Amanda Palmer: A kérés művészete

Ne próbáld rávenni az embereket, hogy fizessenek a zenéért, mondja Amanda Palmer: Hagyd őket.
Egy szenvedélyes beszédben, ami az utcai előadóművészként eltöltött napjaival kezdődik (dobj egy dollárt a kalapba a Háromméteres Menyasszonynak!), megvizsgálja művészek és rajongók közti jelenkori kapcsolatot.

(Ki, be lélegzik)

Szóval nem mindig zenélésből éltem.

Miután végeztem egy jóhírű főiskola

bölcsészettudományi karán, öt évig

ez volt a munkám.

Egy Háromméteres Menyasszony nevű élő szobor voltam magánvállalkozóként,

és imádom elmesélni, hogy ez volt a munkám,

mert ez mindig, mindenkit érdekel, hogy

kik ezek a fura alakok a való életben?

Hello.

Egy nap fehérre meszeltem magam, ráálltam egy dobozra,

odatettem a lábamhoz egy kalapot vagy konzervdobozt,

és amikor valaki arra jött, és pénzt dobott bele,

adtam nekik egy szál virágot és egy kis intenzív szemkontaktust.

Ha nem nyúltak a virágért,

szomorúan és vágyakozóan néztem utánuk,

ahogy elsétáltak.

(Nevetés)

Szóval voltak nagyon mély találkozásaim,

különösképp a magányosakkal, akik úgy néztek ki,

mintha senkihez sem beszéltek volna hetekig,

és eltöltöttünk egy gyönyörü pillanatot

egy hosszan tartó szemkontaktusban a város utcáján,

és majdhogynem szerelembe estünk egy kicsit.

A szemeim így szóltak hozzájuk: "Köszönöm. Látlak."

Mire az ő szemük azt mondta,

"Engem soha, senki se lát. Köszönöm."

Néha zaklattak az emberek.

Rámüvöltöttek az elhaladó autóikból.

"Szerezz munkát!"

Mire én; "Ez a munkám."

De fájt, mert félelemmel töltött el,

hogy valahogy valami kóklerséget,

becstelenséget, szégyentelent csináltam.

Fogalmam sem volt, hogy milyen tökéletes, valódi oktatást kaptam

a zenei üzlethez ezen a dobozon.

És a közgazdászoknak mondanám,

talán érdekli őket, hogy valójában igen kiszámítható jövedelemmel rendelkeztem,

ami sokkolt engem,

mivel nem voltak visszatérő vendégeim,

de kb. 60 dollár egy keddi napon, 90 pénteken.

Állandó volt.

És közben turnéztam a közelben

és éjszakai klubbokban játszottam a bandámmal, a Dresden Dolls-al.

Ez én vagyok egy zongorán, egy zseniális dobos.

Én írtam a dalokat, és idővel

elkezdtünk elég pénzt keresni ahhoz, hogy abbahagyjam a szoborkodást,

és ahogy elkezdtünk turnézni,

igazán nem akartam ezt az érzést elveszíteni,

a közvetlen kapcsolatot az emberekkel, mert igazán imádtam.

Szóval minden műsorunk után aláírásokat osztogattunk,

megöleltük a rajongókat, és ott maradtunk beszélgetni az emberekkel,

és művészi szintre emeltük a segítségkérést. Kértük,

hogy csatlakozzanak hozzánk, és megkerestem a helyi zenészeket

és művészeket, és ők lecövekeltek az előadásaink előtt

és körbeadták a kalapot,

majd bejöttek és csatlakoztak hozzánk a színpadon,

szóval ott volt ez a furcsa cirkuszi vendégekből összecsapódott forgó svédasztal.

Később jött a Twitter,

és még varázslatosabbá tette a dolgokat, mert

bármikor, bármit, bárhol kérhettem.

Szükségem volt például egy zongorára, hogy gyakoroljak,

és egy órával később egy rajongóm házában voltam. Ez London.

Az emberek házi kosztot hoztak nekünk

mindenütt az egész világon a színpad mögé, és együtt költöttük el az ételüket. Ez Seattle-ben volt.

A rajongók, akik múzeumokban és üzletekben dolgoztak

vagy bármilyen közterületen, örömmel fogadtak volna,

ha az utolsó pillanatban úgy döntöttem volna, hogy adok egy spontán, ingyenes előadást.

Ez egy könyvtár Aucklandben.

Szombaton tweet-eltem ezért a ládáért és sapkáért,

mert nem akartam a keleti-partról hozatni

és megjelentek Chris-nek köszöbhetően,

Newport Beach-ről jött, és üdvözöl mindenkit.

Egyszer azt tweet-eltem; hol tudok Melbournben egy "neti pot"- ot venni?

