Három gondolat, három ellentmondás. Vagy mégsem

Hannah Gadsby stand-up -ja, a *Nanette* ledönti a műfaj határait. Ebben az előadásban Hannah az igazságról és az élet céljáról beszél, három gondolatot és három ellentmondást oszt meg. Vagy mégsem.

A nevem Hannah,

és ez egy palindrom.

Vagyis olyan szó, ami oda-vissza ugyanaz,

ha kibetűzzük.

Az a helyzet –

(Nevetés)

nálunk a családban
mindenkinek ilyen a neve,

ez amolyan családi hagyomány.

Mum, Dad – Anya, Apa

(Nevetés)

Nan, Pop.

(Nevetés)

A bátyám meg Kayak.

(Nevetés)

Hát tessék.

Itt egy kis humor [annak, aki vágyik rá].

(Nevetés)

Szeretem a dolgokat viccel elütni,
mert humorista vagyok.

Szóval, két dolgot már tudnak rólam:

Hannah a nevem és humorista vagyok.

Nem vesztegetem az időt.

Itt a harmadik, amit megtudhatnak:

Nem hiszem, hogy jó
lennék az őszinte beszédben.

Vakmerőség így kezdeni egy előadást,

de ez az igazság.

Mindig elég nehezen ment,

hogy gondolataimat szavakba öntsem.

Így kicsit ellentmondásosnak tűnik,

hogy valaki, akinek nem
erőssége a csevegés,

dumaszínházat csináljon.

De tessék, itt van.

Olyan, amilyen.

Először akkor próbáltam ki magam
a stand-pup ... up műfajában...

Látják? Látják?

(Nevetés)

Először a húszas éveim
vége felé próbálkoztam

dumaszínházzal,

annak dacára, hogy betegesen félős vagyok,
szinte kuka az önbizalomhiányommal,

sosem volt korábban mikrofon a kezemben.

Mégis tudtam, mihelyst megálltam
a hallgatóság előtt,

tudtam, még mielőtt
belekezdtem első viccembe,

tudtam, hogy tényleg
szeretem a stand-upot,

és a stand-up is szeret engem.

De esküszöm, fogalmam sincs, miért,

Mitől olyan jó csinálni valamit,
amiben annyira gyenge vagyok.

(Nevetés)

Képtelen voltam rájönni,
fel nem foghattam.

Végül csak rájöttem.

Mielőtt elmagyaráznám, hogy miért van az,

hogy jó lehetek valamiben,
amiben valójában gyenge vagyok,

hadd keverjek még ide
egy másik ellentmondást, megemlítve,

hogy nem sokkal az után,
hogy megfejtettem, hogy miért van ez,

úgy döntöttem, felhagyok a nevettetéssel.

Mielőtt elmagyarázom ezt
a kis ellentmondás-koncot,

amit csak most vetettem az ebek közé,
hogy rágódjanak rajta,

engedjék meg, hogy elmondjam azt is,

azzal, hogy felhagytam vele,
indult be humorista karrierem.

(Nevetés)

Tényleg beindult, olyannyira,
hogy amikor felhagytam a nevettetéssel,

én lettem a földkerekség
legtöbbet emlegetett humoristája,

mert kétségtelen, még gyengébb vagyok
visszavonulásom megszervezésében,

mint az őszinte beszédben.

Nos, mindeddig annyit tettem,

hogy az életrajzi részletek
megkapirgálása nélkül

utaltam rá, hogy három gondolatot

szeretnék ma megosztani önökkel.

Ezt úgy értem el, hogy felfedtem
önöknek három ellentmondást:

egy – nem valami jó a beszélőkém,
és jó a beszélőkém;

kiszállok, és mégsem. szálltam ki.

Három gondolat, három ellentmondás.

Ha most arra kíváncsiak,
miért csak két dolog szerepel

az úgynevezett hármas listámon –

(Nevetés)

emlékeztetem önöket,
ez az ellentmondások listája.

Ne adják fel!

(Nevetés)

A TED-es stáb azt tanácsolta,
hogy egy ilyen hosszúságú előadásban

legjobb csak egyetlen
gondolatot megosztani.

Erre én nemet mondtam.

(Nevetés)

Mit tudhatnak ők erről?

Hogy elmondjam, miért nem törődöm
egy ilyen, valóban jó tanáccsal;

visszatérek az előadásom elejéhez,

a palindromos viccemhez.

Ez a humorban szokásos
kedvenc trükkömet használja,

a hármas szabályt.

Állítunk valamit,

aztán ezt megerősítjük

egy listával.

Nálunk mindenkinek palindrom a neve:

Mum, Dad, Nan és Pop.

Az első két gondolat megalkot egy mintát,

ez a minta pedig felébreszt egy elvárást.

