Tettem valamit a jogállamiságért

Minden állampolgár számára jár, hogy országa törvényei megvédjék, még akkor is, ha azokat a törvényeket elfelejtették, vagy soha nem alkalmazták.
Kimberley Motley amerikai jogász, aki Afganisztánban praktizál, három esetén keresztül mutatja be, hogy mi módon szolgáltat méltányosságot és igazságot a törvény, ha azt az eredeti célra használják, azaz az állampolgárok védelmére.

Elmondanék egy történetet

egy Naghma nevű kislányról.

Naghma menekülttáborban élt

szüleivel és nyolc testvérével.

Édesapja abban a reményben

kelt fel reggelente, hogy kap
munkát egy építkezésen,

és egy jó hónap alatt megkeres 50 dollárt.

A tél nagyon kegyetlen volt,

és Naghma egyik testvére meghalt,

anyja pedig nagyon beteg lett.

Elkeseredésében az apa
elment az egyik szomszédhoz,

és kölcsönkért tőle 2 500 dollárt.

Több hónap várakozás után

a szomszéd türelmetlen lett,

és követelte vissza pénzét.

Naghma apjának nem volt pénze,
így megegyezett a két férfi,

hogy a törzsi tanács, a dzsirga elé
viszik az ügyet.

Hogy érthető legyen, a dzsirga a
mediáció egy formája

Afganisztánban, a nem hivatalos
igazságszolgáltatásban.

Általában vallási vezetők

és a falu vénei a tagjai.

Sokszor használják az olyan paraszti
társadalmakban, mint Afganisztán,

ahol nagy az ellenérzés

a hivatalos rendszer ellen.

A dzsirgában összeültek a férfiak,

és úgy határoztak, hogy a
tartozás kiegyenlítéseképp

Naghma feleségül megy
a szomszéd 21 éves fiához.

Naghma ekkor 6 éves volt.

Sajnos a Naghmáéhoz hasonló történetek

teljesen megszokottak.

Otthonunk kényelméből úgy
tekinthetjük ezeket,

mint egy újabb súlyos csapást

a női jogokra.

A hírekből Afganisztánt olyan
országnak gondolnánk,

ahol nem működik az állam.

Valójában pedig Afganisztánnak
van jogrendszere,

és bár a dzsirga a régi
törzsi szokásokra épül,

döntései elvileg követik a törvényt,

de mondanom sem kell,

hogy tartozás fejében odaadni egy gyereket

nem csak teljességgel erkölcstelen,
de törvénysértő is.

2008-ban érkeztem Afganisztánba,

egy igazságügyi alapítványi
program keretében.

Eredetileg egy kilenchónapos
programra mentem,

hogy afgán ügyvédeket képezzek.

Ez alatt az idő alatt körbejártam
az országot,

és beszéltem százakkal börtönökben,

s beszéltem sok üzletemberrel is,

olyanokkal, akik szintén
Afganisztánban működnek.

E beszélgetések alkalmával

hallottam az üzlet és

az emberek közti kapcsolatokról,

és hogy a védelmüket szolgáló

törvényeket alig használják,

míg közben elfogadhatatlan és jogellenes
elrettentő büntetéseket alkalmaznak.

Ez vezetett el ahhoz,
hogy a méltányosságot keressem.

A méltányosság azt jelenti számomra,

hogy a törvényt a céljának
megfelelően használják,

ami pedig nem más, mint megvédeni.

A törvény azért van, hogy megvédjen.

Ennek eredményként döntöttem úgy,
hogy nyitok egy privát ügyvédi irodát.

Én lettem az első külföldi,

aki afgán törvényszéken pereskedett.

Ez alatt az időszak alatt rengeteg
törvényt áttanulmányoztam,

sok emberrel beszélgettem,

végigolvastam egy csomó esetet,

és úgy találtam,
hogy a méltányosság hiánya

nem csupán egyike
Afganisztán problémáinak,

hanem általános probléma.

S míg eredetileg elzárkóztam attól,

hogy emberjogi ügyekben képviseljek,

mert valóban nyugtalanított, hogy miként

érintene szakmailag és személyesen,

a méltányosság iránti óriási igény miatt
úgy döntöttem,

hogy nem tehetem ezt tovább.

