Így formálta az amerikai és kínai értékrend a koronavírusra adott reakciókat

A COVID-19 elleni harc során a különböző országok városokat zártak le, kijárási tilalmat és kötelező maszkviselést rendeltek el – ám Nyugat és Kelet jelentős eltéréssel fogadta és tartotta be e szabályokat. A TED fő kurátora, Helen Walters, az író és publicista Huang Hunggal folytatott beszélgetése során fényt derít arra, hogyan formálta az amerikai, illetve kínai értékrend a világjárványra történő reagálást – és rámutat, miért kell mindnyájunknak összetartani, hogy véget vessünk a járványnak. (2020. április 16-án rögzített beszélgetés.)

Helen Walters: Huang, öröm újra látni.

Köszönöm, hogy itt vagy.
Milyen volt eddig 2020?

Huang Hung: Az év teljesen
normálisan indult.

Januárban Párizsban jártam,

interjút csináltam a divathétre,

majd január 22-én visszatértem Pekingbe,

ahol kissé feszült állapotok uralkodtak

a sok-sok szóbeszéd miatt.

Mivel átéltem a SARS-járványt,

nem aggódtam túlzottan.

Aztán 23-án meglátogatott az otthonomban
egy New York-i barátom,

aki náthás volt,

és együtt vacsoráztunk, ő meg én,

és egy másik barátom is átjött,

aki másnap Ausztráliába
repült szabadságra.

Szóval nem igazán vettük
ezt az egészet komolyan,

míg el nem rendelték a kijárási tilalmat.

HW: A világon mindenütt
ugyanezt tapasztaltuk.

Néhányan még mindig nem értik

Kína egyes intézkedéseinek
rendkívüli mértékét.

Miért? Mit hagyunk figyelmen kívül annak
kapcsán, ahogy Kína mindezt lereagálta?

HH: Nos, eredendően,

kultúra és történelem szempontjából

e két ország igen különbözik.

Az ott élők teljesen másképp
tapasztalják meg a világot.

Kínában

az emberek elfogadják

a kijárási tilalmat.

Nem tiltakoznak,

mert úgy vélik, így tesz egy jó szülő.

Tudják, ha egy gyerek megbetegszik,

elkülönítik,

karanténba zárják, hogy így biztosítsák:
más gyerek ne betegedhessen meg.

A kínaiak ezt várják el a kormánytól.

Ám Kínán kívül, Amerikában,
a politikailag helyes lépés

óriási vitát vált ki,

hogy vajon sérti-e
a személyi szabadsághoz való jogot.

Egy demokratikus társdalomban tehát
olyan problémákkal is meg kell küzdeni,

amelyekkel Kínában nem kell foglalkozni.

Létezik egy kínai szó,

amelynek más nyelvben nincs megfelelője,

ez a szó pedig a "guāi".

Olyan gyermekre utal,

aki hallgat a szüleire.

Mi, kínaiak, eléggé "guāi" vagyunk.

A kínaiak mindig felnéznek

a tekintélyelvű alakokra,

és elvárják, hogy a kormány intézkedjen,

foglalkozzon a helyzettel.

Akármennyire sok lemondással is jár,

rendben valónak tartják: ha a nagytestvér
azt mondja, ennek így kell lennie,

akkor úgy is lesz.

Ez pedig igazán egyedülállóvá teszi
a kínai gondolkodásmódot,

megkülönbözteti másokétól,

mondjuk az európai
vagy az amerikai mentalitástól.

HW: Ez a fajta kollektív felelősségtudat

néha hiányozni látszik
az amerikai kultúrából.

Ugyanakkor Kínában a megfigyelések,
az adatvédelem és hasonlók

adnak némi valós aggodalomra okot.

Hol az egyensúly,

mi a megfelelő kompromisszum
a megfigyelés és a szabadság között?

HH: Az internet korában szerintem

valahol a kínai és az amerikai
helyzet között van, félúton.

Egyensúlyba kell hozni

az egyéni szabadság

és a kollektív biztonság szempontjait.

A Baidu igazgatója, Robin Li
egyszer azt mondta a megfigyelésről,

hogy a kínaiak készen állnak
egyes egyéni jogaik feladására

a kényelemért cserébe.

A kínai közösségi médiában
agyonszekálták ezért a kijelentésért,

ám szerintem igaza van.

A kínaiak készek feladni bizonyos jogokat.

Például nagyon büszkék vagyunk

a kínai fizetési rendszerre,

vagyis hogy az iPhone-unk segítségével

bárhol fizethetünk

egy egyszerű arcszkennelés után.

Azt hiszem, az amerikaiak
ettől kikészülnének.

Kínában még mindig vannak
részleges korlátozások,

szóval ha bárhova indulunk,
van egy applikáció;

egy szkenneléssel
és a mobilszámunk megadásával

az app információt ad például a pláza
bejáratánál posztoló biztonsági őrnek,

hogy hol jártunk az elmúlt 14 napban.

Amikor meséltem erről egy amerikainak,

kiakadt,

és a magánszféra elleni
támadásként értékelte.

Másrészről viszont

kínaiként,

úgy, hogy az utóbbi húsz évben
Kínában éltem,

bár megértem az amerikai gondolkodásmódot,

még mindig eléggé kínai vagyok,
hogy ne bánjam, és úgy gondoljak erre,

hogy jobban érzem magam így,
nagyobb biztonságban leszek az áruházban,

mert mindenki mást is átvizsgáltak,

míg az egyéni szabadság,
mint elméleti probléma,

egy olyan világjárvány idején, mint ez,

igazán értelmetlen.

