-
Hívatott, doktornő?
-
- Volt már benn Vogler asszonynál...?
- Nem, még nem.
-
Akkor mesélek róla, és arról...
-
hogy miért magát
választottam ápolójául.
-
Színésznő, és utoljára
az "Electrában" játszott.
-
A második felvonásban egyszer
csak elnémult...
-
és néhány percre szótlanná vált.
-
Előadás után elnézést kért...
azt mondta, a nevetését tartotta vissza.
-
Másnap nem ment próbára.
-
Házvezetőnője az ágyában találta.
-
Ébren volt, de nem
beszélt és nem mozgott.
-
Már 3 hónapja van ebben az állapotban...
-
pedig minden vizsgálaton átesett.
-
Az eredmény egyértelmű:
-
...testileg és lelkileg egészséges.
-
Még hisztérikus reakcióról
sem lehet szó.
-
Kérdezni akar valamit?
-
Akkor bemehet Vogler asszonyhoz.
-
Hogy van asszonyom?
-
Alma nővér vagyok.
-
Én fogom gondját viselni.
-
25 éves vagyok
és menyasszony.
-
Két éve tettem le az
ápolónői vizsgát.
-
A szüleimnek van egy kis földjük.
-
Anyám is ápolónő volt.
-
Most pedig hozom az ebédjét.
-
Pirított máj van és gyümölcssaláta.
-
Még egy párnát?
-
Kényelmes így?
-
Nos, mi az első benyomása?
-
Nem tudom, doktornő.
-
Elsőre az arca olyan lágynak tűnik.
-
És akkor a szemébe néz az ember...
-
Olyan szigorúnak tűnik.
-
- Talán nem kellene...
- Mit akar mondani?
-
Talán nem kellene elvállalnom
az ápolását.
-
Megijedt valamitől?
-
Nem, de Vogler asszonynak talán
tapasztaltabb ápolóra lenne szüksége.
-
Lehet, hogy majd nem bírok vele.
-
Hogyhogy nem bír vele?
-
- Lelkileg.
- Lelkileg?
-
Ha a bénultsága tudatos elhatározás,
márpedig annak kell lennie,
-
- hiszen egészséges, akkor...
- Akkor?
-
Akkor ez lelkierőről tanúskodik.
-
Talán nem futná az erőmből.
-
Talán szívesen elnézi
az ágyából az alkonyt.
-
Bekapcsoljam a rádiót?
-
Azt hiszem, valami darabot adnak.
-
Bocsáss meg, kedvesem...
-
...oh, meg kell bocsáss nekem.
-
Bocsáss meg, és újra lélegezhetek...
-
Min nevet?
Ilyen vicces ez a színésznő?
-
Mit tudsz te a könyörületről?!
-
Tudsz róla egyáltalán valamit?!
-
Én nem sokat tudok,
a színészkedésről, Vogler asszony.
-
Szeretem a színházat,
de nem túl gyakran látogatom.
-
Pedig végtelenül csodálom
a művészeket.
-
Úgy hiszem, a művészet nagyon fontos...
-
...főleg azoknak, akiknek problémájuk van.
-
Nem kellene ilyesmiről fecsegnem,
nem igaz?
-
Keresek valami zenét.
-
Ez megfelel?
-
Jó éjszakát, Vogler asszony.
Aludjon jól.
-
A fenébe!
-
Milyen különös...
-
Mehet az ember bárhová...
-
...és megtehet bármit, amit akar.
-
Feleségül megyek Karl-Henrikhez,
és születnek majd gyerekeink.
-
Ez így van megírva.
-
Itt van bennem.
-
Nem kell aggódni semmi miatt.
-
Igazi biztonságérzet.
-
És itt a munkám, amit szeretek.
-
A másik nagyszerű dolog.
-
De egészen másként jó.
-
De jó...
-
Jó.
-
Jó.
-
Vajon mi baja lehet...
-
Elisabeth Voglernek?
-
Elisabeth.
-
Felbontsam, asszonyom?
-
El is olvassam?
-
Olvassam fel?
