A szívhez szóljunk! | Marleen Laschet | TEDxTrondheim

Ez a beszéd a TEDx keretében hangzott el, a TED konferenciától független eseményen, de az ott megszokott formaságok szerint. Többet erről a http://ted.com/tedx oldalon lehet olvasni.

A nyelvek illatáról szól ez az előadás, és arról, hogy miként tudja megakadályozni egy beteg béka, hogy napunk egy kellemetlenséggel záruljon.

Marleen filológus és kommunikációs szakember, aki különösen vonzódik a nyelvekhez és szeret történeteket mesélni.

Játékos hangvételű, de mégis komoly blogjában arról ír, hogy milyen örömöt és előnyöket rejt a többnyelvűség és a kultúrákban rejlő különbség. Anekdotaszerű történeteit több nyelvet és kultúrát jól ismerő nyelvészként saját életéből, tapasztalataiból meríti.

Mintegy 365 millióan anyanyelvükként
beszélik az angolt,

Ehhez jön még
az a több mint 2 milliárd ember,

aki második vagy harmadik nyelvként.

Aki tud angolul,

majdnem 2,5 milliárd emberrel
meg tudja értetni magát.

Miért is kéne más idegen nyelvet
megtanulnunk?

Csupán nevetséges időpocsékolás lenne?

Nelson Mandelát hevesen kritizálták

a fekete dél-afrikaiak,
mert használta az afrikaans nyelvet.

Így reagált:

"Ha egy olyan nyelven szólunk
valakihez, amit megért,

akkor a fejéhez beszélünk.

Ha a saját nyelvén szólítjuk meg,

akkor a szívéhez szólunk."

Erről van hát szó:

Ha meg akarunk nyerni valakit magunknak,

a szívéhez kell szóljunk.

Tudják ezt a pápák.

II. János Pál vagy tíz nyelven
beszélt folyékonyan,

és még tucatnyin valamilyen szinten.

Bárhová is látogatott el,
legalább pár mondatban

az anyanyelvükön köszöntötte a híveket.

Ennek kulcsszerepe volt népszerűségében.

Tudják ezt azok is, akiknek az anyósuk,

vagy a leendő anyósuk más nemzetiségű.

A barátnőjükkel beszélhetnek angolul,

de ha jóban akarnak lenni a lány anyjával,

akkor a férfiak a leglököttebb
nyelvet is hajlandóak megtanulni,

a hollandot is beleértve.

(Nevetés)

És többnyire bejön a dolog.

Hogy miért?

Anyanyelvünk elválaszthatatlan
személyiségünktől,

identitásunktól.

Egész életünket áthatja anyanyelvünk,
melyet az időben mélyre visszanyúló

gyökereken keresztül szívott magába.

Emlékeink, érzéseink sokban
kötődnek szavakhoz, kifejezésekhez,

de még a nyelvtanhoz is,
amelyben felnőttünk.

Ha tehát megtanuljuk valaki nyelvét,

kimutatjuk érdeklődésünk őszinteségét

élete, személyisége iránt.

Melyik anyósjelólt ne hatódna meg ettől?

Ha a saját nyelvünket halljuk,
nem érezzük magunkat kívülállónak.

Utazáskor,

amikor már napok vagy hetek óta
folyton idegen nyelven beszélünk,

amikor a repülő fedélzetén meghalljuk,

hogy a gép személyzete
anyanyelvünkön köszönt,

tudjuk, hogy hazafelé tartunk.

Ha az anyanyelvnek illata volna,

olyan lenne szerintem, mint a süteményeké,

vagy az erőt adó tyúkhúslevesé,

a nagymama kölnijéé,

esetleg, mint a naftalin szaga.

Talán ez az oka, hogy a mesterséges
nyelvek, mint az eszperantó,

sosem terjedtek el annyira,
mint ahogyan várni lehetett volna.

Hiába a gondos tervezés,

hiába egyszerű és könnyen megtanulható,

egyetlen ország sem tett soha
mesterséges nyelvet hivatalos nyelvévé,

mint ahogyan nem tanította
széles körben idegen nyelvként sem

szisztematikusan, hosszabb időn keresztül,

noha voltak rá voltak kísérletek.

Valahogy a természetes nyelvekre
jellemző minden nehézség ellenére –

mint a sok gondot okozó kivételek,

a helyesírás és a kiejtés közötti eltérés,

a nyelvtan sokszor egészen
hajmeresztő bonyolultsága –,

szóval, mindezek dacára

olyan nyelvet szeretünk tanulni,
amely együtt fejlődőtt beszélőivel.

A mesterséges nyelvek a fejhez szólnak.

A természetes nyelveknek
süteményillatuk van.

Mikor Mandela az afrikaanst tanulta,
meg akarta ismerni az ellenségét.

Azt mondta: ismernünk kell
a nyelvüket, érzéseiket,

reményeiket és félelmüket,
ha le akarjuk győzni őket.

Működött a dolog.

De ugye, nem mindig
csak az ellenségről van szó?

Ez alkalmazható
minden emberi kapcsolatra.

A világért sem mondanám, hogy az anyós

alapból ellenség lenne.

