Hogyan segítenek a méhek fenntartani a békét elefántok és emberek között

Képzeljék el, hogy az éjszaka közepén arra ébrednek, hogy egy elefánt letépi az otthonuk tetejét, mert élelmet keres. Sok afrikai közösségben ez valós veszély.
Ahogy egyre kisebb lesz az érintetlen vadon, az emberek és az állatok eddig nem tapasztalt mértékben keverednek egymással heves összetűzésbe az élőhely és az élelem megszerzéséért. Ebben a lebilincselő előadásban Lucy King zoológus arról beszél, milyen megoldást talált az egyre fokozódó konfliktusra: olyan kerítéseket épít, melyek nemcsak távol tartják az elefántokat, de a gazdáknak is új megélhetési formákat biztosítanak.

Amióta az eszemet tudom,

mindig csodáltam az afrikai elefántokat.

Ők ma a legnagyobb
szárazföldi emlősök a bolygón.

Súlyuk akár hét tonna is lehet,

marmagasságuk pedig elérheti
a három és fél métert.

Naponta akár 400 kiló
élelmet is elfogyaszthatnak,

és életük 50-60 éve alatt létfontosságú
növényi magvakat szórnak szét

akár több ezek kilométer távolságban is.

Bonyolult szerkezetű és bensőséges
társadalmuk élén a matriarcha áll.

Ezek a nőstények határozott vezetők,
akik támogatják a fiatalokat,

és átvezetik csordáikat
Afrika veszélyes bozótosain,

hogy élelmet, vizet
és menedéket találjanak.

Társadalmuk rendkívül összetett.

Eltart még egy ideig, mire megértjük,

hogyan kommunikálnak,
hogyan beszélnek egymással,

hogyan működnek a "nyelvjárásaik".

Azt sem értjük még pontosan,
hogyan igazodnak el a terepen úgy,

hogy arra is emlékeznek, hol lehet
biztonságosan átkelni egy-egy folyón.

Biztos, hogy önök közt is vannak olyanok,

akik olyan szeretettel gondolnak
ezekre a csodálatos állatokra,

mint én.

Biztosan mindenki látott már
róluk dokumentumfilmet,

vagy olvasott arról,
milyen intelligensek –

sőt, a szerencsések élőhelyükön
is találkozhattak velük

egy szafarin.

Viszont kíváncsi lennék,
hányan vannak önök közt olyanok,

akiket halálra rémisztett már
egy ilyen állat.

Nagy szerencsémre
Dél-Afrikában nevelkedtem.

A szüleim mindketten tanárok,

így a vakációk hosszúak voltak ugyan,
de a pénzünk kevés.

Beültünk hát az öreg
Ford Cortina Estate-be –

a húgom és én hátra –,

fogtuk a sátrakat,

és Dél-Afrika különböző vadrezervátumaiba
mentünk kempingezni.

Egy nagyreményű kis zoológusnak, mint
én voltam, ez maga volt a mennyország.

De emlékszem, hogy már
ilyen kiskoromban is

aggályosnak tartottam
a magas elektromos kerítéseket,

amelyek a parkokat elzárták.

Az addig rendben volt, hogy távol
tartották az elefántokat a falvaktól,

de így az embereket is elszigetelték
természetes környezetüktől.

Kiskoromban ez komoly problémát
jelentett számomra.

Először akkor tapasztaltam meg, milyen
hatalmasak a kelet-afrikai szavannák,

mikor 14 éves koromban Kenyába költöztünk.

Ez az a hely, ahol ösztönösen

és a legőszintébben otthon érzem magam.

Sok-sok boldog évig tanulmányoztam
egy sátorból az elefántokat

a Samburu Nemzeti Parkban

professzoraim, Fritz Vollrath
és Iain Douglas-Hamilton szárnyai alatt.

A doktori fokozat megszerzésére készültem,
az elefántok társadalmát tanulmányoztam.

Most azonban, hogy az emberek
és elefántok együttélését segítő

"Mentsük meg az elefántot" elnevezésű
program vezetője lettem,

és ilyen sok minden változott
igen rövid idő alatt,

változtatni kellett néhány
kutatási programon.

Ma már nem ülhetünk nyugodtan,
hogy megértsük az elefántok társadalmát,

vagy azon elmélkedjük, hogyan állítsuk meg
az elefántcsont-kereskedelmet –

ami persze szörnyű, és még ma is probléma.