-
"Drága Elisabeth,
-
"Nem látogathatlak meg,
ezért írok.
-
"Ha nem akarod elolvasni a levelemet,
ne olvasd.
-
"De én már nem bírom ki, hogy ne
próbáljak veled kapcsolatba lépni...
-
"Szüntelenül azt kérdezem:
-
"Megbántottalak valahogy?
-
"Akaratlanul megsebeztelek?
-
"Valami súlyos félreértés
furakodott közénk?"
-
Akarja, hogy folytassam?
-
"Úgy éreztem, kezdünk boldogok lenni.
-
"Nem hinném, hogy valaha is...
-
"ilyen közel álltunk egymáshoz."
-
"Emlékszel, azt mondtad:
-
"Most kezdem csak megérteni,
mi a házasság lényege.
-
"Te tanítottál meg..."
-
Nem tudom kiolvasni...
-
"Te tanítottál meg..."
-
"Te tanítottál meg, hogy nekünk
úgy kell egymásra tekintenünk...
-
"...mint két félénk gyereknek,
-
"jószándékkal és jóindulattal,
-
"de olyan erők irányítják őket..."
-
"de olyan erők irányítják őket...
-
"amelyeken csak részben uralkodnak."
-
"Ugye emlékszel, hogy mondtad?
-
"Az erdőben sétáltunk,
-
"..és belekapaszkodtál a kabátom
övébe."
-
Volt mellette egy fénykép is.
-
A kisfia képe.
Esetleg...
-
Kéri, asszonyom?
-
Helyes kisfiú!
-
Elisabeth, nincs értelme,
hogy továbbra is a kórházban maradj.
-
Mivel nem akarsz hazamenni,
-
azt javaslom, Alma nővérrel
költözz ki a tengerparti nyaralómba.
-
Nem?
-
Azt hiszed, nem értelek.
-
Ezt a hiábavaló álmot,
hogy az ember csak "legyen"...
-
...ne cselekedjen, csak legyen.
-
Hogy minden pillanatban
éber legyen.
-
És még ott van a szakadék a között,
hogy mi vagy mások szemében, és a sajátodban.
-
Szédülsz és mohón áhítozol,
hogy levethesd a fátylat.
-
Hogy végre átlássanak rajtad,
összezsugorítsanak,
-
és talán meg is semmisítsenek.
-
Minden mozdulatod hamis...
-
...a mosolyod grimasz.
-
Öngyilkosság?
-
Nem.
-
Az túl szörnyű.
-
De mozdulatlanná...
-
és némává bárki válhat...
-
...így legalább nem kell hazudni.
-
Félre lehet vonulni,
be lehet zárkózni.
-
Így nem kell szerepet játszani...
-
...más arcot ölteni.
-
De a valóság pokoli.
-
Búvóhelyed nem zár biztosan.
-
Beszivárog az élet.
-
És kénytelen vagy reagálni.
-
Senki sem kérdezi, igazat
mondasz-e,
-
...őszintén beszélsz, vagy hazudsz.
-
Ilyesmi csak a színházban számít...
de ott sem nagyon.
-
Értem, Elisabeth.
-
Megértem a némaságodat,
mozdulatlanságodat...
-
...fantasztikus rendszert hoztál létre
az akaratnélküliségedből.
-
Értelek és csodállak.
-
Ezért az a véleményem,
hogy játszd tovább a szerepedet...
-
...míg bele nem unsz,
végig nem játszottad.
-
Majd akkor válj meg tőle,
-
...mint a többi
szerepeidtől.
-
Tehát Alma nővér és Vogler asszony
kiköltözik az orvosnő nyaralójába.
-
Oldódó apátiáját
hosszú séták váltják fel...
-
A változások kedvezően
hatnak a színésznőre.
-
...horgászás, sütés,
levélírás... és más elfoglaltságok.
-
Alma nővér kedvét leli az efoglaltságában...
-
és roppant odaadással gondozza
páciensét.
-
A kezek összehasonlítása szerencsétlenséget hoz.
-
Elisabeth?
-
Felolvassak egy részletet
a könyvemből? Vagy zavar?