Úgy hiszem, a Nyugatnak tennie
kellene egy lépést Kelet felé,

és gondolnia kellene a közösségre,
mint nagy egészre ahelyett,

hogy csak önmagára, mint egyénre gondolna.

HW: A Kína és Amerika közt kibontakozó
ellenséges szóváltások

nyilvánvalóan aggasztóak,

és az a helyzet, az országok
összeköttetésben állnak,

akár értik az emberek, mit jelent
a globális ellátási lánc, akár nem.

Vajon most merre tovább?

HH: A járvány legfélelmetesebb hozadéka

a mindkét oldalon kialakuló
nacionalista érzelgősség.

Ám mivel optimista vagyok,

úgy hiszem, a helyzet
mindkét oldalt ráébreszti:

olyasfajta harc ez,

amelyet az emberi fajnak
együtt kell megvívnia, nem külön-külön.

A szóváltások ellenére

a globális gazdaság olyan szinten
egységessé nőtte ki magát,

hogy a szétválás borzasztó költséges
és fájdalmas lenne

mind az Egyesült Államoknak, mind Kínának.

HW: Érdekes volt látni,

milyen hangosan kezdték Kínát kritizálni.

Például, hogy mellébeszéltek
a halálozási arány nagyságát illetően,

ami vitathatatlan,

és rossz színben tüntették fel Dr. Lit,

a vuhani orvost, aki először kongatta meg
a vészharangot a koronavírust illetően.

Most volt egy riport
a "The New York Times"-ban,

miszerint a Weibo-felhasználók azóta is
kommentelik Dr. Li utolsó posztját,

ezzel állítva élő emléket

a számára.

Nagyjából 870 000 hozzászólás
érkezett eddig az utolsó posztra,

és ez a szám növekszik.

Látsz valamilyen változást a médiában?

Vagy a kínai vezetés hozzáállásában,

amely talán tényleg elmozdíthatja
Kínát a középpont felé,

mint ahogy talán Amerikának is el kellene
mozdulnia a kínai modell felé?

HH: Sajnos nem igazán,

amiatt, ahogy a tekintélyelvű kormányok

és a polgáraik kommunikálnak egymással.

Dr. Li halálának éjjelén,

amikor bejelentették a halálát,

a kínai közösségi média felrobbant.

Habár igazságtalanul
spiclinek állították be,

mégis bejárt dolgozni a kórházba,

és próbált orvosként életeket menteni,

aztán meghalt,

mert elkapta a vírust.

Düh, frusztráció,

mindez egyszerre került felszínre,

amikor lényegében
elismeréssel adóztak annak,

akivel az emberek szerint
a kormány igazságtalanul bánt.

Az ítélet

és a hivatalos vélekedés, miszerint:

"Ki ez a Dr. Li? Jó fiú vagy rossz fiú?",

gyökeresen megváltozott,
180 fokos fordulatot vett.

Helytelenül viselkedő orvosból

hős lett, aki figyelmeztette az embereket.

Szóval bár tekintélyelvű a kormány,

ismerik a köz véleményét;

másrészről viszont,

amikor az emberek panaszkodnak,
amikor Dr. Lire emlékeznek,

tényleg változtatni akarnak a rendszeren?

A válaszom: nem,

mert bár nem tetszik nekik
az a bizonyos döntés,

a rendszert nem akarják megváltoztatni.

Ennek egyik oka,

hogy sosem ismertek más rendszert.

Erről a rendszerről tudják,
hogyan működik.

HW: Mi az a "wokrázogatás"?

HH: A "wokrázogatás" ujjal mutogatás:
amikor másokat hibáztatunk.

A kínai szlengben a felelősökre
azt mondják,

hogy "viszi a fekete wok serpenyőt".

Ha valami rossz,
valakiből bűnbakot kell csinálni.

Trump elkezdte szajkózni: "a kínai vírus",

"a vuhani vírus",

szóval megpróbálta
az egész koronavírus-világjárványt

Kínára kenni.

Azután viszont a kínaiak is elkezdtek
az amerikaiakra mutogatni.

Szóval a kínai közösségi médiában
volt egy igen jó kis vicc

a wokrázogatás kapcsán.

Futótűzként terjedt a neten
egy wokrázogatós aerobikvideó.

HW: Valld be, Huang,

neked is vannak TikTokos videóid, ugye?

HH: Természetesen.

Sok wokrázogatós videóm van a TikTokon.

HW: A járvány egyik lehetséges jó oldala,
hogy egyértelműen rávilágított

a rendszer néhány egyenlőtlenségére,

pár rosszul működő dologra,

amelyeket, ha okosak vagyunk,
rendbe tehetünk.

HH: Igen. A járvány egyik
pozitív hozadéka,

hogy ráébredünk:

az emberi fajnak
együtt kell működnie ahelyett,

hogy bőrszín, faji hovatartozás
vagy nemzetiség szerint

teszünk megkülönböztetést;

hogy ez a vírus mindenkit egyformán érint,

legyen az gazdag vagy szegény,

fontos vagy kevésbé fontos pozícióban,

függetlenül bőrszíntől vagy nemzetiségtől.

Itt az idő, hogy összetartsunk ahelyett,

hogy széthúzást gerjesztenénk a világban,

és visszabújnánk saját,
nacionalista csigaházunkba.

HW: Ez egy igen szép gondolat.

Huang Hung, köszönöm,
hogy velünk voltál Pekingből.

Vigyázz magadra, kérlek.

HH: Köszönöm, Helen,
te is vigyázz magadra.