Amióta az eszemet tudom, mindig csodáltam az afrikai elefántokat. Ők ma a legnagyobb szárazföldi emlősök a bolygón. Súlyuk akár hét tonna is lehet, marmagasságuk pedig elérheti a három és fél métert. Naponta akár 400 kiló élelmet is elfogyaszthatnak, és életük 50-60 éve alatt létfontosságú növényi magvakat szórnak szét akár több ezek kilométer távolságban is. Bonyolult szerkezetű és bensőséges társadalmuk élén a matriarcha áll. Ezek a nőstények határozott vezetők, akik támogatják a fiatalokat, és átvezetik csordáikat Afrika veszélyes bozótosain, hogy élelmet, vizet és menedéket találjanak. Társadalmuk rendkívül összetett. Eltart még egy ideig, mire megértjük, hogyan kommunikálnak, hogyan beszélnek egymással, hogyan működnek a "nyelvjárásaik". Azt sem értjük még pontosan, hogyan igazodnak el a terepen úgy, hogy arra is emlékeznek, hol lehet biztonságosan átkelni egy-egy folyón. Biztos, hogy önök közt is vannak olyanok, akik olyan szeretettel gondolnak ezekre a csodálatos állatokra, mint én. Biztosan mindenki látott már róluk dokumentumfilmet, vagy olvasott arról, milyen intelligensek – sőt, a szerencsések élőhelyükön is találkozhattak velük egy szafarin. Viszont kíváncsi lennék, hányan vannak önök közt olyanok, akiket halálra rémisztett már egy ilyen állat. Nagy szerencsémre Dél-Afrikában nevelkedtem. A szüleim mindketten tanárok, így a vakációk hosszúak voltak ugyan, de a pénzünk kevés. Beültünk hát az öreg Ford Cortina Estate-be – a húgom és én hátra –, fogtuk a sátrakat, és Dél-Afrika különböző vadrezervátumaiba mentünk kempingezni. Egy nagyreményű kis zoológusnak, mint én voltam, ez maga volt a mennyország. De emlékszem, hogy már ilyen kiskoromban is aggályosnak tartottam a magas elektromos kerítéseket, amelyek a parkokat elzárták. Az addig rendben volt, hogy távol tartották az elefántokat a falvaktól, de így az embereket is elszigetelték természetes környezetüktől. Kiskoromban ez komoly problémát jelentett számomra. Először akkor tapasztaltam meg, milyen hatalmasak a kelet-afrikai szavannák, mikor 14 éves koromban Kenyába költöztünk. Ez az a hely, ahol ösztönösen és a legőszintébben otthon érzem magam. Sok-sok boldog évig tanulmányoztam egy sátorból az elefántokat a Samburu Nemzeti Parkban professzoraim, Fritz Vollrath és Iain Douglas-Hamilton szárnyai alatt. A doktori fokozat megszerzésére készültem, az elefántok társadalmát tanulmányoztam. Most azonban, hogy az emberek és elefántok együttélését segítő "Mentsük meg az elefántot" elnevezésű program vezetője lettem, és ilyen sok minden változott igen rövid idő alatt, változtatni kellett néhány kutatási programon. Ma már nem ülhetünk nyugodtan, hogy megértsük az elefántok társadalmát, vagy azon elmélkedjük, hogyan állítsuk meg az elefántcsont-kereskedelmet – ami persze szörnyű, és még ma is probléma. Ma egyre többször kell átcsoportosítanunk az erőforrásokat, hogy megoldást keressünk az elefántok és emberek közt elmélyülő konfliktusra az élőhelyért és az élelemért folytatott versenyben. Nem is volt olyan régen, az 1970-es években, mikor 1,2 millió elefánt élt Afrikában. Ma viszont hamarosan csak 400 000 lesz belőlük. Ugyanakkor Afrika népessége megnégyszereződött, és a földterületeket olyan sebességgel parcellázzák fel, amivel nehéz lépést tartani. A vándorló