Ma egyre többször kell
átcsoportosítanunk az erőforrásokat,

hogy megoldást keressünk az elefántok
és emberek közt elmélyülő konfliktusra

az élőhelyért és az élelemért
folytatott versenyben.

Nem is volt olyan régen,
az 1970-es években,

mikor 1,2 millió elefánt élt Afrikában.

Ma viszont hamarosan
csak 400 000 lesz belőlük.

Ugyanakkor Afrika népessége
megnégyszereződött,

és a földterületeket
olyan sebességgel parcellázzák fel,

amivel nehéz lépést tartani.

A vándorló elefántok egyre gyakrabban
bukkannak fel lakott területeken,

ahol élelmet és vizet keresnek.

Előfordul, hogy összetörik
a szabadtéri víztartályokat,

a vízvezetékeket,

és természetesen betörnek
élelmiszerraktárakba is.

Ez nagyon komoly probléma.

El tudják képzelni,
micsoda borzalmat élnek át azok,

akik vályogkunyhójának tetejét
az éjszaka közepén

szabályosan letépi egy elefánt?

Milyen lehet magunkhoz
húzni a gyermekeinket,

hogy nehogy őket ragadja meg a vaksötétben
az élelem után kutató ormány?

Az elefántok letapossák és felfalják
a gabonatermést,

és ilyenkor általában elfogy a türelem,

amellyel régen az emberek
az elefántok iránt viseltettek.

Sajnálatos módon napról napra,

sőt egyes országokban óráról órára
fogy az elefántok száma,

és már nemcsak a vadorzók miatt,

hanem az emberek és elefántok között

az élőhely és élelem miatt
kialakult feszültségnek köszönhetően is.

Ez óriási probléma.

Hogyan tudnánk
ezeket a héttonnás nagyvadakat,

akik gyakran 10-12 fős
csordákban vándorolnak,

távol tartani ezektől az apró falvaktól,

különösen, hogy olyan emberekről van szó,

akik szegénységben élnek?

Nincs sok pénzük.

Hogyan oldhatnánk meg ezt a problémát?

Az egyik lehetőség, hogy elkezdhetünk újra
elektromos kerítéseket építeni,

és pontosan ezt látjuk Afrika-szerte –

egyre többször.

De a kerítések felaprózzák a területet,
és gátolják az állatok vándorlását.

És el kell mondjam, hogy az elefántokat
ezek nem állítják meg.

Különösen, ha szomjasak,

és a kerítés fontos vízlelőhelyet zár el.

Vagy ha egy vonzó nőstény
van a túloldalon.

Nem tart sokáig nekik
egy oszlopot kidönteni,

és amint megvan a rés a kerítésen,

visszamennek, hívják a társaikat,

és hipp-hopp, már át is jöttek.

És máris 12 elefánt van
a kerítés falu felőli oldalán.

És ekkor van a baj!

Az emberek próbálnak újfajta
elektromos kerítéseket tervezni,

de ezeket az elefántokat
azok sem fogják megállítani.

(Nevetés)

Vagyis ezek helyett a masszív,
hosszan elterpeszkedő,

vándorlási útvonalakat blokkoló
elektromos kerítések helyett

kell legyen más mód arra,
hogy a problémát kezeljük.

Ami az elefántok és az emberek
szükségszerű távoltartását illeti,

inkább a természetes
megoldások híve vagyok.

Mikor észak-kenyai
pásztorokkal beszélgettünk,

aki rengeteg tudást halmoztak fel

a bozótvilágról,

elmesélték nekünk, hogy az elefántok
nem legelik le azokat a fákat,

melyeken vadméhek élnek.

Ez rögtön felkeltette az érdeklődésünket.

Mikor az elefántok a fa leveleit legelik,

véletlenül is letörhetnek egy ágat,
és összetörhetnek egy méhkast.

Ilyenkor a méhek kirepülnek a fészkükből,

és összecsipkedik az elefántokat.

Az összecsipdesett elefántok viszont

valószínűleg emlékezni fognak
erre a veszélyes fára,

és nem fognak visszamenni oda.

Hihetetlennek tűnik, hogy a méhek
át tudják szúrni ezt a vastag bőrt.

Az elefántok bőre ugyanis
körülbelül két centi vastag.

Mégis úgy tűnik, gyakran csípik meg őket
nedvesebb testrészek mellett:

a szemkörnyéken, a fülek mögött,
a szájnál és az ormányban.

El lehet képzelni, hogy ezt
gyorsan az emlékezetükbe vésik.

