Hívatott, doktornő? - Volt már benn Vogler asszonynál...? - Nem, még nem. Akkor mesélek róla, és arról... hogy miért magát választottam ápolójául. Színésznő, és utoljára az "Electrában" játszott. A második felvonásban egyszer csak elnémult... és néhány percre szótlanná vált. Előadás után elnézést kért... azt mondta, a nevetését tartotta vissza. Másnap nem ment próbára. Házvezetőnője az ágyában találta. Ébren volt, de nem beszélt és nem mozgott. Már 3 hónapja van ebben az állapotban... pedig minden vizsgálaton átesett. Az eredmény egyértelmű: ...testileg és lelkileg egészséges. Még hisztérikus reakcióról sem lehet szó. Kérdezni akar valamit? Akkor bemehet Vogler asszonyhoz. Hogy van asszonyom? Alma nővér vagyok. Én fogom gondját viselni. 25 éves vagyok és menyasszony. Két éve tettem le az ápolónői vizsgát. A szüleimnek van egy kis földjük. Anyám is ápolónő volt. Most pedig hozom az ebédjét. Pirított máj van és gyümölcssaláta. Még egy párnát? Kényelmes így? Nos, mi az első benyomása? Nem tudom, doktornő. Elsőre az arca olyan lágynak tűnik. És akkor a szemébe néz az ember... Olyan szigorúnak tűnik. - Talán nem kellene... - Mit akar mondani? Talán nem kellene elvállalnom az ápolását. Megijedt valamitől? Nem, de Vogler asszonynak talán tapasztaltabb ápolóra lenne szüksége. Lehet, hogy majd nem bírok vele. Hogyhogy nem bír vele? - Lelkileg. - Lelkileg? Ha a bénultsága tudatos elhatározás, márpedig annak kell lennie, - hiszen egészséges, akkor... - Akkor? Akkor ez lelkierőről tanúskodik. Talán nem futná az erőmből. Talán szívesen elnézi az ágyából az alkonyt. Bekapcsoljam a rádiót? Azt hiszem, valami darabot adnak. Bocsáss meg, kedvesem... ...oh, meg kell bocsáss nekem. Bocsáss meg, és újra lélegezhetek... Min nevet? Ilyen vicces ez a színésznő? Mit tudsz te a könyörületről?! Tudsz róla egyáltalán valamit?! Én nem sokat tudok, a színészkedésről, Vogler asszony. Szeretem a színházat, de nem túl gyakran látogatom. Pedig végtelenül csodálom a művészeket. Úgy hiszem, a művészet nagyon fontos... ...főleg azoknak, akiknek problémájuk van. Nem kellene ilyesmiről fecsegnem, nem igaz? Keresek valami zenét. Ez megfelel? Jó éjszakát, Vogler asszony. Aludjon jól. A fenébe! Milyen különös... Mehet az ember bárhová... ...és megtehet bármit, amit akar. Feleségül megyek Karl-Henrikhez, és születnek majd gyerekeink. Ez így van megírva. Itt van bennem. Nem kell aggódni semmi miatt. Igazi biztonságérzet. És itt a munkám, amit szeretek. A másik nagyszerű dolog. De egészen másként jó. De jó... Jó. Jó. Vajon mi baja lehet... Elisabeth Voglernek? Elisabeth. Felbontsam, asszonyom? El is olvassam? Olvassam fel? "Drága Elisabeth, "Nem látogathatlak meg, ezért írok. "Ha nem akarod elolvasni a levelemet, ne olvasd. "De én már nem bírom ki, hogy ne próbáljak veled kapcsolatba lépni... "Szüntelenül azt kérdezem: "Megbántottalak valahogy? "Akaratlanul megsebeztelek? "Valami súlyos félreértés furakodott közénk?" Akarja, hogy folytassam? "Úgy éreztem, kezdünk boldogok lenni. "Nem hinném, hogy valaha is... "ilyen közel álltunk egymáshoz." "Emlékszel, azt mondtad: "Most kezdem csak megérteni, mi a házasság lényege. "Te tanítottál meg..." Nem tudom kiolvasni... "Te tanítottál meg..." "Te tanítottál meg, hogy nekünk úgy kell egymásra tekintenünk... "...mint két félénk gyereknek, "jószándékkal és jóindulattal, "de olyan erők irányítják őket..." "de olyan erők irányítják őket... "amelyeken csak részben uralkodnak." "Ugye emlékszel, hogy mondtad? "Az erdőben sétáltunk, "..