Olyan hét-nyolc éve a családdal

Lengyelországban autóztunk.

A boltok már készültek bezárni, és nekünk
még be kellett vásárolnunk a vacsorához.

Végre megláttam egy szupermarketet
az út túlsó oldalán.

Hogy idejében odaérjünk,
vissza kellett kanyarodnom.

Hát ez volt a bűnöm.

Talán veszélyes is volt,

de mindenképp szabálytalan.

A parkolóban, még mielőtt leállíthattam
volna a motort,

kopogást hallottam.

Lehúztam az ablakot,
erre megjelent két szempár.

Mindegyikhez egy-egy rendőr is tartozott.

Nem állíthatnám,
hogy igazán flottul beszélnék lengyelül,

még a legjobb formámban sem,

de egy egyszerű beszégetés
azért nem szokott gondot okozni.

De ebben a helyzetben,
némi bűntudattal tetézve,

szemtől szembe két egyenruhás férfiúval,

minden értelmes lengyel szó,
amit valaha is tudtam, kiment a fejemből.

Egy pillanatig sem gondoltam,

hogy megpróbáljam a helyzetet
angolul kezelni.

Az angol valószínűleg nyelvi előnyt
jelentett volna számomra,

és talán kényelmetlenül
érezte volna magát a két rendőr.

Úgy döntöttem, maradok a lengyelnél.

Hogyan?

Az a kis lengyel sarok a fejemben
épp most ürült ki teljesen,

egyetlen dolgot kivéve.

Azt az egyet olyan sűrűn
ismételgettem valaha,

hogy álmomból felkeltve is
fújtam kívülről.

Egy gyerekvers volt,

egy beteg békáról.

(Nevetés)

Ez volt minden.

Tudom, furcsa lehetett, de kitört belőlem:

(Lengyelül) "Breteg vagyok, doktor bácsi,

béka néni mondja,

Öreg doki meg csak nézi,
temérdek a gondja."

Vetettem egy pillantást a rendőrökre.

És ők csak bámultak.

(Nevetés)

Halványan úgy emlékszem,
az egyik a fejét vakarta.

Azután elmosolyodtak.

Mosolyogtak.

Ettől viszont én annyira megnyugodtam,

hogy már néhány jobban ideillő szó is

eszembe jutott hirtelenjében,

és el tudtam hebegni néhány félmondatot:

"Sajnálom, kellett a kaja, soha többé."

Elengedtek.

Ahogy beviharzottam az üzletbe,
még utánam szóltak: “Szczęśliwej podróży!"

"Jó utat!"

Nem célom, hogy arra biztassam önöket,
hogy tanuljanak nyelveket,

hogy utazhassanak a világban, és ha
megszegik a szabályokat, akkor megússzák.

De ez a kis történet megmutatja,
hogy pár szó

– még ha egyszerű és butácska is –,
már pár szó is

eljut az emberek szívéig, és meglágyítja.

Igaz is, még mondhattam volna
mást is a beteg béka helyett.

Egyvalami van még,
amit ugyanolyan jól tudok:

egy kocsmai nóta.

(Nevetés)

Lehet, hogy erre nem mosolyodtak volna el,

hanem bekísérnek a rendőrőrsre

vérvételre.

Nem kell sok nyelvet megtanulni,

és nem is kell őket tökéletesen.

Kevéssel is sokra mehetünk.

Tíz szó a szívnek többet ér,

mint ezer a fejnek.

Dönthetünk úgy, hogy mindig az angolt
használjuk, és találkozzunk középen,

de választhatjuk azt is,
hogy átlépjük a felezővonalat,

hogy újdonsült ismerősünkkel
vagy ellenfelünkkel

az ő térfelén találkozzunk.

Nem leszünk gyengék attól,
hogy a másik nyelvén beszélünk,

az erőnket bizonyítjuk vele.

Akinek megvan a bátorsága, és veszi
a fáradságot, hogy átlépjen a Rubiconon,

az lesz a nyertes a végén.

Ne féljünk attól, hogy hibázni fogunk.
A hibák tesznek emberivé.

Jelen esetben még előnyünkre is válnak:

ha tévedünk,

esélyt adunk a másiknak, hogy segítsen,
közelítsen ő is, és találkozzunk.

Így erősödik meg egy még épp
csak kezdődő kapcsolat.

Mit szeretnénk tehát, megértetni magunkat,

vagy kapcsolatot teremteni?

Tanuljuk továbbra is az angolt,
és használjuk!

Így tudunk szót érteni vegyes
hallgatósággal, pl. a TEDx-en.

Az angol nyelv hatékony eszköz
a tudás terjesztésében

a világ gondjait tárgyaló konferenciákon.

Sőt, 365 millió szívhez is elvezet.

365 millió ember számára az angol nyelv
a sütemények édes illatát idézi fel.

De miért álljunk meg itt?

Miért ne tegyünk ezen felül is
valami erőfeszítést,

és tanuljunk meg legalább egy
idegen nyelvet?

Sokféle sütemény van,
különféle illatokkal.

Menjünk, próbáljunk ki még egyet!

Köszönöm.

(Taps)