-
Nos, ez van benne: "Mindez a szorongás,
-
"mely bennünk van,
meghiúsult álmaink,
-
"a megmagyarázhatatlan kegyetlenség,
földi mivoltunk és sorsunk
-
"fájdalmas megismerése
-
"kikristályosította bennünk
a földöntúli megváltás reményét.
-
"Hitünknek és kétkedésünknek
a sötétséghez és csendhez
-
"intézett rettentő kiáltásai
a legszörnyűbb bizonyságai
-
"magányosságunknak és halálra
rémült öntudatunknak."
-
Te elhiszed, hogy így van?
-
Én nem.
-
Meg kellene változni...
De nagyon lusta vagyok.
-
Emiatt furdal a lelkiismeret.
-
Karl-Henrik folyton szid,
hogy nincs bennem ambíció.
-
Azt mondja, olyan vagyok,
mint egy alvajáró.
-
A csoportból én vizsgáztam
a legjobban.
-
Talán valami másra gondolt.
-
Tudod... Oh, bocsánat.
-
Tudod, mire gondolok gyakran?
-
A kórházban, ahol kiképeztek,
volt egy menhely,
-
nyugdíjas ápolónőknek,
-
akik kizárólag a munkájuknak éltek.
-
Van egy kis szobájuk.
-
Szerintem ilyen erősen kell hinni valamiben,
hogy...
-
hogy az életünket egyetlen dologra
szentelhessük...
-
Legyen valami, amiben hisz az ember.
-
Én ezt szeretem.
-
Hogy legyen valami szilárd támasza
az embernek, bármi is történik.
-
Azt hiszem, erre van szükség.
-
Hogy az ember jelentsen
valamit a másiknak. Nem így gondolod?
-
Tudom, hogy gyerekesen hangzik,
de én hiszek benne.
-
Úristen, micsoda vihar!
-
Oh igen. Nős volt.
-
Öt éve voltunk együtt.
-
Aztán elege lett belőle.
-
Fülig szerelmes voltam.
Ő volt nekem az első.
-
Emlékszem, micsoda kínszenvedés
volt minden.
-
Hosszú gyötrelmek, és csak
röpke pillanatok, mikor...
-
Az jutott eszembe, hogy megtanítottál
cigarettázni: rengeteget szívott.
-
Így visszagondolva banálisnak
tűnik, mint egy regényben.
-
Sosem volt igazán valóságos.
-
Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg.
-
Nem voltam valóság az ő számára.
-
De a szenvedéseim
azok voltak.
-
Mégis, mintha ez a valószerűtlenség
is hozzá tartozott volna.
-
Hogy így kellett lennie.
-
Még abban is,
amit egymásnak mondtunk.
-
Sokan mondták, hogy jól tudok
hallgatni. Fura, nem igaz?
-
Úgy értem: soha senki
nem hallgatott végig.
-
Szóval úgy, ahogy te most.
-
Te vagy az első ember, aki meghallgatott.
-
Persze ez nem olyan érdekes.
Egy jó könyvet is olvashatnál helyette.
-
Összevissza beszélek!
Nem idegesítelek?
-
Jólesik beszélni. Felmelegíti a szívet.
-
Ilyet eddig még nem éreztem.
-
Mindig vágytam egy nővérre.
De hét bátyám van.
-
Vicces, hogy én vagyok
az utolsó.
-
Mindig fiúk vettek körül.
-
Kedvelem őket.
-
Persze ezt te is tudod a tapasztalataidból,
hiszen színésznő vagy.
-
Nagyon szeretem Karl-Henriket.
-
De csak egyszer szeret az
ember úgy igazán.
-
Mindenesetre nem csalom meg.
-
Pedig az én munkámban
adódik rá alkalom, bőven.
-
Karl-Henrik és én a tengerpartra
utaztunk.
-
Június volt, csak
magunkra gondoltunk.
-
Egy nap Karl-Henrik egyedül ment a
városba, én pedig a partra.
-
Nagyon szép, meleg idő volt.
-
Volt ott egy lány.