és belekapaszkodtál a kabátom övébe." Volt mellette egy fénykép is. A kisfia képe. Esetleg... Kéri, asszonyom? Helyes kisfiú! Elisabeth, nincs értelme, hogy továbbra is a kórházban maradj. Mivel nem akarsz hazamenni, azt javaslom, Alma nővérrel költözz ki a tengerparti nyaralómba. Nem? Azt hiszed, nem értelek. Ezt a hiábavaló álmot, hogy az ember csak "legyen"... ...ne cselekedjen, csak legyen. Hogy minden pillanatban éber legyen. És még ott van a szakadék a között, hogy mi vagy mások szemében, és a sajátodban. Szédülsz és mohón áhítozol, hogy levethesd a fátylat. Hogy végre átlássanak rajtad, összezsugorítsanak, és talán meg is semmisítsenek. Minden mozdulatod hamis... ...a mosolyod grimasz. Öngyilkosság? Nem. Az túl szörnyű. De mozdulatlanná... és némává bárki válhat... ...így legalább nem kell hazudni. Félre lehet vonulni, be lehet zárkózni. Így nem kell szerepet játszani... ...más arcot ölteni. De a valóság pokoli. Búvóhelyed nem zár biztosan. Beszivárog az élet. És kénytelen vagy reagálni. Senki sem kérdezi, igazat mondasz-e, ...őszintén beszélsz, vagy hazudsz. Ilyesmi csak a színházban számít... de ott sem nagyon. Értem, Elisabeth. Megértem a némaságodat, mozdulatlanságodat... ...fantasztikus rendszert hoztál létre az akaratnélküliségedből. Értelek és csodállak. Ezért az a véleményem, hogy játszd tovább a szerepedet... ...míg bele nem unsz, végig nem játszottad. Majd akkor válj meg tőle, ...mint a többi szerepeidtől. Tehát Alma nővér és Vogler asszony kiköltözik az orvosnő nyaralójába. A változások kedvezően hatnak a színésznőre. Oldódó apátiáját hosszú séták váltják fel... ...horgászás, sütés, levélírás... és más elfoglaltságok. Alma nővér kedvét leli az efoglaltságában... és roppant odaadással gondozza páciensét. A kezek összehasonlítása szerencsétlenséget hoz. Elisabeth? Felolvassak egy részletet a könyvemből? Vagy zavar? Nos, ez van benne: "Mindez a szorongás, "mely bennünk van, meghiúsult álmaink, "a megmagyarázhatatlan kegyetlenség, földi mivoltunk és sorsunk "fájdalmas megismerése "kikristályosította bennünk a földöntúli megváltás reményét. "Hitünknek és kétkedésünknek a sötétséghez és csendhez "intézett rettentő kiáltásai a legszörnyűbb bizonyságai "magányosságunknak és halálra rémült öntudatunknak." Te elhiszed, hogy így van? Én nem. Meg kellene változni... De nagyon lusta vagyok. Emiatt furdal a lelkiismeret. Karl-Henrik folyton szid, hogy nincs bennem ambíció. Azt mondja, olyan vagyok, mint egy alvajáró. A csoportból én vizsgáztam a legjobban. Talán valami másra gondolt. Tudod... Oh, bocsánat. Tudod, mire gondolok gyakran? A kórházban, ahol kiképeztek, volt egy menhely, nyugdíjas ápolónőknek, akik kizárólag a munkájuknak éltek. Van egy kis szobájuk. Szerintem