Így kezdtem el olyan emberek ingyenes

(pro bono) képviseletét, mint Naghma is.

Nos, mióta Afganisztánban vagyok,

és ügyvéd vagyok, már több, mint 10 éve,

sokakat képviseltem listavezető cégek
ügyvezetőitől kezdve

nagykövetekig, és olyan kislányokat,
mint Naghma is,

és elég szép sikerrel.

Sikereim oka igen egyszerű:

Fejéről talpára állítottam a rendszert,

és a törvényt

a szelleme szerint alkalmazom.

Arra jutottam,

hogy az Afganisztánhoz hasonló
helyeken három okból

elég nehéz elérni a méltányosságot.

Az első egyszerűen az,

hogy az emberek nem ismerik jogaikat.

és úgy találtam, hogy ez
általános probléma.

A második,

hogy még az írott törvényeket is

gyakran felülírják, vagy
figyelmen kívül hagyják

a törzsi szokások, mint az első dzsirga,

ami Naghmát kiárusította.

A harmadik probléma a
méltányosság elérésében,

hogy még a meglévő és jó
írott törvényekért sincs,

aki hajlandó lenne harcolni,

sem emberek, sem jogászok.

Ezt csinálom most én.
Használom a meglévő törvényeket,

sokszor olyat, amit még
senki nem használt,

az ügyfeleim érdekében.

Mindannyiunk közös érdeke,
hogy létrehozzuk

az emberi jogok egyetemes kultúráját,

hogy befektessünk az
egyetemes emberi jogokba.

Ezzel a gondolkodásmóddal

lényeges eredményeket
érhetünk el a méltányosság terén.

De térjünk vissza Naghmához.

Sokan hallottak a történetről,

és megkerestek, mert szerették

volna kifizetni a 2 500 dollár adósságot.

Ez nem olyan egyszerű,

hogy előteremtjük a pénzt,

és azt gondoljuk,
hogy a probléma megszűnt.

Afganisztánban nem így működik a dolog.

Azt mondtam, szeretnék
részt venni a perben,

de ahhoz, hogy ez megtörténjék,

össze kell hívjanak egy második dzsirgát.

egy felülvizsgáló dzsirgát.

Ehhez újra

össze kellett hívnunk a falu véneit,

a törzsi vezetőket,

a vallási vezetőket.

Szükséges volt Naghma
apjának egyetértése,

a szomszéd egyetértése,

és a szomszéd fiának egyetértése.

Úgy gondoltam, ha részt veszek ebben,

akkor meg kell egyezni abban is,
hogy én elnöklöm.

Többórás beszélgetés után,

miután megtaláltunk mindenkit,

és elfogyott vagy 30 csésze tea,

végül megegyeztünk, hogy összeülhet

egy második dzsirga, és így is történt.

Az volt különbség, hogy ezúttal

a törvényt tettük a középpontba.

Nagyon fontos volt számomra,

hogy megértették mindannyian,

hogy Naghmának joga van a védelemhez.

Ez a dzsirga

azzal az ítélettel zárult,

hogy az első döntés semmis,

és a 2 500 dolláros adósság
ki van egyenlítve.

Aláírtunk mindannyian egy papírt,

amelyben mindenki elismerte,

hogy amit tett, törvénytelen volt,

és ha megtennék újra,
börtönben kerülnének.

Sőt --

(Taps)

Köszönöm.

És ami még fontosabb,

a kötelezettség megszűnt,

és Naghma szabad.

Azzal, hogy megvédjük Naghmát,
és a szabadsághoz való jogát,

magunkat is megvédjük.

Nos, az én munkám átlag feletti

kockázattal jár.

Voltam ideiglenesen letartóztatva.

Meggyanúsítottak,
hogy nyilvánosházat vezetek,

hogy kém vagyok.

Gránátot dobtak az irodámra.

Igaz, nem robbant fel.

De úgy találtam, hogy a munkámban

az eredmény jóval felülmúlja a kockázatot,

és hogy az enyémnél nagyobb

kockázatot vállalnak ügyfeleim,

mert ők többet vesztenek azzal,

ha ügyük nem kerül nyilvánosságra,

vagy még inkább, ha azért büntetik őket,
mert én vagyok az ügyvédjük.

