Esélyegyenlőtlenség az amerikai közoktatásban - hogyan szabaduljunk meg tőle

Hogyan aknázhatjuk ki a lehetőséget minden diákban, különösen azokban, akik hátrányos körülmények közül származnak? A szociológus Anindya Kundu felhívja figyelmünket azokra a személyes, társadalmi és intézményes nehézségekre, amelyek akadályozzák az amerikai diákok kibontakozását – és megmutatja, hogy az esélyegyenlőtlenség megszüntetése azt jelenti: annak vesszük a közoktatást, ami, vagyis a közös jövőnkbe vetett legfontosabb befektetés.

Egyetem után tudományos
kutatóként helyezkedtem el

az ország egyik legnagyobb
javítóintézetében.

Mindennap elautóztam az intézetbe,

Chicago nyugati felébe,

áthaladtam a biztonsági ellenőrzésen,

majd végigmentem a barna téglás
folyosókon az alagsor felé haladva,

ahol a felvételi eljárást tanulmányoztam.

A beérkező gyerekek
kb. 10-16 évesek voltak,

majdnem mindig feketék vagy barnák,

jórészt Chicago ugyanazon elszegényedett
déli és nyugati kerületeiből.

Az 5-10. osztályokba
kellett volna járniuk,

ám helyette itt töltöttek hosszú heteket,

különféle bűncselekmények
tárgyalásaira várva.

Voltak, akik 15 éves koruk előtt
már tizennégyszer megfordultak itt.

Ahogy ott ültem az üvegfal másik oldalán,

friss diplomás idealistaként,

azon töprengtem:

Miért nem tettek valamit
az iskolák ez ellen?

Azóta eltelt kb. 10 év,

s még mindig gondolkodom,
miért vár egyes gyerekekre az egyetem,

másokra pedig a javítóintézet,

de már nem gondolok arra, mennyire
képesek ezen az iskolák segíteni.

Időközben megtanultam:
a probléma olyannyira rendszerszintű,

hogy az iskolarendszer gyakran
fenntartja a társadalmi szakadékot.

Ront a helyzeten,
amin elvileg javítania kéne.

Ez olyan képtelenség és ellentmondás,
mint azt mondani:

egészségügyünk
nem a megelőzésre épül,

hanem azon nyerészkedik,
hogy minél tovább legyünk betegek...

Hoppá.

(Nevetés)

Igazán hiszem, hogy a gyerekek
nagy dolgokat érhetnek el,

rossz esélyekkel indulva is,

és saját kutatásom is ezt bizonyítja.

Ám ha komolyan gondoljuk,
hogy minél több gyereknek segítsünk,

hogy eredményesek és sikeresek legyenek,

fel kell ismernünk, hogy a különbség
a diákok teljesítménye között

nem annyira az eredményekről,
mint a lehetőségekről szól.

Egy 2019-es EdBuild tanulmány kimutatta:

a túlnyomóan fehér körzetek évente
kb. 23 milliárd dollárral többet kapnak,

mint a színes körzetek,

annak ellenére, hogy kb.
ugyanannyi diák jár iskolába.

A kevesebből gazdálkodó iskolák
rosszabb minőségű felszereléssel,

ósdi technológiákkal küzdenek,

s a tanárok jóval kevesebbet keresnek.

Itt, New Yorkban

tízből egy általános iskolás

valószínűleg ilyen iskolába jár,

ők azok, akik ma éjjel valószínűleg
hajléktalanszállón alszanak majd.

A diák, a szülő és a tanár is
rengeteg mindennel küzd.

Néhol minden felelősség
a tanárokra hárul vissza.

Atlantában elkeseredett tanárok
segítettek diákjaiknak csalni

a szabványos teszteken,

mert a teszteredmények
hatnak az iskola költségvetésére.

Emiatt nyolcan börtönbe kerültek 2015-ben,

néhányan akár 20 évre is,

ami több, mint sok állam
büntetése emberölésért.

Az az igazság, hogy a Tulsához
hasonló helyeken

a tanárok olyan keveset keresnek,

hogy kénytelenek élelmiszerbankokba
vagy ingyenkonyhákra járni,

csak hogy ételhez jussanak.

Ugyanez a rendszer bünteti a szülőt,
ha egy rokona címét használja,

hogy gyerekét jobb iskolába küldhesse,

ám a hatóságok időtlen idők óta
szemet hunynak afölött,

hogy vannak, akik vesztegetéssel érik el,

hogy bekerüljenek a legjobb
és legelőkelőbb egyetemekre.

Nehéz mindezt kimondani –

és talán hallani is –,

de persze semmi sem oldja olyan jól
a hangulatot, mint némi közgazdaságtan,

hát nem?