ilyen erősen kell hinni valamiben, hogy... hogy az életünket egyetlen dologra szentelhessük... Legyen valami, amiben hisz az ember. Én ezt szeretem. Hogy legyen valami szilárd támasza az embernek, bármi is történik. Azt hiszem, erre van szükség. Hogy az ember jelentsen valamit a másiknak. Nem így gondolod? Tudom, hogy gyerekesen hangzik, de én hiszek benne. Úristen, micsoda vihar! Oh igen. Nős volt. Öt éve voltunk együtt. Aztán elege lett belőle. Fülig szerelmes voltam. Ő volt nekem az első. Emlékszem, micsoda kínszenvedés volt minden. Hosszú gyötrelmek, és csak röpke pillanatok, mikor... Az jutott eszembe, hogy megtanítottál cigarettázni: rengeteget szívott. Így visszagondolva banálisnak tűnik, mint egy regényben. Sosem volt igazán valóságos. Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg. Nem voltam valóság az ő számára. De a szenvedéseim azok voltak. Mégis, mintha ez a valószerűtlenség is hozzá tartozott volna. Hogy így kellett lennie. Még abban is, amit egymásnak mondtunk. Sokan mondták, hogy jól tudok hallgatni. Fura, nem igaz? Úgy értem: soha senki nem hallgatott végig. Szóval úgy, ahogy te most. Te vagy az első ember, aki meghallgatott. Persze ez nem olyan érdekes. Egy jó könyvet is olvashatnál helyette. Összevissza beszélek! Nem idegesítelek? Jólesik beszélni. Felmelegíti a szívet. Ilyet eddig még nem éreztem. Mindig vágytam egy nővérre. De hét bátyám van. Vicces, hogy én vagyok az utolsó. Mindig fiúk vettek körül. Kedvelem őket. Persze ezt te is tudod a tapasztalataidból, hiszen színésznő vagy. Nagyon szeretem Karl-Henriket. De csak egyszer szeret az ember úgy igazán. Mindenesetre nem csalom meg. Pedig az én munkámban adódik rá alkalom, bőven. Karl-Henrik és én a tengerpartra utaztunk. Június volt, csak magunkra gondoltunk. Egy nap Karl-Henrik egyedül ment a városba, én pedig a partra. Nagyon szép, meleg idő volt. Volt ott egy lány. Egy közeli szigetről jött át a partunkra, mert ez déli fekvésű volt, és óvott. Meztelenül napoztunk és szunyókáltunk. Néha bekentük magunkat napolajjal. Olcsó szalmakalap volt a fejünkön. Az enyémet kék szalag díszítette. A szalmakalap résein át, a tájat nézegettem és a napot. Szórakoztató volt. Egyszer csak két árnyat vettem észre a sziklákon. Néha előbukkantak. "Két fiú lehet az", mondtam Katarinának. "Hadd nézzenek", mondta, és hanyatt feküdt. Ez elég furcsának tűnt. Fel akartam venni a felsőm, de hason fekve maradtam, csupasz fenekemmel az égnek, feszélyezettség nélkül, valahogy nagyon nyugodtan. Katarina mellettem feküdt, kis melle volt és bozontos szeméremszőrzete. Feküdt a hátán és szelíden mosolygott. Álltak, és leplezetlenül néztek bennünket. Nagyon fiatalok voltak. Egyikük, a merészebbik, leguggolt Katarina mellé. Úgy tett, mintha a csupasz lábát vizsgálgatná. Kezdtem furcsán bizseregni. Egyszer csak Katarina azt mondta a fiúnak: "Miért nem jössz ide?" És segített neki levetkőzni. Aztán ráfeküdt. Megmutatta neki, hogyan kell csinálni és közben a fenekét fogta. Társa leült, és figyelte őket. Katarina suttogott és nevetett. A fiú arca egészen közel volt hozzám. Elfutotta a vér. Odafordultam hozzájuk: "És én?" Katarina azt mondta: "Szép sorjában." A fiú leszállt róla és... rám feküdt. Megfogta a mellemet. Őrjítő kéj öntött el! Soha nem érzetem még ilyet. Érted te ezt? Azt mondtam: "Vigyázz, nehogy teherbe essek!" "Figyelj oda..." Ez addig ismeretlen érzés volt... egy idegen a testemben. Fogta a vállamat és görcsösen rángott. Pillanatról pillanatra élveztem. Katarina mellettünk feküdt, a fiú csípőjét fogta. Mikor a fiú elélvezett, az ölébe tette kezét, és magának szerzett örömet. Mikor ő is elélvezett, rekedten felkiáltott. Mikor befejeztük, nevetni kezdtünk. Odahívtuk a másik fiút is. Peternek hívták. Révetegen közeledett, didergett a napsütésben. Katarina kigombolta a sliccét, és simogatni kezdte. Mikor felizgult, a szájába vette. Majd megfordult és felkínálta magát. A fiú ráhajolt és átölelte hátulról. Akkor a másik fiú és én újrakezdtük. Ugyanolyan kéjt éreztem megint. Utána megfürödtünk. Mikor hazamentem, Karl-Henrik már ott volt. Megebédeltünk, és bort ittunk. Utána szerelmeskedtünk. Soha nem telt ilyen gyönyörűségünk egymásban. Érted te ezt? Természetesen teherbe estem. Karl-Henrik, aki medikus, elvitt egy barátjához, aki elvégezte az abortuszt. Örültünk, hogy nem lesz gyerekünk. Ebben az időben nem akartuk. Rosszul működik az élet. Nincs ennek semmi jelentősége. Ilyen apróság miatt rossz a lelkiismeretem. Érted te ezt? És mi következik a sok elhatározásból? Nem fontos? Lehetséges, hogy két ember ennyire különbözzék, és... mégis ilyen közel legyen egymáshoz? Istenem, milyen nevetséges vagyok... Semmi értelme bömbölni, zokogni. Keresek egy zsebkendőt. Már reggel van... és még mindig esik. Megállás nélkül beszéltem. Te pedig hallgattál. Unalmas lehetett! Miért is érdekelne téged az életem? Olyannak kellene lenni, amilyen te vagy. Aznap este, amikor a filmedet láttam, nézegettem magam a tükörben. Azt gondoltam: "Hiszen mi hasonlítunk." Te sokkal szebb vagy, de valahogy mégis egyformák vagyunk. Belebújhatnék a bőrödbe. Ha nagyon akarnám. Ne érts félre. Te könnyen a bőrömbe bújhatnál. Persze a lelked kitüremkedne, mert nem férne el bennem! Most menj lefeküdni, vagy itt alszol el az asztalnál. Igen, mennem kellene. Különben itt alszom el. Nem volna kényelmes. Jó éjt. Mondd, Elisabeth... Szóltál hozzám tegnap este? Bejöttél a szobámba? Vigyem a te leveleidet is? Ihatok egy kortyot? Szia. Drágám, így szeretnék élni mindig. Csendben, félrevonultan, érezve, hogyan nyeri vissza egyensúlyát a meghajszolt lélek. Alma elhalmoz apró figyelmességeivel. Kezdem azt hinni, hogy ragaszkodik hozzám, sőt, öntudatlanul és bájosan talán szerelmes is belém. Mulatságos tanulmányozni. Néha elsírja régi bűneit, valami alkalmi orgiáról, s az azt követő abortuszról. Nem tudja követni életelveit. Látom, színdarabot olvasol. Ez jó jel, majd megemlítem a doktornőnek. Nemsokára visszatérhetünk, nem? Vágyom a város után. Te nem? Megtennél nekem egy szívességet? Tudom, hogy áldozat, de most szükségem van rád. Semmi különös: csak azt szeretném, ha beszélnél. Tényleg semmi különös. Bármiről, mondjuk a ma esti vacsoráról, vagy hogy hideg lesz e vihar után a víz, melyben úszni