Minden ügyemnél ráébredek,

hogy ahogyan én kiállok ügyfeleim mellett,

ők ugyanúgy kiállnak mellettem,

és ez tartja bennem a lelket.

A törvény szerepe, mint eszközé,

alapvető mindannyiunk védelmében.

Az újságok szerepe alapvető abban,

hogy eljussanak a hírek a közönséghez.

Sokszor elfelejtjük, hogy
hogyan szerezték meg

a kapott információt.

Ez a kép az angol újságírók csoportjáról

készült Afganisztánban.

A barátom, David Gill készítette
néhány évvel ezelőtt.

A Bizottság az Újságírók Védelméért

jogvédő szervezet szerint 2010 óta
újságírók ezreit

fenyegették meg, sebesítették meg,

gyilkolták meg, tartóztatták le.

Sokszor, amikor megkapjuk az információt,

elfelejtjük, hogy kit érint,

vagy, hogy hogyan jutott el hozzánk.

Amit sok újságíró tesz - külföldiek
és hazaiak -

igen jelentős dolog, különösen az
olyan helyeken, mint Afganisztán.

Fontos, hogy erről sosem feledkezzünk meg,

mert nem csupán

az információhoz való jogunkat védik,

de a sajtószabadságot is, ami

létfontosságú egy demokratikus
társadalom számára.

Matt Rosenberg újságíró Afganisztánban.

A The New York Times számára dolgozik,

és pechére néhány hónapja

írt egy cikket, ami

sértette a kormány tagjait.

Emiatt ideiglenesen letartóztatták,

és törvénytelen módon kiutasították
az országból.

Én képviselem Mattot,

és miután szót értettem a kormánnyal,

el tudtam érni, hogy elismerjék
hivatalosan,

hogy kiutasítása törvénytelen volt,

hogy létezik a sajtószabadság
Afganisztánban,

és ha ezt nem követik, az
következményekkel jár.

Örömmel jelentem,

hogy néhány napja

az afgán kormány

hivatalosan visszahívta az országba,

és visszavonta kiutasítását.

(Taps)

Ha az egyik újságírót cenzúrázzák,
azzal megfélemlítik a többit,

és rövidesen elhallgattatják a nemzetet.

Fontos, hogy megvédjük újságíróinkat

és a sajtó szabadságát,

mert ettől lesznek a kormányok
felelősek

és átláthatóbbak.

Azzal, hogy megvédjük
az újságírókat és az

információhoz való jogunkat,
önmagunkat védjük.

Változik a világ.
Másmilyen világban élünk,

és ami valaha személyes probléma volt,

ma már mindannyiunk problémája.

Két héttel ezelőtt első alkalommal
fordult elő Afganisztánban,

hogy demokratikus hatalomátvétel történt.

Ashraf Ghanit választották elnökké,
ez remek dolog,

Nagyon sokat várok tőle, és reménykedem,

hogy véghezviszi azokat a változásokat,

amikre Afganisztánnak szüksége van,

különösen az igazságszolgáltatás terén.

Más világban élünk.

Olyan világban, ahol az én
nyolcéves lányom

csak fekete elnököt ismer.

Meglehet, hogy a következő elnök

nő lesz.

Ha nagyobb lesz a lányom,
talán azt fogja kérdezni tőlem

lehet elnök akár egy fehér fickó is?

(Nevetés)

(Taps)

Változik a világ, és nekünk is
változnunk kell vele.

Ami valaha egyéni probléma volt,

mára mindannyiunk problémája.

Az UNICEF szerint

jelenleg több, mint 280 millió

15 éven aluli fiú és lány

él házasságban.

Kétszáznyolcvan millió.

A gyermekházasság fenntartja a szegénység,

a rossz egészségügy, és az oktatás
hiányának ördögi körét.

Sahar 12 éves volt, amikor férjhez ment.

A bátyja adta el és kényszerítette bele

ebbe a házasságba.

Amikor az anyósa házába ment,

prostitúcióra kényszerítették.

MIvel megtagadta, megkínozták.

Fémrudakkal ütlegelték.

Testét megégették.

Bezárták egy pincébe és éheztették.

Fogóval tépték le a körmeit.