-
Egy közeli szigetről jött át
a partunkra,
-
mert ez déli fekvésű volt,
és óvott.
-
Meztelenül napoztunk és szunyókáltunk.
-
Néha bekentük magunkat napolajjal.
-
Olcsó szalmakalap volt a fejünkön.
-
Az enyémet kék szalag díszítette.
-
A szalmakalap résein át,
-
a tájat nézegettem és a napot.
-
Szórakoztató volt.
-
Egyszer csak két árnyat vettem
észre a sziklákon.
-
Néha előbukkantak.
-
"Két fiú lehet az", mondtam Katarinának.
-
"Hadd nézzenek", mondta,
és hanyatt feküdt.
-
Ez elég furcsának tűnt.
-
Fel akartam venni a felsőm,
de hason fekve maradtam,
-
csupasz fenekemmel az égnek,
-
feszélyezettség nélkül,
valahogy nagyon nyugodtan.
-
Katarina mellettem feküdt,
-
kis melle volt
és bozontos szeméremszőrzete.
-
Feküdt a hátán és szelíden mosolygott.
-
Álltak, és leplezetlenül néztek
bennünket.
-
Nagyon fiatalok voltak.
-
Egyikük, a merészebbik,
-
leguggolt Katarina mellé.
-
Úgy tett, mintha a csupasz lábát
vizsgálgatná.
-
Kezdtem furcsán bizseregni.
-
Egyszer csak Katarina azt
mondta a fiúnak:
-
"Miért nem jössz ide?"
-
És segített neki levetkőzni.
-
Aztán ráfeküdt.
-
Megmutatta neki, hogyan kell
csinálni és közben a fenekét fogta.
-
Társa leült, és figyelte őket.
-
Katarina suttogott és nevetett.
-
A fiú arca egészen közel volt hozzám.
-
Elfutotta a vér.
-
Odafordultam hozzájuk: "És én?"
-
Katarina azt mondta: "Szép sorjában."
-
A fiú leszállt róla és...
-
rám feküdt.
-
Megfogta a mellemet.
Őrjítő kéj öntött el!
-
Soha nem érzetem még ilyet.
Érted te ezt?
-
Azt mondtam: "Vigyázz, nehogy
teherbe essek!"
-
"Figyelj oda..."
-
Ez addig ismeretlen érzés volt...
-
egy idegen a testemben.
-
Fogta a vállamat és görcsösen
rángott.
-
Pillanatról pillanatra élveztem.
-
Katarina mellettünk feküdt,
a fiú csípőjét fogta.
-
Mikor a fiú elélvezett, az ölébe tette kezét,
-
és magának szerzett
örömet.
-
Mikor ő is elélvezett,
-
rekedten felkiáltott.
-
Mikor befejeztük, nevetni kezdtünk.
-
Odahívtuk a másik fiút is.
-
Peternek hívták.
-
Révetegen közeledett,
didergett a napsütésben.
-
Katarina kigombolta a sliccét,
és simogatni kezdte.
-
Mikor felizgult, a szájába vette.
-
Majd megfordult és felkínálta magát.
-
A fiú ráhajolt és átölelte hátulról.
-
Akkor a másik fiú és én újrakezdtük.
-
Ugyanolyan kéjt
éreztem megint.
-
Utána megfürödtünk.
-
Mikor hazamentem, Karl-Henrik
már ott volt.
-
Megebédeltünk, és bort ittunk.
-
Utána szerelmeskedtünk.
-
Soha nem telt ilyen gyönyörűségünk
egymásban.
-
Érted te ezt?
-
Természetesen teherbe estem.
-
Karl-Henrik, aki medikus, elvitt egy
barátjához, aki elvégezte az abortuszt.
-
Örültünk, hogy nem lesz gyerekünk.
-
Ebben az időben nem akartuk.
-
Rosszul működik az élet.
-
Nincs ennek semmi jelentősége.
-
Ilyen apróság miatt rossz a lelkiismeretem.
Érted te ezt?
-
És mi következik a sok elhatározásból?
-
Nem fontos?
-
Lehetséges, hogy két ember ennyire
különbözzék, és...
-
mégis ilyen közel legyen egymáshoz?
-
Istenem, milyen nevetséges vagyok...
-
Semmi értelme bömbölni, zokogni.
-
Keresek egy zsebkendőt.
-
Már reggel van...
-
és még mindig esik.
-
Megállás nélkül beszéltem.
Te pedig hallgattál.
-
Unalmas lehetett!
-
Miért is érdekelne téged
az életem?
-
Olyannak kellene lenni,
amilyen te vagy.
-
Aznap este, amikor a filmedet láttam,
-
nézegettem magam a tükörben.
Azt gondoltam:
-
"Hiszen mi hasonlítunk."
-
Te sokkal szebb vagy,
-
de valahogy mégis
egyformák vagyunk.
-
Belebújhatnék a bőrödbe.
-
Ha nagyon akarnám.
-
Ne érts félre.
-
Te könnyen a bőrömbe bújhatnál.
-
Persze a lelked kitüremkedne,
mert nem férne el bennem!
-
Most menj lefeküdni, vagy itt
alszol el az asztalnál.
-
Igen, mennem kellene.
-
Különben itt alszom el.
-
Nem volna kényelmes.
-
Jó éjt.
-
Mondd, Elisabeth...
-
Szóltál hozzám tegnap este?
-
Bejöttél a szobámba?
-
Vigyem a te leveleidet is?
-
Ihatok egy kortyot?
-
Szia.
-
Drágám, így szeretnék élni mindig.
-
Csendben, félrevonultan,
-
érezve, hogyan nyeri vissza egyensúlyát
a meghajszolt lélek.
-
Alma elhalmoz apró figyelmességeivel.
-
Kezdem azt hinni, hogy ragaszkodik
hozzám,
-
sőt, öntudatlanul és bájosan
talán szerelmes is belém.
-
Mulatságos tanulmányozni.
-
Néha elsírja régi bűneit,
-
valami alkalmi orgiáról,
-
s az azt követő abortuszról.
-
Nem tudja követni életelveit.
-
Látom, színdarabot olvasol.
-
Ez jó jel, majd
megemlítem a doktornőnek.
-
Nemsokára visszatérhetünk,
nem?
-
Vágyom a város után.
-
Te nem?
-
Megtennél nekem egy szívességet?
-
Tudom, hogy áldozat, de most
szükségem van rád.
-
Semmi különös:
csak azt szeretném, ha beszélnél.
-
Tényleg semmi különös.
-
Bármiről, mondjuk a ma esti vacsoráról,
-
vagy hogy hideg lesz e
vihar után a víz,
-
melyben úszni szoktunk.
-
Beszéljünk néhány percig.
-
Vagy olvass fel valamit a könyvedből!
Néhány szót!
-
Nem leszek dühös.
Hallgatsz, és ez a te dolgod.
-
De most szükségem lenne
a szavaidra.
-
Drágám, legalább néhány
-
szót mondj!
-
Tudtam, hogy visszautasítasz.
-
Képtelen vagy megérteni
az érzéseimet.
-
Azt hittem, a nagy művészek
-
mélységesen együtt éreznek
a többi emberrel.
-
Hogy ebből az érzésből hozzák létre
alkotásaikat.
-
Milyen buta voltam!
-
Kihasználsz engem.
-
De már nem kellek, ezért eldobsz.
-
Igen, igen! Szinte hallom,
milyen hamisan cseng.
-
"Most már nem kellesz, tehát eldobsz."
Így hangzik a mondandód!
-
Akár ez a napszemüveg!
-
Meg vagyok sebezve.
-
Kinevettél a hátam mögött.
-
Elolvastam az orvosnőhöz
írt leveledet.
-
Nem volt lezárva!
-
Figyelmesen olvastam.
-
Te pedig hagytad, hogy elmondjak
olyasmit,
-
amiről senkinek nem beszélnék.
-
És hallgatsz. Jó tanulmány vagyok?
Képtelen vagy...
-
Most pedig szólalj meg!
-
Mondja már valamit, az istenit neki!
-
Ne, ne tedd!
-
Most megijedtél, mi?
-
Néhány pillanatra észhez tértél,
-
mert megijedtél a haláltól, nem?
-
Azt mondod magadban: "Alma megőrült."
-
Miféle ember vagy, tulajdonképpen?
-
Vagy az jutott eszedbe:
"Megjegyzem ezt az arcot,
-
ezt a hangot." Gondom lesz rá,
-
hogy soha ne feledd el!
-
Nevetned kell, mi?
-
Nekem nem ilyen egyszerű.
-
Nem ilyen mulatságos.
-
De te mindig nevethetsz.
-
Ennek így kellett lennie.
-
Fontos, hogy az ember ne hazudjon,
hogy igazat mondjon,
-
és mindig ugyanazon a hangon.
-
Egyáltalán, lehet-e úgy élni,
hogy az ember
-
nem beszélget el néha
erről-arról?
-
Bocsánatot kérünk,
-
hazudunk és mellébeszélünk.
-
Az ember jobb lesz, ha hagyja, hogy olyan
legyen, amilyen.
-
Érted, amit mondok?
-
Dehogy érted.
Megközelíthetetlen vagy.
-
Az orvosnő azt mondta, hibátlan
az elméd.
-
Egészséges vagy, és olyan ügyesen
játszol, hogy hisznek neked.
-
De én tudom, hogy belül, mélyen
rothadsz.
-
Mit tettem?
-
Elisabeth!
-
Elisabeth, bocsáss meg.
-
Hülyén viselkedtem, nem
tudom, mi ütött belém.
-
Segíteni jöttem ide. De az az átkozott
levél.
-
Akkorát csalódtam. Te kérted,
hogy beszéljek magamról.
-
Sokat ittam, te pedig olyan
kedves voltál...
-
jól esett elmondanom mindazt.
-
Hízelgett, hogy egy nagy színésznő
érdeklődik irántam.
-
Meg azt is reméltem, hogy fel
tudod használni, amit meséltem.
-
Megérted, ugye?
Színtiszta magamutogatás.
-
Elisabeth, kérlek, bocsáss meg!
-
Szeretlek, és annyi mindent
jelentesz számomra.
-
Nem szeretném, ha vége szakadna
a barátságunknak.
-
Szóval nem bocsátasz meg?
Annyira gőgös vagy!
-
Nem ereszkedsz le hozzám,
mert nem szorulsz rá.
-
Hát én sem fogok!
-
Én sem fogok!
-
Nem beszélgetünk... te nem figyelsz...
nem értesz engem...
-
Elisabeth?
-
Mikor alszol, az arcod petyhüdt.
-
A szájad duzzadt és csúf.
-
Van egy utálatos ránc a homlokodon.
-
Álom és könnyszagod van.
-
Látom az ütőeret a nyakadon.
-
Itt pedig egy heg, amit
mindig bepúderozol.
-
Elisabeth!
-
Megint hív.
-
Megnézem, mit akar.
-
Mit akar tőlünk itt, a világ végén.
-
Elisabeth?
-
Elisabeth? Ne haragudj, hogy megijesztettelek.
-
Én nem vagyok Elisabeth.
-
Semmit sem követelek.
-
Nem akartalak megzavarni.
-
Én értelek téged.
-
Az orvosnő mindent megmagyarázott.
-
A legnehezebb elmagyarázni
a dolgot a kisfiadnak.
-
De igyekszem.
-
Van valami, ami mélyebben rejtőzik,
és nehéz megmagyarázni.
-
Az ember szeret valakit, vagyis
inkább azt mondja, hogy szereti...
-
A szavak szintjén ez megfogható,
nyilvánvaló.
-
Vogler úr, én nem
a felesége vagyok.
-
Az embert viszont szeretik,
közösség jön létre kettőjükből.
-
Ez biztonságérzetet ad.
-
Az ember azt hiszi, helyt tud állni.
-
Hogy mondhatnám el, mi minden jár
a fejemben úgy,
-
hogy ne untassalak?
-
Szeretlek.
-
Ugyanúgy, mint régen.
-
Ne aggódj, kedvesem.
-
Ketten vagyunk.
-
Ismerjük egymás gondolatait.
-
Szeretjük egymást. Nem igaz?
-
És ugye az igyekezet a fontos, nem az eredmény?
-
Szenvedő, elhagyott gyermeknek
érezzük magunkat.
-
Mondd meg a fiacskánknak,
hogy anya nemsokára hazamegy.
-
Hogy beteg volt, és vágyódik utána.
-
Vegyél neki valamit,
-
amit anya ajándékoz neki.
-
Tudod, milyen gyengédséget
érzek irántad!
-
Szinte elviselhetetlen.
-
Nem is tudom, mit kezdjek vele.
-
A gyengédségünk tett minket szerelmesekké.
-
Elisabeth, jó neked velem?
-
Gyönyörű?
-
Csodálatos szerető vagy, tudod jól.
-
Kedvesem...
-
Kábíts el... Pusztíts el valamivel!
-
Nem bírom tovább! Nem szabad hozzám érned!
-
Hagyj! Szégyen! Minden szégyen.
-
Hagyj! Rothadt és romlott vagyok!
-
Minden csupa hazugság és csalás.
Minden!
-
Elisabeth...
-
Mit takargatsz?
-
Mit dugdosol a kezed alatt? Hadd nézzem.
-
A kisfiad fényképe.
Amit kettétéptél.
-
Beszélnünk kell róla.
-
Meséld el nekem, Elisabeth.
-
Akkor majd én.
-
Este volt, társaság, ugye?
-
Későre járt,
nagy volt a ricsaj.
-
Hajnal felé valaki így szólt hozzád:
-
"Elisabeth, te sikeres asszony vagy,
de anya még nem voltál."
-
Te felnevettél, hogy ez
nevetséges megjegyzés.
-
De bizonyos idő után eltűnődtél rajta.
-
Egyre jobban zaklatott a gondolat.
-
S végül hagytad, hogy a férjed
teherbe ejtsen.
-
Anya akartál lenni.
-
De később megijedtél a felelősségtől.
-
Bizony, megijedtél a kötelezettségtől,
-
és hogy el kell hagynod a színházat.
-
Féltél a fájdalomtól, a haláltól,
-
a duzzadó hasad látványától.
-
De játszottad a szerepet.
-
A várandós, boldog anya szerepét.
-
Mindenki azt hangoztatta:
-
"Hogy megszépült tőle!"
-
Aztán megpróbáltad elhajtani a magzatot.
-
De nem sikerült.
-
Mikor beláttad, hogy nincs kiút,
gyűlölni kezdted a magzatot.
-
Azt kívántad, bárcsak halottan
jönne a világra.
-
Azt akartad, hogy haljon meg.
-
Azt kívántad, hogy haljon meg.
-
A szülés nehéz volt és hosszú.
-
Napokig kínlódtál.
-
Végül fogóhoz kellett folyamodni.
-
Elborzadva nézted formátlan porontyodat,
és azt gondoltad:
-
"Nem halhatnál meg? Nem halhatnál meg?"
-
De a gyerek mindent kibírt.
-
Üvöltött éjjel nappal.
-
És te gyűlölted.
-
Féltél, és rossz volt a lelkiismereted.
-
Idő után a gyereket a dajkára bíztad.
-
Te pedig visszatértél a színházba.
-
De a szenvedéseid nem értek véget.
-
A gyermekedben érthetetlen és heves
szeretet támad irántad, az anyja iránt.
-
Kétségbeesetten védekeztél.
-
Tudtad, hogy képtelen lennél
viszonozni.
-
Mindent megpróbáltál...
-
De semmi sem sikerült.
-
Rideg voltál és közönyös.
-
Rád nézett.
-
És egyre jobban szeretett!
-
Te meg ütni-verni szeretnéd.
-
Undorodsz a formátlan testétől,
-
és könyörgő szemétől.
-
Visszataszítónak találod, és félsz tőle.
-
Mit dugdosol a kezed alatt? Hadd nézzem.
