Mitől lesz jó az életünk? A boldogság leghosszabb kutatásának tanulságai

Mi tart bennünket boldogan és egészségesen egy életen keresztül? Ha azt gondolják, hogy a hírnév és a pénz, nos, ebben nincsenek egyedül – de, Robert Waldinger pszichológus szerint, tévednek. A felnőttek fejlődését vizsgáló 75 éves kutatás vezetőjeként, Waldingernek példa nélküli hozzáférése van a boldogság és a megelégedettség adataihoz. Ebben az előadásában a tanulmány három fontos tanulságán kívül azt a régi, gyakorlati bölcsességet is megosztja velünk, hogy hogyan éljünk hosszú, örömteli életet.

Mi tesz bennünket egészségessé és boldoggá

egy életen keresztül?

Ha tudnánk,
hogy a jelenlegi cselekedeteink

döntő hatással vannak
a jövőbeni elégedettségünkre,

mire lenne érdemes leginkább
időt és energiát áldozni?

Egy mostanában napvilágot látott,

fiatal felnőttekről készült, s életük
legfőbb céljait firtató felmérésben

a megkérdezettek több mint 80%-a

a meggazdagodást tartotta
a legfontosabbnak az életben.

Ugyanennek a korosztálynak
a fele azt válaszolta,

hogy életének másik nagy célja az,

hogy híressé váljon.

(Nevetés)

Másfelől folyamatosan azt halljuk,
hogy dolgozzunk keményen,

ha el akarunk érni valamit.

Így aztán jogosan érezhetjük,
hogy ezeket a dolgokat kell űznünk

egy jó élet reményében.

Ám életünknek ezek a vágyai,

amelyek befolyásolják a döntéseinket,
s így végső soron alakítják a sorsunkat,

nos, ezek a vágyak
általában elérhetetlenek.

A legtöbbet úgy tudhatjuk meg arról, hogy
egy ember mennyire elégedett az életével,

hogy megkérjük,
emlékezzen vissza a múltjára,

hiszen, mint tudjuk,
utólag már okos az ember.

Többnyire elfelejtjük, hogy mik történtek
velünk az életben,

sőt, néha a memóriánk még
ki is talál dolgokat.

De mi lenne, ha egyszerre
végignézhetnénk az egész életet,

ahogy kibontakozik előttünk?

Mi lenne, ha tanulmányozhatnánk
az embereket tizenéves koruktól kezdve

folyamatosan, ahogy megöregszenek,

hogy lássuk, mitől maradnak
boldogok és egészségesek?

Pontosan ezt tettük.

A Harvard Egyetemnek
a felnőttek változásait vizsgáló kutatása

talán a leghosszabb ebben a kérdéskörben.

75 éven keresztül nyomon követtük
724 ember életét,

évről évre megkérdezve őket munkájukról,
családi életükről, egészségükről,

és természetesen mindezt anélkül,
hogy bárki tudta volna,

hogy hogyan fog alakulni az életük.

Ezek a kutatások rendkívül ritkák.

Ugyanis az ilyen jellegű projektek
általában szétesnek egy évtizeden belül,

vagy azért, mert nem sikerül
együtt tartani a kutatás alanyait,

vagy mert megszűnik a pénzügyi támogatás,

esetleg a kutatók lelkesedése hagy alább,

vagy meghalnak, és nincs
aki továbbmenjen a megkezdett úton.

De részben a szerencsének,

részben a kutatók több nemzedéke
kitartó munkájának köszönhetően

ez a kutatás nem halt el.

Az eredeti 724 emberből

körülbelül 60 még mindig él,

és még mindig részt vesz a kutatásban,

többségük elmúlt 90 éves.

És most kezdjük bevonni a gyerekeiket,

akik több mint 2000-en vannak.

Én pedig már a negyedik
vezetője vagyok a projektnek.

1938 óta két csoport életét
követtük nyomon.

Az első csoport tagjait akkor vontuk be,

amikor másodévesek voltak a Harvardon.

Ők mindannyian
a II. világháború idején végeztek,

így többségük részt is vett benne.

A másik csoport,
amelyet figyelemmel kísértünk,

Boston legszegényebb negyedéből
való fiúk voltak,

akik direkt azért lettek beválogatva,

mert rossz volt a családi hátterük,

és kifejezetten hátrányos helyzetűnek
számítottak Bostonban

az 1930-es években.

Többségük olyan bérházban lakott,
ahol hideg-meleg víz sem volt.

A tanulmány kezdetén

az összes résztvevőt meginterjúvolták.

Orvosi vizsgálatokon estek át.

Kimentek az otthonukba,
és beszélgettek a szüleikkel.