Egyszer sikerült kimenekülnie

abból a kínzókamrából

a szomszéd házba,

és ahelyett, hogy ott megvédték volna,

visszavitték

a férje házába,

és ott még jobban megkínozták.

Amikor Saharral találkoztam a

Nők az Afgán Nőkért szervezet

adott neki menedéket,

Mint ügyvéd, próbálok hűvös lenni

minden ügyfelemmel kapcsolatban,

mert ez nagyon fontos számomra,

de amikor őt megláttam,

amilyen összetört és gyenge volt,

nehéz volt tartanom
magam ehhez.

Hetekbe tellett eljutni odáig,

hogy mi is történt vele,

amikor abban a házban volt,

de végül lassan kitárulkozott.

Amikor megnyílt,

azt hallottam tőle,

hogy nem ismeri a jogait,

de azt tudja, hogy valamilyen
védelem megilleti

az államtól, de az magára hagyta.

Tudtunk tehát beszélni arról,

hogy mik lennének a jogi lehetőségei.

Elhatároztuk, hogy az esetét

a Legfelsőbb Bíróság elé visszük.

Ez nagyon fontos esemény,

mert ez az első eset Afganisztánban,

hogy egy családon belüli
erőszakos bűncselekmény

sértettjét ügyvéd képviselje.

Egy olyan jogot, amelyet
hosszú évek óta

garantál a törvénykönyv,
Sahar esetéig nem használt senki.

Elhatároztuk, hogy ezen kívül

polgári kártérítésért kérünk

ugyancsak olyan törvény alapján,
amit soha nem alkalmazott még senki,

de mi most igen, az ő esetére.

Szóval, voltunk a Legfelsőbb Bíróságon,

12 afgán jogász előtt adtuk elő érveinket,

én, mint amerikai ügyvédnő,

és Sahar, a fiatalasszony,

aki korábban csak suttogni tudott.

Felállt,

és most megjött a hangja.

Elmondta, hogy igazságot akar,

és megkapta.

És mindennek a végén a testület
tagjai egyöntetűen megállapodtak,

hogy a férj rokonait le kell
tartóztatni mindazért, amit vele tettek,

és azt az átkozott bátyját is,

mert eladta őt.

(Taps)

Abban is egyetértettek, Sahart megilleti

a polgári kártérítés.

Sahar esete megmutatta, hogy megtámadható

a meglévő hibás gyakorlat,

ha a törvényalkotó szándéka
szerint használjuk a törvényt.

Azzal, hogy megvédjük Sahart,

magunkat védjük meg.

Hat évnyi munka után,

amit Afganisztánban végeztem,

barátaim és rokonaim közül
sokan gondolják,

hogy amit csinálok, az ilyen.

(Nevetés)

De a valóság, hogy ilyen inkább.

Mindannyian tudunk tenni valamit.

Nem azt mondom, hogy mindannyiunknak
Afganisztánba kéne repülnünk,

de hozzájárulhatunk mindannyian

az egyetemes emberi jogok ügyéhez.

Megteremthetjük az
átláthatóság kultúráját,

és az elszámoltathatóságot.

Elérhetjük, hogy jobban számon kérhető
legyen a kormány,

mint ahogyan az számon kérhet minket.

Néhány hónapja egy dél-afrikai jogász

keresett fel az irodámban,

és azt mondta "Szeretnék találkozni Önnel.

Kíváncsi vagyok, milyen egy őrült."

A törvények a mieink,

nem számít az etnikai hovatartozásunk,

nemzetiségünk, nemünk, fajunk.

Hozzánk tartoznak,

és az igazságért vívott harc nem őrültség.

Az üzleti életet is be
kell vonni a programba.

Az emberi jogokba tett befektetés

olyan tőke, ami megtérül
az üzleti életben.

Akár cég, civil szervezet,

vagy egyszerű állampolgár vagyunk,
a jogállamiság csak előnyünkre szolgál.

És együtt, ugyanúgy gondolkozva,

az embereken, a magán és közösségi
szektoron keresztül,

tudunk tenni az emberi jogok ügyéért,

és mindannyian az emberi jogok
fejlesztőivé válunk.

Ha ezt tesszük,

közösen elérhetjük az igazságosságot.

Köszönöm.

(Taps)