elefántok egyre gyakrabban bukkannak fel lakott területeken, ahol élelmet és vizet keresnek. Előfordul, hogy összetörik a szabadtéri víztartályokat, a vízvezetékeket, és természetesen betörnek élelmiszerraktárakba is. Ez nagyon komoly probléma. El tudják képzelni, micsoda borzalmat élnek át azok, akik vályogkunyhójának tetejét az éjszaka közepén szabályosan letépi egy elefánt? Milyen lehet magunkhoz húzni a gyermekeinket, hogy nehogy őket ragadja meg a vaksötétben az élelem után kutató ormány? Az elefántok letapossák és felfalják a gabonatermést, és ilyenkor általában elfogy a türelem, amellyel régen az emberek az elefántok iránt viseltettek. Sajnálatos módon napról napra, sőt egyes országokban óráról órára fogy az elefántok száma, és már nemcsak a vadorzók miatt, hanem az emberek és elefántok között az élőhely és élelem miatt kialakult feszültségnek köszönhetően is. Ez óriási probléma. Hogyan tudnánk ezeket a héttonnás nagyvadakat, akik gyakran 10-12 fős csordákban vándorolnak, távol tartani ezektől az apró falvaktól, különösen, hogy olyan emberekről van szó, akik szegénységben élnek? Nincs sok pénzük. Hogyan oldhatnánk meg ezt a problémát? Az egyik lehetőség, hogy elkezdhetünk újra elektromos kerítéseket építeni, és pontosan ezt látjuk Afrika-szerte – egyre többször. De a kerítések felaprózzák a területet, és gátolják az állatok vándorlását. És el kell mondjam, hogy az elefántokat ezek nem állítják meg. Különösen, ha szomjasak, és a kerítés fontos vízlelőhelyet zár el. Vagy ha egy vonzó nőstény van a túloldalon. Nem tart sokáig nekik egy oszlopot kidönteni, és amint megvan a rés a kerítésen, visszamennek, hívják a társaikat, és hipp-hopp, már át is jöttek. És máris 12 elefánt van a kerítés falu felőli oldalán. És ekkor van a baj! Az emberek próbálnak újfajta elektromos kerítéseket tervezni, de ezeket az elefántokat azok sem fogják megállítani. (Nevetés) Vagyis ezek helyett a masszív, hosszan elterpeszkedő, vándorlási útvonalakat blokkoló elektromos kerítések helyett kell legyen más mód arra, hogy a problémát kezeljük. Ami az elefántok és az emberek szükségszerű távoltartását illeti, inkább a természetes megoldások híve vagyok. Mikor észak-kenyai pásztorokkal beszélgettünk, aki rengeteg tudást halmoztak fel a bozótvilágról, elmesélték nekünk, hogy az elefántok nem legelik le azokat a fákat, melyeken vadméhek élnek. Ez rögtön felkeltette az érdeklődésünket. Mikor az elefántok a fa leveleit legelik, véletlenül is letörhetnek egy ágat, és összetörhetnek egy méhkast. Ilyenkor a méhek kirepülnek a fészkükből, és összecsipkedik az elefántokat. Az összecsipdesett elefántok viszont valószínűleg emlékezni fognak erre a veszélyes fára, és nem fognak visszamenni oda. Hihetetlennek tűnik, hogy a méhek át tudják szúrni ezt a vastag bőrt. Az elefántok bőre ugyanis körülbelül két centi vastag. Mégis úgy tűnik, gyakran csípik meg őket nedvesebb testrészek mellett: a szemkörnyéken, a fülek mögött, a szájnál és az ormányban. El lehet képzelni, hogy ezt gyorsan az emlékezetükbe vésik. És természetesen nem egyetlen csípéstől félnek ennyire. Az afrikai méheknek megvan az a kivételes képessége, hogy mikor megszúrnak valamit, olyan feromont bocsájtanak ki, ami odavonzza a többi méhet, akik aztán ugyanott csípnek majd. Vagyis nem