Majd szép lassan felnőtté cseperedtek,

és beléptek a nagybetűs életbe.

Gyári munkások és ügyvédek,
kőművesek és orvosok váltak belőlük,

egyikük az Egyesült Államok elnöke lett.

Néhányan alkoholistává váltak,
páran skizofrénné.

Voltak, akiknek sikerült
feltornászniuk magukat

a szociális létrán,
a legaljától a legtetejéig,

mások ugyanezt az utat járták be,
csak pont fordítva.

A kutatás alapítói soha,

még a legvadabb álmaikban sem
képzelték volna,

hogy ma, 75 évvel később,
itt fogok állni,

és azt mondom majd önöknek,
hogy a kutatás még mindig tart.

Kétévente a roppant türelmes
és elszánt kérdezőbiztosaink

felhívták az alanyokat,
és megkérdezték őket,

hogy küldhetünk-e még egy,
az életükre vonatkozó kérdéssort.

Sok bostoni férfi visszakérdezett:

"Mit akarnak tudni rólam?
Az én életem egyáltalán nem érdekes."

A harvardiak furcsamód
sohasem kérdezték ezt.

(Nevetés)

Hogy a legtisztább képet alkothassuk
az életükről,

nem pusztán elküldünk egy kérdéssort,

hanem a saját közegükben
készítjük el az interjút.

Hozzáférhetünk az orvosi feljegyzéseikhez.

Vért veszünk tőlük, agyröntgent készítünk,

beszélünk a gyerekeikkel.

Videóra vesszük, ahogy a legsúlyosabb
gondjaikat megbeszélik a feleségükkel.

Úgyhogy amikor egy évtized múlva
megkérdeztük a feleségeket,

hogy nem lenne-e kedvük
csatlakozni a kutatáshoz,

sokan közülük így feleltek:
"Hát tudják, már épp itt volt az ideje."

(Nevetés)

Szóval, mit tudtunk meg mindebből?

Mi a tanulsága annak
a több tízezer oldalnyi információnak,

amit ezekből az életekből

ki lehetett nyerni?

Nos, nem a gazdagság, nem is a hírnév, és
még csak nem is az egyre keményebb munka.

Az egyértelmű üzenet,
ami a 75 év alatt kikristályosodott, ez:

A jó kapcsolatok őrzik meg
a boldogságunkat és az egészségünket.

Három dolgot tudtunk meg a kapcsolatokról.

Az első, hogy a közösségi kapcsolatok
nagyon jó hatással vannak ránk,

és hogy a magányosság megöl.

Az derült ki, hogy akiknek
több a közösségi kapcsolatuk,

legyen az akár családi, akár baráti,
vagy egyéb közösségi kapcsolat,

boldogabbak, egészségesebbek,
és tovább élnek,

mint azok a társaik,
akiknek kevesebb kapcsolatuk van.

Valamint, hogy a magányosság mérgező.

Azok az emberek, akik másoktól
elszigeteltebbek, mint igényelnék,

boldogtalanabbnak érzik magukat,

az egészségük hamarabb indul romlásnak,

az agytevékenységük is
előbb kezd hanyatlani,

és rövidebb ideig élnek,
mint a nem magányosak.

És sajnos az a szomorú tény,
hogy minden egyes alkalommal

öt amerikaiból legalább egy vallotta
magát magányosnak.

És tudjuk azt, hogy tömegben is
lehet valaki magányos,

sőt akár egy házasságban is,

úgyhogy a második nagy tanulság az volt,

hogy nemcsak a barátaink száma a fontos,

és nemcsak az,
hogy komoly kapcsolatban élünk-e,

hanem a közeli kapcsolatainknak
a minősége az, ami igazán számít.

Kiderült, hogy a marakodó életmód
nagyon káros az egészségünkre.

Például egy szeretet nélküli,
veszekedéssel teletűzdelt házasság

talán még rosszabb hatással van
az egészségre, mint egy válás.

Azonban a meleg, szeretetteli kapcsolatok
valóságos védőhálót szőnek körénk.

Mikor a kutatás alanyai
már a nyolcvanas éveikben jártak,

visszatekintettünk arra az időszakra,
amikor középkorúak voltak,

hogy lássuk, képesek voltunk-e megjósolni,

hogy kiből lesz boldog, egészséges ember
nyolcvanéves korára,

és kiből nem.

És amikor mindent összegyűjtöttünk,
amit csak tudtunk róluk

50 éves korukban,

nos, nem az akkori
koleszterinszintjük volt az,

ami előrevetítette,
hogy hogyan fognak megöregedni.

