Miért tesznek a képernyők boldogtalanná?

Mit művelnek velünk a képernyők és az eszközeink? Adam Adler, pszichológus azt vizsgálja, mennyi időnket rabolják el a képernyők, és hogy hogyan viszik ezt véghez. Elmondja, miért tehet boldogtalanná az a rengeteg idő, amelyet az okostelefonunk, a tabletünk vagy a számítógépünk képernyőjére szegezett tekintettel töltünk – és azt is, hogy mit tehetünk ez ellen.

Pár évvel ezelőtt hallottam
egy érdekes sztorit.

Egy nagy állateledel-gyártó cég igazgatója

állítólag kezében egy doboz
kutyatáppal ment be

a részvényesek éves gyűlésére.

Aztán megette.

Így győzte meg a részvényeseket,
hogy ha az étel elég jó neki,

akkor elég jó a kedvenceiknek is.

A stratégia ma
"kutyatáp-módszerként" ismert,

és gyakran alkalmazzák az üzleti életben.

Persze nem minden vezető
eszik kutyatápot,

de az üzletemberek
használják a termékeiket,

hogy megmutassák,

bíznak bennük.

Elterjedt módszerről van szó,

de én azt hiszem, érdekesebb,
amikor kivételt találunk

a szabály alól –

amikor egy üzletember

nem használja a cége termékeit.

Mint kiderült, ez különösen gyakori
egy bizonyos területen,

mégpedig

a képernyős technológiák területén.

2010-ben, amikor először piacra dobta,

Steve Jobs egészen különleges eszközként
mutatta be az iPadet.

"Sosem volt még ekkora élmény a böngészés;

iPaden böngészni jobb,
mint laptopon vagy okostelefonon.

Hihetetlen élmény!"

Pár hónappal később
megkereste őt egy újságíró

a New York Timestól,

és hosszan beszéltek telefonon.

A beszélgetés végén

az újságíró bedobott
egy látszólag egyszerű megjegyzést:

"A gyerekei bizonyára imádják az iPadet."

A válasz erre nyilvánvaló,

ám Steve Jobs felelete
megdöbbentette az újságírót.

Megdöbbentette,

mert Jobs azt felelte:
"Nem használnak iPadet.

Korlátozzuk, hogy mennyi időt
töltenek képernyők előtt."

A technológiai iparban
gyakori jelenség ez.

Van például egy iskola
a Szilícium-völgy közelében,

a Félszigeti Waldorf Iskola,

ahol a gyerekek először
a 8. osztályban ülnek képernyő elé.

Ami igazán érdekes,

hogy az iskola tanulóinak 75%-a

szilícium-völgyi tech-vezérek gyermeke.

Amikor ezt meghallotttam, gondoltam,
ez érdekes és meglepő,

és arra késztetett, hogy átgondoljam,
mit művelnek a képernyők

velem, a családommal, a szeretteimmel,

és általában mindenkivel.

Az elmúlt öt évben az üzleti tanulmányok

és a pszichológia professzoraként

tanulmányoztam a képernyők
hatását az életünkre.

Először arra térek ki,
mennyi időnket rabolják el,

majd rátérek arra,
hogy hogy fest ez az idő.

Itt egy átlagos 24 órás munkanapot látnak

három különböző időpontban:

2007-ben – 10 évvel ezelőtt –,

2015-ben

és ma – ezek az adatok alig egy héttel
ezelőttiek.

Rengeteg dolog

kb. ugyanolyan maradt.

Nagyjából 7,5-8 órát
alszunk naponta;

egyesek szerint kicsit kevesebbet,
mint régen, de nincs nagy változás.

Naponta 8,5-9 órát dolgozunk.

Aztán jön a létfenntartás:

eszünk, tisztálkodunk, gyereket nevelünk –

kb. napi három órában.

Végül ennyi időnk marad.

Ez a saját időnk.

Ez az idő hihetetlenül fontos.

Ilyenkor foglalkozunk azzal,
ami egyéniséggé tesz minket.