Azután a harmadik tag fejbevág –
Kayak – tessék?

Ez a hármasszabály.

Egy, kettő, – meglepetés!

(Nevetés)

Nos, a hármasszabály
nemcsak mesterségemben alap,

hanem abban is, ahogy kommunikálok.

Nem fogok ezen változtatni senki kedvéért,

még a TED-éért sem,

megmutatom, a három betű nálam:

Technikáról, Emberekről –

Dilettánsok.

(Nevetés)

Működik ez mindig, ugye?

De csupán a tréfa nem elég,

hogy ütősek legyünk profi humoristaként.

Tudnunk kell azon
a keskeny mezsgyén járni,

ami a kedvesség és az őszinteség
határán húzódik.

Rájöttem, hogy leghatékonyabb módja annak,
hogy kellőképp kedves legyek,

hogy túlzott nyíltságom háttérbe kerüljön,

hogy nem vicceket,
hanem történeteket mesélek.

Így stand-up rutinom
bővelkedik történetekben:

hogyan nőttem fel, coming-outom története,

történetek zaklatásokról, melyek azért
értek, mert nem egyszerűen nő vagyok,

hanem nagydarab, férfias nő,

Ha megnézik a munkáimat a neten,
figyeljék a hozzászólásokat

pl. a zaklatásokról

(Nevetés)

Ideje az előadásban
második sebességre kapcsolni,

elmondok önöknek egy történetet
mindarról, amiről beszéltem.

Élete utolsó pár napjában

Nagymamát emberek vették körül,

sok-sok ember,

mert Nagymama egy nagy és szerető család

matriarchája volt.

Szóval, akinek eddig
nem lett volna világos,

én ehhez a családhoz tartozom.

Voltam olyan szerencsés,
hogy el tudtam köszönni Nagymamától

az utolsó nap.

De ő akkorra már begubózott,

tehát ez egyoldalú búcsú volt.

Sok mindenen elgondolkodtam,

olyasmiken, amiken már régóta nem,

mint azokon a leveleken,
amiket akkor írtam Nagymamának,

amikor elkezdtem az egyetemet,

olyan leveleken, amelyekben vicces
történeteket, anekdotákat meséltem,

kiszínezve őket,
hogy szórakoztassam velük.

Emlékszem, mennyire nem tudtam kifejezni
azt a nyugtalanságom és félelmem,

ami eltöltött akkoriban,
ahogy a magam erejéből próbáltam

olyan világban elevickélni,
ami túlságosan tág volt nekem.

De emlékszem arra is, hogy megnyugvást
találtam azokban a levelekben,

mert úgy írtam,
hogy Nagymamához szóljanak.

De ahogy a világ egyre nyomasztóbb lett,

én meg egyre kevésbé
voltam képes megérteni,

felhagytam a levelekkel.

Egyszerűen úgy gondoltam, életem nem
olyan, amiről Nagymama szívesen olvasna.

Nagymama nem tudta, hogy meleg vagyok,

és kb. hat hónappal a halála előtt,

csak úgy a semmiből, megkérdezte
tőlem, hogy van-e barátom.

Emlékszem, tudatosan úgy döntöttem akkor,

hogy nem mondom el neki,
hogy meleg vagyok.

Azért döntötem így, mert tudtam,
hogy élete a vége felé közeledik,

és véges az idő, amit vele lehetek,

nem akartam beszélni olyan
dolgokról, amikben különbözünk.

Olyanokról akartam, ami összeköt minket.

Tehát másra tereltem a szót.

Akkoriban úgy éreztem, ez a helyes döntés.

De ahogy láttam, hogy Nagymama élete

az elkerülhetetlen vég felé közelít,

nem szabadulhattam a gondolattól,
hogy hibát követtem el azzal,

hogy nem avattam be életem
ilyen meghatározó részletébe.

De tudtam azt is, hogy elszalasztottam
már a megfelelő alkalmat,

ahogy Nagymama mondani szokta,

"Ezek már mind belefőttek a levesbe,

késő már kivenni a hagymát."

(Nevetés)

Ezen elgondolkoztam,

és eszembe jutott, hogyan kellett
elboldogulnom a túl sok hagymával

még gyerekként,

olyan államban melegként felnőve,
ahol tiltott volt a homoszexualitás.

Ez a gondolat láthatóvá tette,
milyen szorosan körbefonnak

belső szégyenem indái.

És ezzel együtt
végiggondoltam sérüléseimet:

az erőszakot, abúzust, megerőszakolásomat.

És mindezekkel a gondolatokkal
együtt felmerült bennem

egy másik is, egy kérdés,

amire nem volt válaszom:

Mi dolgom a világban?

Az egész családomból Nagymamához
éreztem legközelebb magam.

Úgy értem, rá hasonlítottam a leginkább.

De nem ezekben a napokban.

A halál tényleg megváltoztatja
az embereket.

Ez –

(Nevetés)

ez az ő humora.

De akiről úgy éreztem,
rá hasonlítok leginkább a világon,

anya volt, nagymama, dédnagymama,

üknagymama.

És én? Én csak
egy levél vagyok a családfán.

Abban sem vagyok egészen biztos,
hogy nem hullottam-e már le róla.

Mi dolgom van a világban?

Nagymama halála utáni
évemben alkottam a legtöbbet

egész életemben.

Felteszem, ez azért volt,

mert végül sikerült összeszednem
csapongó gondolataimat.

Én nem lineárisan gondolkozom.

Vizuális típus vagyok,
látom a gondolataimat.

Nincs fotografikus memóriám,

sem olyan galéria a fejemben,
amely érzékszervi benyomásokra épülne.

Ennél több az, amit kaptam:
az állandóan alakuló képi nyelvet,

amit kifejlesztettem,

amit tökéletesen értek,
és amin gondolkodni szoktam,

de megkínlódom, ha le kell fordítanom.

Nem tudok sem festeni, sem rajzolni,
sem szoborni, de még kreatívkodni sem.

Ami az írást illeti,

az még csak megy, de nem más,
mint a fordítás körülményes folyamata,

és nem érzem úgy,
hogy ez lenne a munkám lényege.

És ami az őszinte beszédet illeti,
ahogy mondtam, nem vagyok valami jó benne.

A beszédet mindig is

a bennem kavargó világ
silány pillanatképének tekintettem.

Mindez azt jelenti,

hogy mindig jóval többet értettem
a világból, mint amit képes voltam átadni.

Nagyjából egy évvel Nagymama halála előtt

autistaként diagnosztizáltak hivatalosan.

Számomra ez inkább jó hír volt.

Mindig éreztem, hogy az életem nem tudom
úgy szervezni, ahogyan egy normális ember,

mert depressziós és ideges vagyok.

De kiderült,

azért voltam depressziós és ideges,

mert nem tudtam normális
emberként rendezni az életem,

mert nem voltam normális,

és én ezt nem tudtam.

Nem állítom, hogy nem
küszködöm még mindig.

Minden napom kis részlet a küzdelemből,

hogy őszinte legyek.

De már legalább tudom, hogy miért küzdök.

és hát nem azért,
hogy megközelítsem a normalitást.

Nem menekülök a vihartól,

hanem meg akarom találni
a vihar szemét, amennyire csak tudom.

Nem úgy, ahogy a spektrumosok
általában nyugalmukat megtalálják –

repetitív viselkedés, rutinok,
mániákus gondolkodás –,

az én utam más:
egyenest neki a vihar szemének:

a dumaszínház.

Ha kell rá egyéb bizonyíték is,
hogy neurodivergens vagyok, hát igen,

teljes nyugalommal megteszek olyan dolgot,
amitől a legtöbben frászt kapnának.

Lényegében rekurrens depressziós vagyok.

(Nevetés)

A diagnózis adott egy olyan fogódzót
önmagam megértéséhez,

amiben megkapaszkodhattam.

Magyarázatot nyert csodabogárságom,

és egy ideig boldog voltam

ezzel a hirtelen megtalált bizonyossággal,

De Nagymama halála után
ez a bizonyosság halványulni kezdett,

mert én gondolkodva gyászolok.

És ezzel a gyásszal

hirtelen tisztán láttam,

hogy mindig mennyire elszigetelt voltam.

Mi dolgom a világban?

Sokat gondolkoztam azon, mennyi minden
közös az autizmusban és a PTSD-ben.

És kezdtem megijedni,

mert nekem mindkettő van.

Legyőzöm őket valaha?

Mindig azt mondták nekem,

hogy a traumából a történet lényegének
elbeszélésével lehet kijönni.

Ez nálam megvolt,

de még mindig a traumáim áldását élveztem.

Mindez belefőtt már a levesembe,
de a hagyma még mindig csípett.

Ezen a ponton ismertem fel,

hogy történeteimet azért mondtam,
hogy nevettessek;

kimetszettem belőlük
a sötétséget, a fájdalmat,

magamnak tartván meg traumámat
hallgatóságom nyugalma kedvéért.

A nevetésen keresztül
találtam kapcsolatot másokkal,

miközben továbbra is
mélységesen egyedül voltam.

Mi dolgom a világban?

Nem volt rá válaszom,

de támadt egy ötletem.