Mire egy ápolónő hozatott egyet

abban a pillanatban, abba a kávézóba, ahol voltam,

én meg vettem neki egy smoothie-t,

ott ültünk és az ápolásról és a halálról beszélgettünk.

Imádom ezt a fajta véletlenszerű közelséget,

ami szerencsés, mert rengetegszer szófa szörfölök.

Kastélyokban, ahol a bandámból mindenkinek saját szobája van

de nincs wi-fi. Meg punk házakban, ahol

mindenki a földön ül egy szobában, wc nélkül,

de wi-fi az van. Egyértelműen jobb választás.

(Nevetés)

Egyszer a csapatom megállt a teherautónkkal

egy igazán szegény Miami-i szomszédságba

és kiderült, hogy a szófa szörfös házigazdánk arra az estére

egy 18 éves csaj, aki még otthon lakik,

és a szülei illegális Honduras-i bevándorlók.

Aznap éjjel családjának minden tagja

kanapékon aludt, a lány az anyjával,

hogy miénk lehessenek az ágyaik.

Ott fekve arra gondoltam:

ezeknek az embereknek igazán nem jutott sok minden.

Igazságos ez így?

Reggel az anyukája megtanított minket, hogyan

kell tortilla-t készíteni és nekem akart adni egy Bibliát,

félrehívott, és az angol nyelvet törve azt mondta:

"A zenéd annyit segített a lányomnak.

Köszönöm, hogy vendégül láthattalak. Igazán hálásak vagyunk."

Akkor azt gondoltam ez igazságos.

Ez, ez.

Egy pár hónappal később Manhattan-ben voltam,

és tweet-eltem egy sürgős helyért, és éjfélkor

ott vagyok a Lower East Side-on és csöngetek egy ajtón

és az jutott eszembe, hogy ilyet még soha nem csináltam egyedül.

Csak a bandámmal, vagy a csapatommal.

Ez az, amit a buta emberek tesznek? (Nevetés)

Így halnak meg a buta emberek?

Még mielőtt meggondolhattam volna magam, az ajtó kitárult.

A lány művész. A fiú a Reuters pénzügyi bloggere,

töltenek nekem egy pohár bort,

forró fürdőt kínálnak,

több ezer ilyen éjszakám volt.

Szóval rengeteget szófa szörfölök. Valamint rengetegszer tömeg szörfölök.

Fenntartom, hogy a szófa és tömeg szörfölés

lényegében ugyanaz.

Belezuhansz a közönségbe

és megbízol a másikban.

Egyszer megkérdeztem egyik előzenekarunkat,

hogy szeretnének-e bemenni a tömegbe és körbeadni a sapkát,

hogy több pénzhez jussanak. Valami, amit én rengetegszer megtettem.

Szokás szerint a banda izgatott volt,

de ott volt ez az egy pasas a bandában,

aki azt mondta, egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy kimenjen oda.

Túlságosan is kéregetésnek tűnt, hogy ott álljon a sapkával.

Felsimertem a félelmét az "Igazságos ez?" és "Szerezz munkát." mondatoktól.

Mindeközben a bandám egyre nagyobb- és nagyobb lett.

Leszerződtünk egy nagy céggel.

A zenénk a punk és a kabaré keresztezése.

Nem való mindenkinek.

Nos, talán maguknak bejön.

Aláírtunk, és nagy lett a felhajtás a következő lemezünk körül.

Mikor azután kijött, 25.000-ret adtunk el belőle az első héten.

A lemezcég ezt bukásnak vette.

Én meg úgy voltam vele, hogy; "Dehát 25.000, az nem rengeteg?"

Ők meg azt mondtákÉ "Nem, az eladások lefelé mennek. Ez bukás."

És elsétáltak.

Pontosan ezzel egyidőben aláírást osztok és ölelkezek egy előadás után

és egy pasas odajön hozzám,

és ad egy 10 dolláros bankjegyet

a következő szavak kíséretében;

"Sajnálom, egy barátomtól másoltam le a CD-d."

(Nevetés)

"De elolvastam a blogod, és tudom, hogy gyűlölöd a kiadód.

Csak azt szeretném, ha eltennéd ezt a pénzt."

Mostanában folyton ez történik.

Átváltoztam a saját kalapommá, minden előadásom után,

de ott kell álnom fizikálisan és elfogadnom a segítséget az emberektől

az előzenekarban játszó pasassal ellentétben,

rengeteg tapasztalatom volt az ott állásban.

Köszönöm.

És ez volt az a pillanat, mikor eldöntöttem,

hogy egyszerűen ingyen fogom a zenémet adni

interneten keresztül, ahol csak lehet.

Szóval ez olyan, mint itt a Metallica, a Napster, ez rossz;

itt Amanda Palmer, és támogatni fogom a

torrent-ezést, a letöltést, a megosztást, de segítséget fogok kérni,

mert láttam, hogy az utcán működik.

