztán adminisztrációs hiba, hogy bekerültek. Bár Clance tudta, hogy ezek a félelmek alaptalanok, emlékezett arra is, hogy egyetemista korában ő maga is ugyanígy érzett. Az, amit ő és a páciensei is megtapasztaltak, többféle néven ismert: emlegetjük imposztorjelenségként, imposztorélményként vagy imposztor szindrómaként is. Clance volt az első, aki kollégájával, Suzanne Imes-szal tanszékük női hallgatóin először vizsgálta az imposztor szindrómát. Kutatásaik ebben a csoportban egyértelműen kimutatták a probléma meglétét. Az első tanulmány óta kiderült, hogy a tünetcsoport mindenféle nemű, nemzetiségi hovatartozású, életkorú és foglalkozású emberen megfigyelhető, bár talán valamivel erőteljesebben és nagyobb arányban jelenik meg hátrányos helyzetű vagy kisebbségben lévő csoportok esetében. A szindróma elnevezés nem jelzi eléggé, mennyire univerzális a probléma. Ez nem betegség vagy rendellenesség, és nem is feltétlenül függ össze a depresszióval, szorongással vagy az önértékeléssel. De honnan jön az érzés, hogy csalók vagyunk? A magasan képzett és elismert emberek hajlamosak azt gondolni, hogy mások is ugyanolyan képzettek. Ez vezethet oda, hogy úgy érzik, nem érdemelnek kitüntetett figyelmet vagy jobb lehetőségeket másoknál. Ahogy Angelou és Einstein is megtapasztalták, nem lehet olyan eredményt elérni, ami eloszlathatná ezeket a kétségeket. Az imposztor szindróma nemcsak magasan képzett embereknél figyelhető meg. Mindenki ki van téve annak, amit a pluralizmus ignoranciájának nevezünk: vagyis mindannyian kételkedünk magunkban, de úgy gondoljuk, egyedül vagyunk ezzel, mivel senki más nem ad hangot hasonló kétségeknek. Nehéz megítélni, milyen keményen dolgoznak mások, hogy egyes feladatok mennyire nehezek számukra, hogy milyen kétségeik vannak, ezért nem könnyű megbirkózni az érzéssel, hogy alkalmatlanabbak vagyunk, mint azok, akikkel együtt dolgozunk. A szélhámosság erőteljes megélése akadályozhat abban, hogy kiváló ötleteinket másokkal megosszuk, vagy hogy képességeinknek megfelelő álláshelyekre pályázzunk. Amennyire ma tudjuk, a legbiztosabb módja az imposztor szindróma legyőzésének az, ha beszélünk róla. Az imposztor szindrómában szenvedők többsége attól fél, ha visszajelzést kérnek teljesítményükről, félelmeik beigazolódnak. Ilyen esetekben még a pozitív visszajelzések sem enyhítik a csalás érzetét. Másrészről ha megtudják, hogy egy segítőjük vagy mentoruk is megélt már ilyesmit, ez segíthet az ilyen érzések enyhítésében. Így segíthetnek ebben a munkatársak is. Már önmagában az, ha tudjuk, hogy ennek az érzésnek neve van, hatalmas megkönnyebbülést jelenthet. Amint tisztában vagyunk a jelenséggel, saját problémánkkal is meg tudunk birkózni úgy, hogy a pozitív visszajelzéseket összegyűjtjük és átolvassuk. Egy kutató, aki magát hibáztatta a laboratóriumában történtekért, elkezdte leírni, mi okozta a bajt, valahányszor történt valami. Így jött végül rá, hogy a legtöbb probléma a felszerelés meghibásodásából eredt. Így tudta végül elfogadni saját alkalmasságát. Talán sosem leszünk képesek teljesen megszabadulni ezektől az érzésektől, de legalább nyíltan beszélgethetünk tudományos vagy szakmai kihívásainkról. Ha tudatosítjuk, milyen gyakoriak a hasonló tapasztalatok, talán mi magunk is könnyebben beszélünk az érzéseinkről, és el tudunk fogadni néhány alapigazságot: azt hogy tehetségesek vagyunk, alkalmasak a feladatunkra, és hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell.