Helen Walters: Huang, öröm újra látni. Köszönöm, hogy itt vagy. Milyen volt eddig 2020? Huang Hung: Az év teljesen normálisan indult. Januárban Párizsban jártam, interjút csináltam a divathétre, majd január 22-én visszatértem Pekingbe, ahol kissé feszült állapotok uralkodtak a sok-sok szóbeszéd miatt. Mivel átéltem a SARS-járványt, nem aggódtam túlzottan. Aztán 23-án meglátogatott az otthonomban egy New York-i barátom, aki náthás volt, és együtt vacsoráztunk, ő meg én, és egy másik barátom is átjött, aki másnap Ausztráliába repült szabadságra. Szóval nem igazán vettük ezt az egészet komolyan, míg el nem rendelték a kijárási tilalmat. HW: A világon mindenütt ugyanezt tapasztaltuk. Néhányan még mindig nem értik Kína egyes intézkedéseinek rendkívüli mértékét. Miért? Mit hagyunk figyelmen kívül annak kapcsán, ahogy Kína mindezt lereagálta? HH: Nos, eredendően, kultúra és történelem szempontjából e két ország igen különbözik. Az ott élők teljesen másképp tapasztalják meg a világot. Kínában az emberek elfogadják a kijárási tilalmat. Nem tiltakoznak, mert úgy vélik, így tesz egy jó szülő. Tudják, ha egy gyerek megbetegszik, elkülönítik, karanténba zárják, hogy így biztosítsák: más gyerek ne betegedhessen meg. A kínaiak ezt várják el a kormánytól. Ám Kínán kívül, Amerikában, a politikailag helyes lépés óriási vitát vált ki, hogy vajon sérti-e a személyi szabadsághoz való jogot. Egy demokratikus társdalomban tehát olyan problémákkal is meg kell küzdeni, amelyekkel Kínában nem kell foglalkozni. Létezik egy kínai szó, amelynek más nyelvben nincs megfelelője, ez a szó pedig a "guāi". Olyan gyermekre utal, aki hallgat a szüleire. Mi, kínaiak, eléggé "guāi" vagyunk. A kínaiak mindig felnéznek a tekintélyelvű alakokra, és elvárják, hogy a kormány intézkedjen, foglalkozzon a helyzettel. Akármennyire sok lemondással is jár, rendben valónak tartják: ha a nagytestvér azt mondja, ennek így kell lennie, akkor úgy is lesz. Ez pedig igazán egyedülállóvá teszi a kínai gondolkodásmódot, megkülönbözteti másokétól, mondjuk az európai vagy az amerikai mentalitástól. HW: Ez a fajta kollektív felelősségtudat néha hiányozni látszik az amerikai kultúrából. Ugyanakkor Kínában a megfigyelések, az adatvédelem és hasonlók adnak némi valós aggodalomra okot. Hol az egyensúly, mi a megfelelő kompromisszum a megfigyelés és a szabadság között? HH: Az internet korában szerintem valahol a kínai és az amerikai helyzet között van, félúton. Egyensúlyba kell hozni az egyéni szabadság és a kollektív biztonság szempontjait. A Baidu igazgatója, Robin Li egyszer azt mondta a megfigyelésről, hogy a kínaiak készen állnak egyes egyéni jogaik feladására a kényelemért cserébe. A kínai közösségi médiában agyonszekálták ezért a kijelentésért, ám szerintem igaza van. A kínaiak készek feladni bizonyos jogokat. Például nagyon büszkék vagyunk a kínai fizetési rendszerre, vagyis hogy az iPhone-unk segítségével bárhol fizethetünk egy egyszerű arcszkennelés után. Azt hiszem, az amerikaiak ettől kikészülnének. Kínában még mindig vannak részleges korlátozások, szóval ha bárhova indulunk, van egy applikáció; egy szkenneléssel és a mobilszámunk megadásával az app információt ad például a pláza bejáratánál posztoló biztonsági őrnek, hogy hol jártunk az elmúlt 14 napban. Amikor meséltem erről egy amerikainak, kiakadt, és a magánszféra elleni támadásként értékelte. Másrészről viszont kínaiként, úgy, hogy az utóbbi húsz évben Kínában éltem, bár megértem az amerikai gondolkodásmódot, még mindig eléggé kínai vagyok, hogy ne bánjam, és úgy gondoljak erre, hogy jobban érzem magam így, nagyobb biztonságban leszek az áruházban, mert mindenki mást is átvizsgáltak, míg az egyéni szabadság, mint elméleti probléma, egy olyan világjárvány idején, mint ez, igazán értelmetlen. Úgy hiszem, a Nyugatnak tennie kellene egy lépést Kelet felé, és gondolnia kellene a közösségre, mint nagy egészre ahelyett, hogy csak önmagára, mint egyénre gondolna. HW: A Kína és Amerika közt kibontakozó ellenséges