Elmesélem, milyen költségekkel jár,

ha nem aknázzuk ki
a diákokban rejlő lehetőségeket.

Egy McKinsey-tanulmány kimutatta,
hogy ha 1998-ban

megszüntethettük volna
a rég fennálló szakadékot

a különböző etnikai hátterű

vagy jövedelemszintű
diákok teljesítménye között,

akkor 2008-ra a GDP –

a megvalósulatlan nyereség –

több mint 500 milliárd dollárral
növekedhetett volna.

Ugyanezen 2008-as különbségek

az USA-beli diákok és a
világ más tájainak diákjai között

akár 2,3 billió dollárral is

megrövidíthették gazdaságunkat.

Ám a közgazdaságtanon,
számokon és adatokon túl

szerintem egyszerűbb okból is fontos ez,

egyszerűbb oka van annak,
hogy megjavítsuk a rendszert.

Ez pedig az, hogy egy valódi
demokráciában,

amilyennel mi is
szeretünk büszkélkedni –

néha joggal –,

nem szabad, hogy gyerekek
jövője azon múljon,

milyen körülmények közé születnek.

A közoktatásnak nem szabadna
felfelé keskenyedő rendszert teremtenie.

Páran talán azt gondoljuk néha,

minket nem igazán érint mindez,

de ha jobban belegondolunk, érint,

mert a csöpögő csap a konyhában,

a meghibásodott radiátor az előtérben,

az összes eszköz, amit mindig
a következő héten tervezünk megjavítani –

mindez az egész ház értékét csökkenti.

Ahelyett, hogy folyton olyan megoldásokat
keresnénk a problémákra,

mint a magánoktatás
vagy a szerződéses iskolák,

a közoktatásra kellene
mélyebb figyelmet fordítanunk,

büszkének kellene lennünk rá,

és esetleg társadalmi problémáink
megoldására kellene használnunk.

Miért ne próbálnánk meg újra
felidézni a közoktatás ígéretét,

és felidézni, hogy az oktatás
a legnagyobb közös felelősségünk?

Szerencsére vannak közösségek,
amelyek épp ezt teszik.

A 2019-es tanársztrájkok
Denverben és Los Angelesben

azért jártak sikerrel,

mert a helyi közösség támogatta
a kisebb osztálylétszámokat,

vagy azt, hogy több tanácsadó
legyen az iskolában

a tanárok fizetése mellett.

És néha a diákok számára

az újítás mindössze a mersz,
hogy józan ésszel cselekedjünk.

Néhány éve Baltimore-ban

ingyenes reggelit és ebédet vezettek be,

megszabadítva néhány diákot

a szegénység és éhezés bélyegétől,

ám ezzel együtt jelentősen
csökkentették az iskolakerülést is.

Memphisben pedig

az egyetem lelkes helyi
középiskolásokat toboroz,

és ösztöndíjakat ad nekik, hogy
belvárosi iskolákban tanítsanak,

mindezt a diákhitel terhe nélkül.

Innen északra, Bronxban nemrég

az együttműködéseket tanulmányoztam

a középiskolák, népfőiskolák
és helyi vállalkozások között,

amelyek pénzügyi, egészségügyi és
technológiai gyakornoki állásokat kínálnak

olyan diákoknak, akik
nem bíborban születtek,

hogy fontos készségeket szerezzenek,

és hasznos tagjai legyenek közösségeiknek.

Úgyhogy ma már nem feltétlenül
ugyanazok a kérdéseim az oktatásról,

mint idealista és tán naiv
friss diplomás koromban,

amikor egy javítóintézet
alagsorában dolgoztam.

Nem azt kérdem: Megmenthetnek-e
több diákot az iskoláink?

Mert hiszen tudjuk a választ:

igen, ha előbb megmentjük
az iskolákat.

Kezdhetjük azzal, hogy mások
gyerekeinek az oktatásával törődünk...

S ezt úgy mondom, hogy nekem
még nincs gyerekem,

de szeretnék kevésbé aggódni,
hogy mi lesz, amikor majd lesz.

A lehető legtöbb tehetséget gondozni,

a lehető legtöbb lányt a tudományos

és mérnöki pályák felé mozdítani,

a lehető legtöbb fiút pedig
a tanári pálya felé –

mindez befektetés a jövőnkbe.

Diákjaink a legértékesebb kincseink,

s ha így nézzük,

tanáraink napjaink
gyémánt- és aranybányászai,

akik szeretnék, ha diákjaik csillognának.

Emeljük fel hangunkat,

szavazzuk meg nekik a támogatást,

hogy megkaphassák a szükséges eszközöket,

nemcsak a túléléshez,

hanem a virágzáshoz is,

hogy mi is felvirágozhassunk.

Köszönöm.

(Taps és éljenzés)