Az volt az ötlet, hogy elmondom
a magam igazságát

teljes egészében,

nem nevettetek, hanem elmondom a traumám
zsigeri fájdalmát teljes valóságában.

Kigondoltam, hogy legjobb
erre a dumaszínház.

Ezt is tettem.

Olyan dumaszínházat csináltam,
amiben nem szent a poén;

fütyültem a vonalra, amiről elvárják,
hogy az előadó már ne lépje át,

hanem ott süsse el
a poénjait, és csiklandozzon.

Nem álltam meg.

Átléptem ezt a vonalat,

belegyalogoltam a hallgatóság gyomrába.

Nem megnevettetni akartam őket,

meghökkenteni akartam.

fejbe vágni,

és így meg tudták hallgatni történetem,
befogadni fájdalmam,

úgy mint, egyének, nem pedig
mint eszement, röhögő tömeg.

Így tettem, előadásom címe Nanette volt.

Nos, sokan...

(Taps)

Sokan mondták,

hogy a Nanette nem igazi komédia.

Bár egyet is értettem, hogy nem az,

azok az emberek mégis tévedtek,

(Nevetés)

mert arra alapozták érveiket,

hogy ez nem fogható fel komédiaként.

Pedig hát az.

Vettem mindazt, amit a műfajról tudtam –

az összes trükkjét,
eszközét, csínját-bínját –

fogtam mindezt, és szilánkjaira törtem.

Nem lehet szilánkjaira törni egy komédiát,

ha nem az.

A puha pöcsöt sem.

(Nevetés) (Taps)

Nem ez volt a célom.

A cél nem az volt,
hogy egyszerűen összetörjem.

Az volt a célom, hogy úgy törjem össze,
hogy újjáépíthessem, átalakítsam

újraformálhassam valami olyanná,

amit meg kell osztanom,

és ezt értettem azon,
hogy felhagytam a nevettetéssel.

Valószínűleg ezen a ponton mondják:

"Óh, remek, de pontosan mi a három ötlet?

Nem egészen világos."

Na, hogy eljátszottam, mit kérdeznének!

(Nevetés)

Biztos vagyok benne, már jó
néhányan rájöttek a három ötletre,

Okos közönség, akárhogy is,

szóval, egy csöppet sem lepődtem meg.

De talán önök meglepődhettek,
amikor rájöttek, nincs három ötletem.

Azt mondtam, hogy három van,
és ez hazugság volt.

Egyszerű félrevezetés volt –
nagyon vicces tudok lenni.

Helyette egész marokkal
szórtam a gondolataimat,

osztogattam végig az előadásomban.

Hogy miért tettem?

Nem azért, mert "csak",

hanem mert Nagymama mindig azt mondta:

"Nem is a kert számít igazán,
hanem kertészkedés."

A Nanette tanított meg
a közhely igazságára.

Teljesen fel voltam készülve rá,
hogy felbontják a szerződésem,

hogy elmondjam történetem
teljes igazságát és fájdalmát,

ami végképp kivetett volna
a művészet és az élet peremére.

Erre számítottam, kész voltam erre is,
csak hogy elmondhassam az igazságom.

De nem ez történt.

A világ nem vetett ki magából,
hanem közelebb húzott.

A szakításon keresztül
találtam meg a kapcsolódást.

Hosszú időbe tellett megértenem,

hogy ami az ellentmondás lényege,

az egyben az ellentmondás lényeg is,

hogy miért vagyok olyan jó valamiben,
amiben annyira rossz vagyok.

Látják, a való életben küszködöm azzal,

hogy beszélhessek nyilvánosság előtt,

mert idegrendszeri sajátosságom
nehézzé teszi, hogy egyszerre

gondolkodjak, figyeljek, beszéljek,

és feldolgozzam az új információkat.

De a színpadon nem kell gondolkodnom.

Jó előre felkészülök gondolataimmal.

Nem kell figyeljek. Ez az önök dolga.

(Nevetés)

Nem igazán kell beszéljek,

mert szigorúan véve csak
felmondom a betanult szöveget.

Mindez meghagyja számomra,

hogy minden tőlem tellőt megtehessek,

hogy remek kapcsolatot
építsek fel a hallgatósággal.

És a Nanette tapasztalata megtanított rá,

hogy a kapcsolat nem csak tőlem függ.

Önöknek is részük van benne.

A Nanette bennem kezdődött,

de mára az egész világ
lelkében él és növekszik,

olyan lélekben,
amibe én bele sem tartozom.

De megbecsülöm, hogy kapcsolódom hozzá.

Ebben Nanette sokkal nagyobb nálam,

ahogyan az élet értelme is
sokkal nagyobb mindannyiunknál.

Használják ezt tetszésük szerint.

Köszönöm, és minden jót!

(Taps)