Ilyenkor hódolunk a hobbinknak,
töltünk időt barátokkal,

gondolkodunk el az életünkön,
alkotunk valamit;

ilyenkor próbálunk rájönni,

értelmes életet élünk-e.

Munka közben is megtörténik ilyesmi,

de amikor a halálhoz közeledve

az emberek visszatekintenek,

és elmerengenek az életen,

az utolsó területre koncentrálnak –

arról beszélnek,
ami a saját időben történt.

Ez az idő szent; nagyon fontos számunkra.

Megmutatom,

mennyit vesznek el
a saját időnkből a képernyők.

2007-ben

ennyit vettek el.

Akkor jelent meg az első iPhone.

8 évvel később:

ennyit.

Most pedig ennyit.

A szabad időnkből ennyit
töltünk képernyők előtt.

Ezen a kis vékony sárga területen
történik a varázslat.

Itt él az emberségünk.

Most éppen egy nagyon kicsi dobozban.

Mit kezdjünk a helyzettel?

Az első kérdés:

Hogy néz ki ez a piros terület?

A képernyők, persze, csodálatosak,

számos tekintetben.

New Yorkban élek,

a családom nagy része Ausztráliában,

és van egy egyéves fiam.

A fiamat képernyőkön keresztül
tudtam bemutatni a családomnak.

15 vagy 20 éve
nem lett volna lehetőség erre

ugyanilyen módon.

Sok jót kapunk a képernyőktől.

Érdemes feltenni a kérdést:

Mi történik ez alatt az idő alatt?

Mennyire gazdagítanak minket
az alkalmazásaink?

Némelyik gazdagít.

Ha megkérdezünk embereket,
hogy érzik magukat

egy app használata közben,

azt felelik, élvezik az appokat,

amelyek a pihenést vagy
sportolást segítik, időjárást jeleznek,

amelyekből tanulhatnak valamit.

Az emberek átlagosan napi 9 percet
töltenek ezek mindegyikével.

Ám vannak appok, amelyek
kevésbé tesznek boldoggá.

Az emberek kb. fele azt feleli,
nem érzi jól magát,

amikor ezeket használja.

Ami érdekes ezekben –

a párkereső, közösségi, játék-,

szórakoztató, hír- és
böngészőalkalmazásokban -,

hogy átlag napi 27 percet
töltünk ezek mindegyikén.

Háromszor annyi időt töltünk olyasmivel,
amitől boldogtalanok leszünk.

Ez nem tűnik nagyon bölcs dolognak.

Az egyik ok, amiért ilyen sok időt töltünk

ezekkel az appokkal,

hogy nincsenek stoptáblák.

Stoptáblákkal volt tele a 20. század.

Az élet minden területén jelen voltak.

A stoptábla olyan jel, amely figyelmeztet,
hogy ideje megállni,

valami újba, valami másba kezdeni.

Gondoljanak az újságokra;
előbb-utóbb kiolvassuk az újságot,

összehajtjuk és félretesszük.

Ugyanez van a magazinokkal és
könyvekkel – a fejezet végére érünk,

s elgondolkodunk, akarunk-e
még tovább olvasni.

Ha megnéztünk egy műsort a tévében,
az epizód véget ért,

és várni kellett egy hetet a következőre.

Mindenütt stoptáblák voltak.

Ma viszont stoptáblák nélkül
fogyasztjuk a médiatartalmakat.

A hírfolyam egyre ömlik,

sosem érünk a végére se a Twitternek,
se a Facebooknak, se az Instának,

se az emailnek, se az üzeneteknek,
se a híreknek.

És ha más forrásokra is
kíváncsiak vagyunk,

a végtelenségig folytathatjuk
a böngészést.

Tanulhatunk valamit Nyugat-Európától,

ahol számos jó megoldást
vezettek be a munkahelyeken.

Itt egy példa egy holland dizájncégtől.

A mennyezethez rögzítették
az íróasztalakokat.

Minden este hatkor,

mindegy, hogy milyen email
vagy feladat közepén jár valaki,

az íróasztal felemelkedik.

