Egyetem után tudományos kutatóként helyezkedtem el az ország egyik legnagyobb javítóintézetében. Mindennap elautóztam az intézetbe, Chicago nyugati felébe, áthaladtam a biztonsági ellenőrzésen, majd végigmentem a barna téglás folyosókon az alagsor felé haladva, ahol a felvételi eljárást tanulmányoztam. A beérkező gyerekek kb. 10-16 évesek voltak, majdnem mindig feketék vagy barnák, jórészt Chicago ugyanazon elszegényedett déli és nyugati kerületeiből. Az 5-10. osztályokba kellett volna járniuk, ám helyette itt töltöttek hosszú heteket, különféle bűncselekmények tárgyalásaira várva. Voltak, akik 15 éves koruk előtt már tizennégyszer megfordultak itt. Ahogy ott ültem az üvegfal másik oldalán, friss diplomás idealistaként, azon töprengtem: Miért nem tettek valamit az iskolák ez ellen? Azóta eltelt kb. 10 év, s még mindig gondolkodom, miért vár egyes gyerekekre az egyetem, másokra pedig a javítóintézet, de már nem gondolok arra, mennyire képesek ezen az iskolák segíteni. Időközben megtanultam: a probléma olyannyira rendszerszintű, hogy az iskolarendszer gyakran fenntartja a társadalmi szakadékot. Ront a helyzeten, amin elvileg javítania kéne. Ez olyan képtelenség és ellentmondás, mint azt mondani: egészségügyünk nem a megelőzésre épül, hanem azon nyerészkedik, hogy minél tovább legyünk betegek... Hoppá. (Nevetés) Igazán hiszem, hogy a gyerekek nagy dolgokat érhetnek el, rossz esélyekkel indulva is, és saját kutatásom is ezt bizonyítja. Ám ha komolyan gondoljuk, hogy minél több gyereknek segítsünk, hogy eredményesek és sikeresek legyenek, fel kell ismernünk, hogy a különbség a diákok teljesítménye között nem annyira az eredményekről, mint a lehetőségekről szól. Egy 2019-es EdBuild tanulmány kimutatta: a túlnyomóan fehér körzetek évente kb. 23 milliárd dollárral többet kapnak, mint a színes körzetek, annak ellenére, hogy kb. ugyanannyi diák jár iskolába. A kevesebből gazdálkodó iskolák rosszabb minőségű felszereléssel, ósdi technológiákkal küzdenek, s a tanárok jóval kevesebbet keresnek. Itt, New Yorkban tízből egy általános iskolás valószínűleg ilyen iskolába jár, ők azok, akik ma éjjel valószínűleg hajléktalanszállón alszanak majd. A diák, a szülő és a tanár is rengeteg mindennel küzd. Néhol minden felelősség a tanárokra hárul vissza. Atlantában elkeseredett tanárok segítettek diákjaiknak csalni a szabványos teszteken, mert a teszteredmények hatnak az iskola költségvetésére. Emiatt nyolcan börtönbe kerültek 2015-ben, néhányan akár 20 évre is, ami több, mint sok állam büntetése emberölésért. Az az igazság, hogy a Tulsához hasonló helyeken a tanárok olyan keveset keresnek, hogy kénytelenek élelmiszerbankokba vagy ingyenkonyhákra járni, csak hogy ételhez jussanak. Ugyanez a rendszer bünteti a szülőt, ha egy rokona címét használja, hogy gyerekét jobb iskolába küldhesse, ám a hatóságok időtlen idők óta szemet hunynak afölött, hogy vannak, akik vesztegetéssel érik el, hogy bekerüljenek a legjobb és legelőkelőbb egyetemekre. Nehéz mindezt kimondani – és talán hallani is –, de persze semmi sem oldja olyan jól a hangulatot, mint némi közgazdaságtan, hát nem? Elmesélem, milyen költségekkel jár, ha nem aknázzuk ki a diákokban rejlő lehetőségeket. Egy McKinsey-tanulmány kimutatta, hogy ha 1998-ban megszüntethettük volna a rég fennálló szakadékot a különböző etnikai hátterű vagy jövedelemszintű diákok teljesítménye között, akkor 