És természetesen nem egyetlen
csípéstől félnek ennyire.

Az afrikai méheknek megvan
az a kivételes képessége,

hogy mikor megszúrnak valamit,
olyan feromont bocsájtanak ki,

ami odavonzza a többi méhet,
akik aztán ugyanott csípnek majd.

Vagyis nem egyetlen csípéstől félnek.

Valószínűleg több ezer csípésről van szó
ugyanazon a helyen –

ettől félnek.

És természetesen egy jó matriarcha

minden esetben távol tartja
a fiatalokat egy ilyen veszélyforrástól.

A fiatal borjaknak
sokkal vékonyabb a bőre,

és jó esély van rá,
hogy megcsíphetik őket

vékony bőrük miatt.

A doktori értekezésem témája tehát

az a nem mindennapi kihívás volt,
hogy megoldjam,

hogyan működhetnének együtt
az afrikai elefántok az afrikai méhekkel,

úgy, hogy elméletben ugye
egyáltalán nem működnek együtt.

Hogyan lehet akkor
az ilyesmit tanulmányozni?

Azzal kezdtem, hogy vezeték nélküli
hangszórók segítségével

lejátszottam egy felbolydult
afrikai méhraj hangját

egy csapatnyi elefántnak,
akik épp a fák alatt pihentek,

és így megfigyelhettem, hogyan reagálnak,
ha vad méhek vannak a közelben.

Kiderült, hogy az elefántok
rendkívül látványosan reagálnak

a méhek hangjára.

Itt épp azt látják, mikor lejátszottuk
az elefántoknak a hangjukat.

Látják, hogy legyeznek a fülükkel,

jobbra, balra fordítják a fejüket,

az egyik még az ormányát is felemeli,
hogy beleszagoljon a levegőbe.

Aztán van itt egy másik elefánt,
aki megbillent egy földön fekvő borjat,

hogy álljon fel,
mint mikor veszély fenyeget.

Aztán ez egyik megkezdi a visszavonulást,

és hamarosan az egész család fut utána

hatalmas porfelhőt verve fel a szavannán.

(Döngő méhek hangja)

(Hanghatás vége)

Azóta rengetegszer elvégeztem
már ezt a kísérletet,

és az elefántok szinte mindig elfutottak.

És nemcsak elfutnak,

de be is szórják magukat
futás közben porral,

mintha ezzel lecsapkodhatnák
a méheket a levegőben.

A kísérlet során

infrahangmikrofonokat
is elhelyeztünk az elefántok körül.

Kiderült, hogy az elefántok
infrahangokkal kommunikálnak egymással:

így figyelmeztetik egymás a méhveszélyre,

és arra, hogy maradjanak távol
ettől a területtől.

Így az állatok viselkedése
segített megérteni,

hogyan reagálnak az állatok,

ha meghallják a méheket.

Ez vezetett oda, hogy kitaláltam
egy új, ún. méhkaskerítést.

Ilyeneket építünk most
0,5-1 hektáros gazdaságok köré,

Afrika olyan neuralgikus pontjain,
ahol az emberek és az elefántok

leggyakrabban kerülnek összetűzésbe
a földterületek miatt.

A méhkaskerítés
rendkívül egyszerű elképzelés.

12 valódi és 12 álméhkast használunk.

Ezek védik a gazdaságot.

Az álkas egy darab rétegelt lemez,

amit négyzet alakúra vágunk,
sárgára festünk,

és felakasztunk a valódi kasok közé.

Így tulajdonképpen becsapjuk
az elefántokat,

hogy azt higgyék,
több méhkas van, mint valójában.

Természetesen így a kerítés
költségei is felére csökkennek.

Szóval van egy igazi kas és egy álkas,

aztán megint egy igazi, és megint egy ál.

Tízméterenként helyezzük el
ezeket a telekhatáron.

Póznákra tesszük a kasokat,

melyeken még tető is van,
hogy árnyékot adjon a méheknek.

A kasokat egy egyszerű dróttal
kötjük össze.

Ez a drót veszi körbe a területet.

Így hát, ha egy elefánt
megpróbál betörni a farmra,

mindent elkövet majd,
hogy a kasokat elkerülje.

Lehet, hogy megpróbál majd áttörni
az ál és az igaz kasok között,

viszont ha a drótnak nekimegy,
az összes kas lengeni kezd.