-
A kisfiad fényképe.
Amit kettétéptél.
-
Beszélnünk kell róla.
-
Meséld el nekem, Elisabeth.
-
Akkor majd én.
-
Este volt, társaság, ugye?
-
Későre járt,
nagy volt a ricsaj.
-
Hajnal felé valaki így szólt hozzád:
-
"Elisabeth, te sikeres asszony vagy,
de anya még nem voltál."
-
Te felnevettél, hogy ez
nevetséges megjegyzés.
-
De bizonyos idő után eltűnődtél rajta.
-
Egyre jobban zaklatott a gondolat.
-
S végül hagytad, hogy a férjed
teherbe ejtsen.
-
Anya akartál lenni.
-
De később megijedtél a felelősségtől.
-
Bizony, megijedtél a kötelezettségtől,
-
és hogy el kell hagynod a színházat
-
Féltél a fájdalomtól, a haláltól,
-
a duzzadó hasad látványától.
-
De játszottad a szerepet.
-
A várandós, boldog anya szerepét.
-
Mindenki azt hangoztatta:
-
"Hogy megszépült tőle!"
-
Aztán megpróbáltad elhajtani a magzatot.
-
De nem sikerült.
-
Mikor beláttad, hogy nincs kiút,
gyűlölni kezdted a magzatot.
-
Azt kívántad, bárcsak halottan
jönne a világra.
-
De a gyerek mindent túlélt.
-
Azt kívántad, haljon meg.
-
Azt akartad, hogy haljon meg.
-
A szülés nehéz volt és hosszú.
-
Napokig kínlódtál.
-
Végül fogóhoz kellett folyamodni.
-
Elborzadva nézted formátlan porontyodat,
és azt gondoltad:
-
"Nem halhatnál meg? Nem halhatnál meg?"
-
Üvöltött éjjel nappal.
-
És te gyűlölted.
-
Féltél, és rossz volt a lelkiismereted.
-
Idő után a gyereket a dajkára bíztad.
-
Te pedig visszatértél a színházba.
-
De a szenvedéseid nem értek véget.
-
A gyermekedben érthetetlen és heves
szeretet támad irántad, az anyja iránt.
-
Kétségbeesetten védekeztél.
-
Tudtad, hogy nem tudod viszonozni...
-
Mindent megpróbáltál.
-
De semmi nem sikerült.
-
Hideg voltál és közönyös.
-
Rád nézett.
-
És egyre jobban szeretett!
-
Te meg ütni-verni szeretnéd.
-
Undorodsz a formátlan testétől,
-
és könyörgő szemétől.
-
Visszataszítónak találod, és félsz tőle.
-
Nem!
-
Én nem vagyok olyan, mint te.
-
Nem érzek úgy, mint te.
-
Alma nővér vagyok.
Azért vagyok itt, hogy segítsek neked.
-
Én nem Elisabeth Vogler vagyok.
Te vagy Elisabeth Vogler.
-
Úgy akarom...
-
szeretek...
-
nekem nincs...
-
Megtanultam egyet-mást.
-
Meglátom, meddig állok ellen.
-
Soha nem leszek olyan, mint te!
Én fejlődöm.
-
Tégy amit akarsz, de soha
nem érsz utol.
-
A beszéd nem segít.
-
Széthasít a fény.
-
Valami másféle.
-
Nem, most nem. Ne, ne.
-
Figyelem... bármikor...
-
váratlanul... utazni kell...
-
A maga idejében nem kudarc...
-
Te magad, te hol vagy? De meg kell tennem.
-
Gyűjtsd össze!
A többieknek azt tanácsolja.
-
Kétségbeesés talán...
-
Például, igen... de mi van legközelebb...
-
Feltárásnak hívják? Nem, nem, nem...
-
Mi, egy, én, ő...
-
Ennyi szó, érthetetlen undor...
-
elviselhetetlen fájdalom...
-
Hallgass ide.
-
És ismételd.
-
Semmi.
-
Semmi.
-
Mindig semmi.
-
Semmi.
-
Ez az.
-
Nagyon jó. Csak így tovább.
