Catarina Mota: Játék az intelligens anyagokkal

Tinta, ami vezeti az elektromosságot; egy ablak, ami átlátszóból átlátszatlanná változik egy gombnyomásra; egy zselatin, ami zenél. Ezek a dolgok mind léteznek, és Catarina Mota azt mondja: itt az ideje, hogy játszunk velük. Mota bevezet minket a meglepő és nagyszerű új anyagok világába, és azt javasolja, hogy csak úgy ébredhetünk rá, hogy valójában mire is jók, hogy ha kísérletezünk, bütykölünk és szórakozunk.

Van egy barátom Portugáliában,

akinek a nagyapja épített
egy járművet egy kerékpárból

és egy mosógépből, hogy
szállíthassa a családját.

Azért csinálta, mert nem engedhetett
meg magának egy autót,

másrészt pedig azért, mert tudta,
hogyan kell megépíteni.

Akkor régen még értettük,
hogyan működtek a dolgok,

és hogyan készültek, így meg tudtuk
őket építeni vagy javítani,

vagy legalábbis,

tájékozott döntéseket tudtunk
hozni, hogy mit vásároljunk.

A legtöbb ilyen "csináld magad" szokás

elveszett a 20. század második felében.

De most, a gyártó közösség és a nyílt forrású modell

visszahozzák az életünkbe ezt a fajta tudást,

hogy a dolgok hogyan működnek,
és miből készülnek,

és úgy hiszem, még egy
szinttel tovább kellene menni,

egészen az összetevőkig,
amikből felépülnek.

Nagyrészt, még mindig tudjuk,

hogy miből készülnek a hagyományos
anyagok, mint például a papír és a textilek,

és hogyan gyártják őket.

De most már itt vannak az elképesztő,
futurisztikus kompozit anyagok --

műanyagok, amelyek változtatják alakjukat,

festékek, amelyek vezetik az elektromosságot,

pigmentek, amik változtatják a színüket,
és szövetek, amelyek világítanak.

Hadd mutassak pár példát.

Szóval a vezetőképes tinta segítségével
áramköröket tudunk festeni,

ahelyett, hogy a hagyományos

nyomtatott áramköröket
vagy drótokat használnánk.

Ebben a kis példában,
amit most a kezemben tartok,

arra használtuk fel, hogy kialakítsunk
egy érintés érzékelőt, ami reagál a bőrömre,

úgy, hogy bekapcsol ez a kis lámpa.

A vezetőképes tintát már
használták művészek,

de a legújabb fejlesztések azt mutatják,
hogy hamarosan képesek leszünk

használni lézernyomtatókban
és golyóstollakban.

És ez egy akril lap, amibe

színtelen fénysugárzó részecskéket öntöttünk bele.

Ez azt jelenti, hogy amíg a hagyományos akril

a fényt csak a széleinél sugározza,

addig ennek a teljes felülete felragyog,

amikor bekapcsolom körülötte a lámpákat.

Két ismert alkalmazása ennek az anyagnak

a belsőépítészet és a több érintéses rendszerek.

És a termokrómikus pigmentek

változtatják a színüket egy megadott hőfokon.

Szóval ezt most egy forró lapra helyezem,

aminek a hőmérséklete csupán egy kissé
magasabbra van állítva, mint a szobahőmérséklet,

és láthatják, hogy mi történik.

Szóval az egyik alap alkalmazása ennek az anyagnak,

egyéb dolgok mellett, a bébiüvegekben van,

mivel jelzi, hogy a tartalma mikor
hűlt le eléggé, hogy iható legyen.

Szóval ezek csak pár példája azoknak,
amiket közkeletű néven

intelligens anyagoknak hívunk.

Pár év múlva, már ott lesznek a legtöbb tárgyban

és technológiában, amiket napi szinten használunk.

Lehet, hogy még nincsenek repülő autóink,
amiket a sci-fi ígért nekünk,

de vannak falaink, amik változtatják a színüket,

a hőmérséklettől függően,

billentyűzeteink, amiket fel lehet tekerni,

és ablakaink, amik átlátszatlanná
válnak egy gombnyomásra.

Szóval, én egy társadalomkutató
vagyok a képzésem alapján,

ezért miért vagyok ma itt, hogy
az intelligens anyagokról beszéljek?

Hát, először is, azért, mert én egy készítő vagyok.

Kíváncsi vagyok, hogy hogyan működnek dolgok,

és hogy hogyan készítik őket,

de azért is, mert hiszem, hogy egy
mélyebb belátásunk kellene hogy legyen

az összetevőkbe, amik a világunkat alkotják,

és ebben a pillanatban nem tudunk eleget

ezekről a csúcstechnológiás kompozitokról,
amikből majd felépül a jövőnk.

Az intelligens anyagokhoz nehéz
hozzáférni kis mennyiségekben.

Alig van elérhető információnk arról,
hogyan használjuk őket,

és nagyon kevés hangzik el arról, hogyan gyártják őket.

Így egyelőre, nagyrészt csak

a szakmai titkok és szabadalmak
birodalmában léteznek,

amikhez csak az egyetemeknek és
vállalatoknak van hozzáférésük.

Szóval, kicsit több mint három éve,
Kristy Boyle és én

belekezdtünk egy tervbe, amit "Nyilvános
Anyagoknak" (Open Materials) hívtunk.

Ez egy weboldal, ahol mi

és bárki más, aki csatlakozni szeretne hozzánk,

megoszthat kísérleteket,
megjelentethet információt,

bátoríthat másokat, hogy közreműködjenek,
amikor csak tudnak,

és összegyűjt forrásokat,
mint például kutató munkákat,

és oktatófilmeket más,
hozzánk hasonló, alkotóktól.

Szeretnénk, ha egy nagyszabású,

együttesen létrehozott adatbázissá válna,

"csináld magad" információról
az intelligens anyagokkal kapcsolatban.

De miért is érdekelne minket,

hogy az intelligens anyagok hogyan működnek
és miből készülnek?

Először is azért, mert nem tudjuk
formálni azt, amit nem értünk,

és amit nem értünk és nem használunk,

az előbb-utóbb minket fog formálni.

A tárgyak amiket használunk,
a ruhák, amiket hordunk,

a házak, amikben élünk, mindezeknek
mélységes hatása van

a viselkedésünkre, egészségünkre
és az életünk minőségére.

Szóval, ha egy intelligens anyagokkal
teli világban fogunk élni,

tudnunk kéne róluk és megérteni őket.

Másrészt, de nem kevésbé fontos,

hogy az újításokat mindig is a bütykölők hajtották.

Így sokszor amatőrök, és nem a szakértők,

voltak a feltalálói és továbbfejlesztői

a dolgoknak, kezdve a hegyi kerékpároktól,

egészen a félvezetőkig és a személyi számítógépekig,

illetve a repülőgépekig.

A legnagyobb kihívás, hogy
az anyagtudomány összetett,

és drága felszerelést igényel.

De nem mindig ez a helyzet.

Két tudós az Illinois Egyetemről megértette ezt,

amikor megjelentettek egy munkát
egy könnyebb módszerről,

a vezetőképes tinta előállítására.

Jordan Bunker, akinek előtte

nem volt semmilyen tapasztalata a kémiával,

elolvasta ezt a munkát és reprodukálta a kísérletet,

az ő alkotói terében, csupán olyan anyagok
és eszközök felhasználásával,

amiket a boltokban lehet kapni.

Felhasznált egy kenyérpirítót,

és még saját vortex keverőt is csinált,

egy oktatóvideó alapján, amit
egy másik tudós/alkotó készített.

Jordan ezután közzétette az
eredményeit az interneten,

beleértve mindazt, amivel
próbálkozott, de nem működött,

hogy mások tanulmányozhassák
és reprodukálhassák.

Szóval Jordan fő módszere az újításra az volt,

hogy fogott egy kísérletet, amit egy jól felszerelt

egyetemi laboratóriumban vittek véghez,

és újra előállította egy chicagói garázsban,

csupán olyan olcsó anyagokat és eszközöket
használva, amiket maga készített.

És most, hogy megjelentette a munkáját,

mások folytathatják, ahol ő abbahagyta,

és kidolgozhatnak még egyszerűbb
folyamatokat és továbbfejlesztéseket.

Egy másik példa, amit említeni szeretnék,

Hannah Perner-Wilson "Alkatrészek nélküli készlete" (Kit-of-No-Parts).

A tervének célja az, hogy kiemelje

az anyagok kifejező tulajdonságait,

miközben az alkotó kreativitására
és jártasságaira összpontosít.

Az elektronikai készletek nagyon hatásosak,

mivel megtanítanak bennünket arra,
hogyan működnek dolgok,

viszont a tervezésükben rejlő korlátozottság

befolyásolja azt, hogy hogyan tanulunk.

Hannah megközelítése viszont az,

hogy megfogalmaz egy sor módszert,

amik különös tárgyak készítésére szolgálnak,

és amik felszabadítanak minket
a tervezésből eredő korlátok alól,

úgy, hogy megtanítanak minket
magukról az anyagokról.

Szóval Hannah nagyszámú lenyűgöző kísérletei közül,

ez az egyik kedvencem.

["Papír hangszórók"]

Amit itt látunk, az csak egy darab papír,

amin egy rézszalag van, ami össze
van kötve egy mp3 lejátszóval

és egy mágnessel.

(Zene: "Happy Together")

Szóval egy kutatásra alapozva Marcelo Coelhótól
a Massachusettsi Műszaki Egyetemről,

Hannah kialakított egy sor papír hangszórót

széles körű anyagokból,

az egyszerű rézszalagtól
a vezetőképes szövetig és tintáig.

Pont úgy, mint Jordan és sok más alkotó,

Hannah közzétette a receptjeit,

és bárkinek megengedi,
hogy másolja és reprodukálja őket.

De a papír elektronika egyike
az anyagtudomány

egyik legígéretesebb ágának,

mivel hozzájárul ahhoz, hogy olcsóbb és
hajlékonyabb elektronikát hozzunk létre.

Szóval Hannah keze munkája,

és a tény, hogy megosztotta a felfedezéseit,

ajtót nyitott egy sor új lehetőségnek,

amik egyben esztétikailag vonzók és újítóak.

Szóval, egy érdekes dolog
az alkotókkal kapcsolatban,

hogy mi szenvedélyből és
kíváncsiságból alkotunk,

és nem félünk kudarcot vallani.

Sokszor nem megszokott szögekből
birkózunk meg a problémákkal,

és a folyamat alatt végül
felfedezünk alternatívákat

vagy még jobb módokat arra,
hogyan csináljunk dolgokat.

Szóval, minél több ember kísérletezik anyagokkal,

minél jobban hajlandók a kutatók
megosztani a kutatásaikat,

és a gyártók a tudásukat,

annál nagyobb esélyünk van arra,
hogy olyan technológiákat gyártsunk,

amik valójában mindannyiunkat szolgálnak.

Szóval kicsit úgy érzem magam,
mint Ted Nelson,

amikor azt írta, a korai hetvenes években:

"Most kell, hogy megértsék a számítógépeket."

Akkoriban, a számítógépek hatalmasak voltak,

és csak a tudósokat érdekelték,

és senki még csak nem is álmodott arról,
hogy legyen neki egy a saját otthonában.

Így, egy kicsit furcsa, hogy most itt állok és azt mondom:

"Most kell, hogy megértsék az intelligens anyagokat."

Csak tartsák észben, hogy az
előzetes tudás megszerzése

a feltörekvő technológiákkal kapcsolatban,

a legjobb módja annak, hogy biztos
legyen beleszólásunk abba,

hogyan alakul a jövőnk.

Köszönöm.

(Taps)