(Nevetés)

(Taps)

A hét négy napján az iroda
jógastúdióvá változik,

egy napján pedig diszkóvá.

Mindenki eldöntheti, melyik esemény
miatt marad benn.

Ez egy remek stoptábla,

mert jelzi, hogy vége a napnak,

minden megáll, lehetetlen tovább dolgozni.

A német autógyárnál, a Daimlernél
másik remek módszert követnek.

Ha valaki szabadságra megy,

a vakációértesítő nem azt közli:

"Ha visszajöttem, válaszolok",

hanem azt: "A kolléga szabadságon van,
levelét töröltük.

Sosem fogja látni ezt a levelet."

(Nevetés)

"Kérjük, írjon újra néhány hét múlva,

vagy írjon valaki másnak."

(Nevetés)

Így hát –

(Taps)

Képzelhetik, milyen jó lehet ez!

Ha valaki szabadságra megy,
tényleg szabadságon van.

Az itt dolgozók valóban úgy érezhetik,

maguk mögött hagyhatják a munkát.

Ez persze nem sokat segít abban,

mit tehetünk otthon, a saját életünkben,

úgyhogy javaslok pár dolgot.

Mondhatjuk például, hogy délután 5 és 6
között nem használjuk a telefonunkat.

Ezzel az a gond, hogy az 5 és 6 óra
mindennap más.

Szerintem jobb arra koncentrálni,

amit mindennap csinálunk.

Vannak naponta ismétlődő dolgok,

mint például a vacsora.

Néha egyedül vacsorázom,

néha társaságban,

néha étteremben,

néha otthon,

ám azt a szabályt követem, hogy sosem
használom a telefont vacsora közben.

Elteszem valahova,

amilyen messzire csak lehet,

mert nehéz ellenállni a kísértésnek.

Ha viszont bevezetek egy stoptáblát,
hogy amint vacsorához ülök,

elteszem a telefont,

elkerülöm a kísértést.

Ez először fájdalmas.

Úgy éreztem, lemaradok valamiről.

(Nevetés)

Küzdöttem.

Ám hozzá lehet szokni.

Ugyanúgy le lehet jönni
a szerről, mint egy drogról,

és az élet hirtelen színesebb, gazdagabb,

érdekesebb lesz –

jobb beszélgetéseket folytatunk.

Valóban kapcsolatba kerülünk
a körülöttünk lévőkkel.

Szerintem ez kiváló stratégia,

és tudjuk, hogy működik,
mert ha valaki kipróbálja –

és sok emberrel beszéltem,
aki kipróbálta –,

egyre terjed a hatása.

Olyan jó érzés,

hogy az ember elkezdi a módszert
követni a nap első órájában is.

Hétvégenként repülős üzemmódra
állítja a telefont.

Így a telefon továbbra is működik
fényképezőgépként, de telefonként nem.

Rendkívül hatásos ötlet ez,

és az emberek sokkal jobbnak érzik
az életüket ilyenkor.

Mi ebből a tanulság?

A képernyők bámulatosak;
ezt már mondtam,

és igaznak is érzem.

Ám úgy használjuk őket, mint amikor
egy hosszú lejtőn száguldunk lefelé,

tövig nyomott gázpedállal,

és alig érjük el a féket.

Van választásunk.

Elszáguldhatunk például a szépséges
óceánpart mellett

és fényképezhetünk az ablakból –
ez a könnyű megoldás –,

vagy erőt vehetünk magunkon,
félrehúzódhatunk a kocsival,

benyomhatjuk a féket,

kiszállhatunk,

levehetjük a cipőt és a zoknit,

sétálhatunk a homokban,

átélhetjük, milyen érzés ez,

lemehetünk az óceánhoz,

és érezhetjük,
ahogy a bokánkat nyaldossa.

Életünk gazdagabb és értelmesebb lesz,

mert belélegezzük az élményt,

és mert a telefont a kocsiban hagytuk.

Köszönöm.

(Taps)