2008-ra a GDP – a megvalósulatlan nyereség – több mint 500 milliárd dollárral növekedhetett volna. Ugyanezen 2008-as különbségek az USA-beli diákok és a világ más tájainak diákjai között akár 2,3 billió dollárral is megrövidíthették gazdaságunkat. Ám a közgazdaságtanon, számokon és adatokon túl szerintem egyszerűbb okból is fontos ez, egyszerűbb oka van annak, hogy megjavítsuk a rendszert. Ez pedig az, hogy egy valódi demokráciában, amilyennel mi is szeretünk büszkélkedni – néha joggal –, nem szabad, hogy gyerekek jövője azon múljon, milyen körülmények közé születnek. A közoktatásnak nem szabadna felfelé keskenyedő rendszert teremtenie. Páran talán azt gondoljuk néha, minket nem igazán érint mindez, de ha jobban belegondolunk, érint, mert a csöpögő csap a konyhában, a meghibásodott radiátor az előtérben, az összes eszköz, amit mindig a következő héten tervezünk megjavítani – mindez az egész ház értékét csökkenti. Ahelyett, hogy folyton olyan megoldásokat keresnénk a problémákra, mint a magánoktatás vagy a szerződéses iskolák, a közoktatásra kellene mélyebb figyelmet fordítanunk, büszkének kellene lennünk rá, és esetleg társadalmi problémáink megoldására kellene használnunk. Miért ne próbálnánk meg újra felidézni a közoktatás ígéretét, és felidézni, hogy az oktatás a legnagyobb közös felelősségünk? Szerencsére vannak közösségek, amelyek épp ezt teszik. A 2019-es tanársztrájkok Denverben és Los Angelesben azért jártak sikerrel, mert a helyi közösség támogatta a kisebb osztálylétszámokat, vagy azt, hogy több tanácsadó legyen az iskolában a tanárok fizetése mellett. És néha a diákok számára az újítás mindössze a mersz, hogy józan ésszel cselekedjünk. Néhány éve Baltimore-ban ingyenes reggelit és ebédet vezettek be, megszabadítva néhány diákot a szegénység és éhezés bélyegétől, ám ezzel együtt jelentősen csökkentették az iskolakerülést is. Memphisben pedig az egyetem lelkes helyi középiskolásokat toboroz, és ösztöndíjakat ad nekik, hogy belvárosi iskolákban tanítsanak, mindezt a diákhitel terhe nélkül. Innen északra, Bronxban nemrég az együttműködéseket tanulmányoztam a középiskolák, népfőiskolák és helyi vállalkozások között, amelyek pénzügyi, egészségügyi és technológiai gyakornoki állásokat kínálnak olyan diákoknak, akik nem bíborban születtek, hogy fontos készségeket szerezzenek, és hasznos tagjai legyenek közösségeiknek. Úgyhogy ma már nem feltétlenül ugyanazok a kérdéseim az oktatásról, mint idealista és tán naiv friss diplomás koromban, amikor egy javítóintézet alagsorában dolgoztam. Nem azt kérdem: Megmenthetnek-e több diákot az iskoláink? Mert hiszen tudjuk a választ: igen, ha előbb megmentjük az iskolákat. Kezdhetjük azzal, hogy mások gyerekeinek az oktatásával törődünk... S ezt úgy mondom, hogy nekem még nincs gyerekem, de szeretnék kevésbé aggódni, hogy mi lesz, amikor majd lesz. A lehető legtöbb tehetséget gondozni, a lehető legtöbb lányt a tudományos és mérnöki pályák felé mozdítani, a lehető legtöbb fiút pedig a tanári pálya felé – mindez befektetés a jövőnkbe. Diákjaink a legértékesebb kincseink, s ha így nézzük, tanáraink napjaink gyémánt- és aranybányászai, akik szeretnék, ha diákjaik csillognának. Emeljük fel hangunkat, szavazzuk meg nekik a támogatást, hogy megkaphassák a szükséges eszközöket, nemcsak a túléléshez, hanem a virágzáshoz is, hogy mi is felvirágozhassunk. Köszönöm. (Taps és éljenzés)