Kutatásunkból az is kiderült,

hogy ilyenkor az elefántok
hanyatt-homlok menekülnek,

és remény szerint vissza sem térnek
a számukra veszélyes területre.

A méhek ugyanis kirajzanak a kasból,

és tényleg elijesztik az elefántokat.

A méhkaskerítéseken kamerákat
is elhelyeztünk,

hogy segítségükkel megfigyelhessük,

hogy viselkednek az elefántok éjszaka.

A legtöbb támadás
ugyanis ilyenkor történik.

A kísérleti farmokon kiderült,

hogy így az elefántok 80%-át

távol tudjuk tartani a gazdaságoktól.

A méhkaskerítésekben élő méhek
ráadásul beporozzák a földeket,

így nemcsak az elefántok
garázdálkodását csökkentjük,

de a "beporzó brigád" a termés
növelésébe is besegít,

vagyis a méhek ezzel
a gabonatermesztést is támogatják.

Fontos szempont,
hogy a kaskerítések erősek legyenek,

a méheknek is
nagyon ellenállóaknak kell lenniük.

Segítjük a gazdákat abban,
hogy beporzóbarát növényeket ültessenek.

Ezzel támogatják a méheket,

és az ellenálló képességüket is javítják.

Ráadásul ezek a méhek készítik
a legfinomabb mézet.

Ez a méz nagyon értékes,
így extra bevételt jelenthet a gazdáknak.

Azontúl, hogy egészséges cukorpótló,

ezekben a közösségekben

az egyik legértékesebb ajándék,
amit az ember az anyósának adhat –

vagyis tényleg felbecsülhetetlen érték.

(Nevetés)

Ma már üvegekbe szereljük ki a mézet.

Azt a nevet adtuk neki:
"Elefántbarát méz".

Vicces elnevezés,

de felhívja a figyelmet a programra,

és segít megérteni,

hogyan próbáljuk
megmenteni az elefántokat.

Számos női segítővel azon dolgozunk,

hogy Afrika és Ázsia 19 országában

több mint 60, emberek és elefántok közt
kialakult konfliktuszónában

ilyen kerítéseket építsünk.

Szorosan együttműködünk a helyi gazdákkal,

most különösen a nőkkel,

hogy segítsük őket abban, hogy
harmóniában élhessenek az elefántokkal.

Egyik célunk, hogy olyan
eszköztárat kínáljunk számukra,

ami segíti az együttélést
ezekkel a hatalmas állatokkal.

Az egyik feladat az,
hogy meggyőzzük a gazdákat,

különösen a nőket,

hogy gondolják át más szempontból is,

hogy mit ültetnek.

Olyan növényekben gondolkodunk,

amelyeket az elefántok nem igazán
szeretnek, például a csili,

a gyömbér, a lóretek vagy a napraforgó.

És természetesen a kaskerítésben
élő méhek imádják ezeket a növényeket,

mert csodás virágaik vannak.

Az egyik ilyen növény
a szúrós levelű szizál,

errefelé ezt hívják jutának.

Ezt a csodás növényt rostjaira bonthatjuk,

és szövésre alkalmas szálat
készíthetünk belőle.

Ezekkel a csodálatos nőkkel,

akiknek minden nap szembe kell nézniük
az elefántok okozta kihívásokkal,

azon dolgozunk, hogy ebből
a növényből kosarat fonjunk,

és így biztosítsunk számukra
alternatív bevételt.

Három hete kezdtük el építeni

a nők vállalkozói központját,

ahol nemcsak azon fogunk
velük együtt dolgozni,

hogy kiváló méhészek legyenek,

hanem azon is, hogy csodás
kosarakat tudjanak fonni.

Ezen kívül csili- és napraforgó-
olajat dolgozunk fel,

ajakírt és mézet készítünk,

tehát megtettük az első lépéseket afelé,
hogy segítsük az itt élőket,

hogy olyan környezettudatos
programokban vegyenek részt,

melyek jobban működnek,
ha ott vannak az elefántok is.

Legyen tehát szó
elefánt matriarchákról,

édesanyákról
vagy olyan kutatókról, mint én,

egyre több nő jelenik meg az élvonalban,

hogy másként, de bátran tekintsenek
az előttük tornyosuló kihívásokra.

Több ötlettel

és talán egy kicsivel több egymás iránt
mutatott együttérzéssel.

Hiszem, hogy az elefántokkal
kialakult ellentéteket

hatékony együttéléssé változtathatjuk.

Köszönöm.

(Taps)