egyetlen csípéstől félnek. Valószínűleg több ezer csípésről van szó ugyanazon a helyen – ettől félnek. És természetesen egy jó matriarcha minden esetben távol tartja a fiatalokat egy ilyen veszélyforrástól. A fiatal borjaknak sokkal vékonyabb a bőre, és jó esély van rá, hogy megcsíphetik őket vékony bőrük miatt. A doktori értekezésem témája tehát az a nem mindennapi kihívás volt, hogy megoldjam, hogyan működhetnének együtt az afrikai elefántok az afrikai méhekkel, úgy, hogy elméletben ugye egyáltalán nem működnek együtt. Hogyan lehet akkor az ilyesmit tanulmányozni? Azzal kezdtem, hogy vezeték nélküli hangszórók segítségével lejátszottam egy felbolydult afrikai méhraj hangját egy csapatnyi elefántnak, akik épp a fák alatt pihentek, és így megfigyelhettem, hogyan reagálnak, ha vad méhek vannak a közelben. Kiderült, hogy az elefántok rendkívül látványosan reagálnak a méhek hangjára. Itt épp azt látják, mikor lejátszottuk az elefántoknak a hangjukat. Látják, hogy legyeznek a fülükkel, jobbra, balra fordítják a fejüket, az egyik még az ormányát is felemeli, hogy beleszagoljon a levegőbe. Aztán van itt egy másik elefánt, aki megbillent egy földön fekvő borjat, hogy álljon fel, mint mikor veszély fenyeget. Aztán ez egyik megkezdi a visszavonulást, és hamarosan az egész család fut utána hatalmas porfelhőt verve fel a szavannán. (Döngő méhek hangja) (Hanghatás vége) Azóta rengetegszer elvégeztem már ezt a kísérletet, és az elefántok szinte mindig elfutottak. És nemcsak elfutnak, de be is szórják magukat futás közben porral, mintha ezzel lecsapkodhatnák a méheket a levegőben. A kísérlet során infrahangmikrofonokat is elhelyeztünk az elefántok körül. Kiderült, hogy az elefántok infrahangokkal kommunikálnak egymással: így figyelmeztetik egymás a méhveszélyre, és arra, hogy maradjanak távol ettől a területtől. Így az állatok viselkedése segített megérteni, hogyan reagálnak az állatok, ha meghallják a méheket. Ez vezetett oda, hogy kitaláltam egy új, ún. méhkaskerítést. Ilyeneket építünk most 0,5-1 hektáros gazdaságok köré, Afrika olyan neuralgikus pontjain, ahol az emberek és az elefántok leggyakrabban kerülnek összetűzésbe a földterületek miatt. A méhkaskerítés rendkívül egyszerű elképzelés. 12 valódi és 12 álméhkast használunk. Ezek védik a gazdaságot. Az álkas egy darab rétegelt lemez, amit négyzet alakúra vágunk, sárgára festünk, és felakasztunk a valódi kasok közé. Így tulajdonképpen becsapjuk az elefántokat, hogy azt higgyék, több méhkas van, mint valójában. Természetesen így a kerítés költségei is felére csökkennek. Szóval van egy igazi kas és egy álkas, aztán megint egy igazi, és megint egy ál. Tízméterenként helyezzük el ezeket a telekhatáron. Póznákra tesszük a kasokat, melyeken még tető is van, hogy árnyékot adjon a méheknek. A kasokat egy egyszerű dróttal kötjük össze. Ez a drót veszi körbe a területet. Így hát, ha egy elefánt megpróbál betörni a farmra, mindent elkövet majd, hogy a kasokat elkerülje. Lehet, hogy megpróbál majd áttörni az ál és az igaz kasok között, viszont ha a drótnak nekimegy, az összes kas lengeni kezd. Kutatásunkból az is kiderült, hogy ilyenkor az elefántok hanyatt-homlok menekülnek, és remény szerint vissza sem térnek a számukra veszélyes területre. A méhek ugyanis kirajzanak a kasból, és