Szóval kiharcoltam a kiutamat a kiadómtól és a következő projektemre

az új bandámmal, a Grand Theft Orchestra-val

a tömegfinanszírozáshoz fordultam,

és belezuhantam a többezernyi kapcsolatba,

kértem a tömegtől, hogy kapjanak el.

A cél 100.000 dollár volt.

A rajongóim 1.2 millióval fedeztek,

ami akkor a legnagyobb tömegfinanszírozó projekt volt.

(Taps)

Látszik, hogy ez mennyi ember.

Körülbelül 25.000.

A média meg azt kérdezte; "Amanda,

a zeneiparban azt beszélik, hogy ösztönzöd a kalózkodást.

Hogyan vetted rá ezt a sok embert, hogy fizessenek a zenéért?"

A valódi válasz az, hogy nem rávettem őket. Megkértem őket.

A kérés művészetén át

kapcsolatba léptem velük,

és mikor kapcsolatba lépsz az emberekkel, segíteni akarnak.

Ez voltaképp ösztön-ellenes rengeteg művésznek.

Nem akarnak dolgokat kérni.

De ez nem könnyű. Kérni nem könnyű.

Rengeteg művésznek problémája van vele.

A kérés sebezhetővé tesz.

Rengeteg kritikát kaptam a neten

miután a Kickstarter-em befutott,

hogy folytattam az őrült tömmegfinanszírozásos módszerem,

különösképp hogy felkértem rajongó zenészeket,

hogy fel akarnak-e jönni a színpadra egy pár dalra,

cserébe szeretetért és jegyekért és sörért,

és ez a szerkesztett kép,

került fel rólam egy weboldalra.

Ismerős módon fájt.

Az emberek, akik azt mondták, "Már nem megengedett a számodra,

hogy efféle segítséget kérj."

igazán emlékeztettek az emberekre, akik az autóikból kiabálták: "Szerezz munkát!"

Mert nem voltak velünk a járdán,

és nem láthatták mi történik

közöttem és a közönségem között, hogy ott mi cserél gazdát.

Egy a mi számunkra nagyon igazságos csere, de nekik idegen.

Szóval ez annyira nem biztonságos munkahelyen.

Ez az egyik Kickstarter támogató partim Berlinben.

A buli végén meztelenre vetkőztem és hagytam, hogy mindenki rámrajzoljon.

Most hadd mondjam el, ha szeretnéd megtapasztalni

a zsigeri érzést, hogy milyen megbízni idegenekben,

ajánlom ezt.

Különösképp, ha ezek az idegenek részeg németek.

Ez egy ninja-mester színtű rajongói kapcsolat,

mert amit itt valójában mondtam, az az volt;

ennyire bízom benned.

Kéne? Mutasd meg.

Az emberi történelem nagyrészében

a zenészek, művészek részei voltak a közösségnek,

kapcsolatépítők, újítók voltak, nem megérinthetetlen sztárok.

Celebnek lenni azt jelenti, hogy rengeteg ember imád a távolból,

de az internet és annak tartalma,

amit szabadon megoszthatunk,

visszavisznek.

Ez egy pár emberről szól, aki szeret téged, közelről

és arról, hogy annyi ember elég.

Szóval rengeteg ember össze van zavarodva ettől az ötlettől,

hogy nincs kemény matrica ár.

Megjósolhatatlan kockázatnak látják, de a dolgok, amiket véghez vittem,

a Kickstarter, az utca, a csengő,

nem látom ezeket a dolgokat kockázatosnak.

Bizalomnak látom őket.

Most az online eszközök, melyek lehetővé teszik a cserét,

már-már oly egyszerűen és ösztönösen, mint az utca,

kezdenek eljutni oda.

De a tökéletes eszközök nem fognak segíteni,

ha nem vagyunk képesek szembenézni egymással,

adni, és kapni félelem nélkül,

de, különösképpen,

hogy szégyen nélkül kérjünk.

A zenei karrierem azzal töltöttem,

hogy próbáltam találkozni emberekkel az interneten,

úgy ahogy a dobozon tudtam.

A blogolás és tweet-elés nem csak a turné dátumokról,

az új videómról szól, hanem a munkánkról és művészetünkről,

a félelmeinkről és másnaposságunkról, a hibáinkról.

És mi látjuk egymást.

Úgy gondolom, mikor tényleg látjuk egymást,

szeretnénk segíteni.

Úgy gondolom, az emberek megszállottan foglalkoztak a rossz kérdéssel;

"Hogy vesszük rá az embereket, hogy fizessenek a zenéért?"

Mi lenne, ha megkérdeznénk;

"Hogyan hagyjuk az embereknek, hogy fizessenek?"

Köszönöm.

(Taps)