Sokkal inkább az, hogy mennyire voltak
elégedettek a kapcsolataikkal.

Azok, akik a legelégedettebbek voltak
a kapcsolataikkal 50 éves korukban,

ők váltak a legegészségesebb 80 évesekké.

Úgy tűnik, hogy a jó, szoros kapcsolataink

meggátolják az öregedésünket.

A legboldogabb párok,
férfiak és nők egyaránt,

arról számoltak be a 80-as éveikben,

hogy még a legnagyobb fizikai
fájdalmaik közepette is

a hangulatuk ugyanolyan jó maradt.

Ellenben azok, akik boldogtalan
kapcsolatban éltek,

amikor komoly fizikai
fájdalomról számoltak be,

azt az érzelmi fájdalmaik
még inkább felerősítették.

A harmadik nagy tanulság, amit megtudtunk
a kapcsolatokról és az egészségről, az az,

hogy a jó kapcsolatok nemcsak
a testünket védik meg,

hanem az agyunkat is.

Stabil, biztonságos kapcsolatban élni,

tartozni valakihez a 80-as éveinkben,
igazán oltalmazó.

Azok, akik ilyen kapcsolatban élnek,

amelyben tényleg azt érzik,
hogy ha kell, számíthatnak a másikra,

ezeknek az embereknek a memóriája
tovább marad éles.

Akik viszont olyan kapcsolatban élnek,

amelyben azt érzik, hogy nem igazán
számíthatnak a másikra,

nos, ezek az emberek korábban
tapasztalnak memóriaromlást.

Persze a jó kapcsolatoknak sem kell
mindig zökkenőmentesnek lenniük.

Némelyik nyolcvanéves pár
képes nap mint nap

civakodni egymással,

ám amíg azt érzik,
hogy igazán számíthatnak a másikra,

ha a dolgok keményre fordulnak,

ezek a torzsalkodások nem okoznak
komoly károsodást a memóriájukban.

Szóval, az a tanulság,
hogy a jó, bensőséges kapcsolatok

jó hatással vannak az egészségünkre
és az általános közérzetünkre,

és ez a bölcsesség már olyan régi,
akár a hegyek.

Miért olyan nehéz megcsinálni,
és miért hagyjuk mégis figyelmen kívül?

Nos, emberek vagyunk.

A leginkább egy gyors reparálást
szeretnénk,

valamit, amivel mintegy varázsütésre

hosszútávon helyrehozhatjuk az életünket.

A kapcsolatok bonyolultak és zavarosak,

ezért a családról, illetve
a barátokról való gondoskodás

nem túl vonzó.

Ráadásul egy életen át tart.
Soha nem lehet kipipálni.

A 75 éves kutatásunkban azok az emberek
váltak a legboldogabb nyugdíjasokká,

akik aktívan munkálkodtak azon, hogy
a munkatársaikat játszótársakra cseréljék.

A mai fiatalokhoz hasonlóan,
a mi kutatásunkban résztvevők is,

felnőtt életük hajnalán,
ugyanúgy a hírnevet és a gazdagságot,

illetve a kitüntetést és a karriert

tartották a tökéletes élet kulcsának.

De újra és újra, hosszú éveken keresztül,
a kutatásunk azt mutatta,

hogy azok szerepelnek a legjobban,
azok jutnak a legtovább,

akik képesek a családjukra,
a barátaikra támaszkodni.

Szóval, mi a helyzet önökkel?

Tegyük fel, hogy ön 25 éves,
vagy 40, esetleg 60.

Mit jelent a gyakorlatban
ez a kapcsolatokra való támaszkodás?

Nos, a lehetőségek lényegében végtelenek.

Akár ezek: a képernyő előtt töltött időt
ezentúl inkább emberekkel töltjük.

Vagy egy bezápult kapcsolat felfrissítése
úgy, hogy csinálunk valami újat együtt,

egy hosszú séta, vagy egy késő esti randi,

esetleg felkeresni egy családtagot,
akivel évek óta nem beszéltünk,

hiszen ezek a túlságosan is gyakori
családi viszályok

iszonyatosan sokba kerülnek azoknak,

akik képtelenek a megbocsátásra.

Egy Mark Twain idézettel
szeretném befejezni.

Több mint egy évszázada,

visszatekintve az életére,

ezt írta:

"Az élet olyan rövid, hogy nincs benne idő

veszekedésre, bocsánatkérésre,
megbánásra, számonkérésre.

Csak a szeretetre van idő,

és ha szabad így kifejezni magam,
csak egy pillanat van rá."

A jó élethez vezető út
jó kapcsolatokkal van kikövezve.

Köszönöm.

(Taps)