tényleg elijesztik az elefántokat. A méhkaskerítéseken kamerákat is elhelyeztünk, hogy segítségükkel megfigyelhessük, hogy viselkednek az elefántok éjszaka. A legtöbb támadás ugyanis ilyenkor történik. A kísérleti farmokon kiderült, hogy így az elefántok 80%-át távol tudjuk tartani a gazdaságoktól. A méhkaskerítésekben élő méhek ráadásul beporozzák a földeket, így nemcsak az elefántok garázdálkodását csökkentjük, de a "beporzó brigád" a termés növelésébe is besegít, vagyis a méhek ezzel a gabonatermesztést is támogatják. Fontos szempont, hogy a kaskerítések erősek legyenek, a méheknek is nagyon ellenállóaknak kell lenniük. Segítjük a gazdákat abban, hogy beporzóbarát növényeket ültessenek. Ezzel támogatják a méheket, és az ellenálló képességüket is javítják. Ráadásul ezek a méhek készítik a legfinomabb mézet. Ez a méz nagyon értékes, így extra bevételt jelenthet a gazdáknak. Azontúl, hogy egészséges cukorpótló, ezekben a közösségekben az egyik legértékesebb ajándék, amit az ember az anyósának adhat – vagyis tényleg felbecsülhetetlen érték. (Nevetés) Ma már üvegekbe szereljük ki a mézet. Azt a nevet adtuk neki: "Elefántbarát méz". Vicces elnevezés, de felhívja a figyelmet a programra, és segít megérteni, hogyan próbáljuk megmenteni az elefántokat. Számos női segítővel azon dolgozunk, hogy Afrika és Ázsia 19 országában több mint 60, emberek és elefántok közt kialakult konfliktuszónában ilyen kerítéseket építsünk. Szorosan együttműködünk a helyi gazdákkal, most különösen a nőkkel, hogy segítsük őket abban, hogy harmóniában élhessenek az elefántokkal. Egyik célunk, hogy olyan eszköztárat kínáljunk számukra, ami segíti az együttélést ezekkel a hatalmas állatokkal. Az egyik feladat az, hogy meggyőzzük a gazdákat, különösen a nőket, hogy gondolják át más szempontból is, hogy mit ültetnek. Olyan növényekben gondolkodunk, amelyeket az elefántok nem igazán szeretnek, például a csili, a gyömbér, a lóretek vagy a napraforgó. És természetesen a kaskerítésben élő méhek imádják ezeket a növényeket, mert csodás virágaik vannak. Az egyik ilyen növény a szúrós levelű szizál, errefelé ezt hívják jutának. Ezt a csodás növényt rostjaira bonthatjuk, és szövésre alkalmas szálat készíthetünk belőle. Ezekkel a csodálatos nőkkel, akiknek minden nap szembe kell nézniük az elefántok okozta kihívásokkal, azon dolgozunk, hogy ebből a növényből kosarat fonjunk, és így biztosítsunk számukra alternatív bevételt. Három hete kezdtük el építeni a nők vállalkozói központját, ahol nemcsak azon fogunk velük együtt dolgozni, hogy kiváló méhészek legyenek, hanem azon is, hogy csodás kosarakat tudjanak fonni. Ezen kívül csili- és napraforgó- olajat dolgozunk fel, ajakírt és mézet készítünk, tehát megtettük az első lépéseket afelé, hogy segítsük az itt élőket, hogy olyan környezettudatos programokban vegyenek részt, melyek jobban működnek, ha ott vannak az elefántok is. Legyen tehát szó elefánt matriarchákról, édesanyákról vagy olyan kutatókról, mint én, egyre több nő jelenik meg az élvonalban, hogy másként, de bátran tekintsenek az előttük tornyosuló kihívásokra. Több ötlettel és talán egy kicsivel több egymás iránt mutatott együttérzéssel. Hiszem, hogy az elefántokkal kialakult ellentéteket hatékony együttéléssé változtathatjuk. Köszönöm. (Taps)