szóváltások nyilvánvalóan aggasztóak, és az a helyzet, az országok összeköttetésben állnak, akár értik az emberek, mit jelent a globális ellátási lánc, akár nem. Vajon most merre tovább? HH: A járvány legfélelmetesebb hozadéka a mindkét oldalon kialakuló nacionalista érzelgősség. Ám mivel optimista vagyok, úgy hiszem, a helyzet mindkét oldalt ráébreszti: olyasfajta harc ez, amelyet az emberi fajnak együtt kell megvívnia, nem külön-külön. A szóváltások ellenére a globális gazdaság olyan szinten egységessé nőtte ki magát, hogy a szétválás borzasztó költséges és fájdalmas lenne mind az Egyesült Államoknak, mind Kínának. HW: Érdekes volt látni, milyen hangosan kezdték Kínát kritizálni. Például, hogy mellébeszéltek a halálozási arány nagyságát illetően, ami vitathatatlan, és rossz színben tüntették fel Dr. Lit, a vuhani orvost, aki először kongatta meg a vészharangot a koronavírust illetően. Most volt egy riport a "The New York Times"-ban, miszerint a Weibo-felhasználók azóta is kommentelik Dr. Li utolsó posztját, ezzel állítva élő emléket a számára. Nagyjából 870 000 hozzászólás érkezett eddig az utolsó posztra, és ez a szám növekszik. Látsz valamilyen változást a médiában? Vagy a kínai vezetés hozzáállásában, amely talán tényleg elmozdíthatja Kínát a középpont felé, mint ahogy talán Amerikának is el kellene mozdulnia a kínai modell felé? HH: Sajnos nem igazán, amiatt, ahogy a tekintélyelvű kormányok és a polgáraik kommunikálnak egymással. Dr. Li halálának éjjelén, amikor bejelentették a halálát, a kínai közösségi média felrobbant. Habár igazságtalanul spiclinek állították be, mégis bejárt dolgozni a kórházba, és próbált orvosként életeket menteni, aztán meghalt, mert elkapta a vírust. Düh, frusztráció, mindez egyszerre került felszínre, amikor lényegében elismeréssel adóztak annak, akivel az emberek szerint a kormány igazságtalanul bánt. Az ítélet és a hivatalos vélekedés, miszerint: "Ki ez a Dr. Li? Jó fiú vagy rossz fiú?", gyökeresen megváltozott, 180 fokos fordulatot vett. Helytelenül viselkedő orvosból hős lett, aki figyelmeztette az embereket. Szóval bár tekintélyelvű a kormány, ismerik a köz véleményét; másrészről viszont, amikor az emberek panaszkodnak, amikor Dr. Lire emlékeznek, tényleg változtatni akarnak a rendszeren? A válaszom: nem, mert bár nem tetszik nekik az a bizonyos döntés, a rendszert nem akarják megváltoztatni. Ennek egyik oka, hogy sosem ismertek más rendszert. Erről a rendszerről tudják, hogyan működik. HW: Mi az a "wokrázogatás"? HH: A "wokrázogatás" ujjal mutogatás: amikor másokat hibáztatunk. A kínai szlengben a felelősökre azt mondják, hogy "viszi a fekete wok serpenyőt". Ha valami rossz, valakiből bűnbakot kell csinálni. Trump elkezdte szajkózni: "a kínai vírus", "a vuhani vírus", szóval megpróbálta az egész koronavírus-világjárványt Kínára kenni. Azután viszont a kínaiak is elkezdtek az amerikaiakra mutogatni. Szóval a kínai közösségi médiában volt egy igen jó kis vicc a wokrázogatás kapcsán. Futótűzként terjedt a neten egy wokrázogatós aerobikvideó. HW: Valld be, Huang, neked is vannak TikTokos videóid, ugye? HH: Természetesen. Sok wokrázogatós videóm van a TikTokon. HW: A járvány egyik lehetséges jó oldala, hogy egyértelműen rávilágított a rendszer néhány egyenlőtlenségére, pár rosszul működő dologra, amelyeket, ha okosak vagyunk, rendbe tehetünk. HH: Igen. A járvány egyik pozitív hozadéka, hogy ráébredünk: az emberi fajnak együtt kell működnie ahelyett, hogy bőrszín, faji hovatartozás vagy nemzetiség szerint teszünk megkülönböztetést; hogy ez a vírus mindenkit egyformán érint, legyen az gazdag vagy szegény, fontos vagy kevésbé fontos pozícióban, függetlenül bőrszíntől vagy nemzetiségtől. Itt az idő, hogy összetartsunk ahelyett, hogy széthúzást gerjesztenénk a világban, és visszabújnánk saját, nacionalista csigaházunkba. HW: Ez egy igen szép gondolat. Huang Hung, köszönöm, hogy velünk voltál Pekingből. Vigyázz magadra, kérlek. HH: Köszönöm, Helen, te is vigyázz magadra.