szoktunk. Beszéljünk néhány percig. Vagy olvass fel valamit a könyvedből! Néhány szót! Nem leszek dühös. Hallgatsz, és ez a te dolgod. De most szükségem lenne a szavaidra. Drágám, legalább néhány szót mondj! Tudtam, hogy visszautasítasz. Képtelen vagy megérteni az érzéseimet. Azt hittem, a nagy művészek mélységesen együtt éreznek a többi emberrel. Hogy ebből az érzésből hozzák létre alkotásaikat. Milyen buta voltam! Kihasználsz engem. De már nem kellek, ezért eldobsz. Igen, igen! Szinte hallom, milyen hamisan cseng. "Most már nem kellesz, tehát eldobsz." Így hangzik a mondandód! Akár ez a napszemüveg! Meg vagyok sebezve. Kinevettél a hátam mögött. Elolvastam az orvosnőhöz írt leveledet. Nem volt lezárva! Figyelmesen olvastam. Te pedig hagytad, hogy elmondjak olyasmit, amiről senkinek nem beszélnék. És hallgatsz. Jó tanulmány vagyok? Képtelen vagy... Most pedig szólalj meg! Mondja már valamit, az istenit neki! Ne, ne tedd! Most megijedtél, mi? Néhány pillanatra észhez tértél, mert megijedtél a haláltól, nem? Azt mondod magadban: "Alma megőrült." Miféle ember vagy, tulajdonképpen? Vagy az jutott eszedbe: "Megjegyzem ezt az arcot, ezt a hangot." Gondom lesz rá, hogy soha ne feledd el! Nevetned kell, mi? Nekem nem ilyen egyszerű. Nem ilyen mulatságos. De te mindig nevethetsz. Ennek így kellett lennie. Fontos, hogy az ember ne hazudjon, hogy igazat mondjon, és mindig ugyanazon a hangon. Egyáltalán, lehet-e úgy élni, hogy az ember nem beszélget el néha erről-arról? Bocsánatot kérünk, hazudunk és mellébeszélünk. Az ember jobb lesz, ha hagyja, hogy olyan legyen, amilyen. Érted, amit mondok? Dehogy érted. Megközelíthetetlen vagy. Az orvosnő azt mondta, hibátlan az elméd. Egészséges vagy, és olyan ügyesen játszol, hogy hisznek neked. De én tudom, hogy belül, mélyen rothadsz. Mit tettem? Elisabeth! Elisabeth, bocsáss meg. Hülyén viselkedtem, nem tudom, mi ütött belém. Segíteni jöttem ide. De az az átkozott levél. Akkorát csalódtam. Te kérted, hogy beszéljek magamról. Sokat ittam, te pedig olyan kedves voltál... jól esett elmondanom mindazt. Hízelgett, hogy egy nagy színésznő érdeklődik irántam. Meg azt is reméltem, hogy fel tudod használni, amit meséltem. Megérted, ugye? Színtiszta magamutogatás. Elisabeth, kérlek, bocsáss meg! Szeretlek, és annyi mindent jelentesz számomra. Nem szeretném, ha vége szakadna a barátságunknak. Szóval nem bocsátasz meg? Annyira gőgös vagy! Nem ereszkedsz le hozzám, mert nem szorulsz rá. Hát én sem fogok! Én sem fogok! Nem beszélgetünk... te nem figyelsz... nem értesz engem... Elisabeth? Mikor alszol, az arcod petyhüdt. A szájad duzzadt és csúf. Van egy utálatos ránc a homlokodon. Álom és könnyszagod van. Látom az ütőeret a nyakadon. Itt pedig egy heg, amit mindig bepúderozol. Elisabeth! Megint hív. Megnézem, mit akar. Mit akar tőlünk itt, a világ végén. Elisabeth? Elisabeth? Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Én nem vagyok Elisabeth. Semmit sem követelek. Nem akartalak megzavarni. Én értelek téged. Az orvosnő mindent megmagyarázott. A legnehezebb elmagyarázni a dolgot a kisfiadnak. De igyekszem. Van valami, ami mélyebben rejtőzik, és nehéz megmagyarázni. Az ember szeret valakit, vagyis inkább azt mondja, hogy szereti... A szavak szintjén ez megfogható, nyilvánvaló. Vogler úr, én nem a felesége vagyok. Az embert viszont szeretik, közösség jön létre kettőjükből. Ez biztonságérzetet ad. Az ember azt hiszi, helyt tud állni. Hogy mondhatnám el, mi minden jár a fejemben úgy, hogy ne untassalak? Szeretlek. Ugyanúgy, mint régen. Ne aggódj, kedvesem. Ketten vagyunk. Ismerjük egymás gondolatait. Szeretjük egymást. Nem igaz? És ugye az igyekezet a fontos, nem az eredmény? Szenvedő, elhagyott gyermeknek érezzük magunkat. Mondd meg a fiacskánknak, hogy anya nemsokára hazamegy. Hogy beteg volt, és vágyódik utána. Vegyél neki valamit, amit anya ajándékoz neki. Tudod, milyen gyengédséget érzek irántad! Szinte elviselhetetlen. Nem is tudom, mit kezdjek vele. A gyengédségünk tett minket szerelmesekké. Elisabeth, jó neked velem? Gyönyörű? Csodálatos szerető vagy, tudod jól. Kedvesem... Kábíts el... Pusztíts el valamivel! Nem bírom tovább! Nem szabad hozzám érned! Hagyj! Szégyen! Minden szégyen. Hagyj! Rothadt és romlott vagyok! Minden csupa hazugság és csalás. Minden! Elisabeth... Mit takargatsz? Mit dugdosol a kezed alatt? Hadd nézzem. A kisfiad fényképe. Amit kettétéptél. Beszélnünk kell róla. Meséld el nekem, Elisabeth. Akkor majd én. Este volt, társaság, ugye? Későre járt, nagy volt a ricsaj. Hajnal felé valaki így szólt hozzád: "Elisabeth, te sikeres asszony vagy, de anya még nem voltál." Te felnevettél, hogy ez nevetséges megjegyzés. De bizonyos idő után eltűnődtél rajta. Egyre jobban zaklatott a gondolat. S végül hagytad, hogy a férjed teherbe ejtsen. Anya akartál lenni. De később megijedtél a felelősségtől. Bizony, megijedtél a kötelezettségtől, és hogy el kell hagynod a színházat. Féltél a fájdalomtól, a haláltól, a duzzadó hasad látványától. De játszottad a szerepet. A várandós, boldog anya szerepét. Mindenki azt hangoztatta: "Hogy megszépült tőle!" Aztán megpróbáltad elhajtani a magzatot. De nem sikerült. Mikor beláttad, hogy nincs kiút, gyűlölni kezdted a magzatot. Azt kívántad, bárcsak halottan jönne a világra. Azt akartad, hogy haljon meg. Azt kívántad, hogy haljon meg. A szülés nehéz volt és hosszú. Napokig kínlódtál. Végül fogóhoz kellett folyamodni. Elborzadva nézted formátlan porontyodat, és azt gondoltad: "Nem halhatnál meg? Nem halhatnál meg?" De a gyerek mindent kibírt. Üvöltött éjjel nappal. És te gyűlölted. Féltél, és rossz volt a lelkiismereted. Idő után a gyereket a dajkára bíztad. Te pedig visszatértél a színházba. De a szenvedéseid nem értek véget. A gyermekedben érthetetlen és heves szeretet támad irántad, az anyja iránt. Kétségbeesetten védekeztél. Tudtad, hogy képtelen lennél viszonozni. Mindent megpróbáltál... De semmi sem sikerült. Rideg voltál és közönyös. Rád nézett. És egyre jobban szeretett! Te meg ütni-verni szeretnéd. Undorodsz a formátlan testétől, és könyörgő szemétől. Visszataszítónak találod, és félsz tőle. Mit dugdosol a kezed alatt? Hadd nézzem. A kisfiad fényképe. Amit kettétéptél. Beszélnünk kell róla. Meséld el nekem, Elisabeth. Akkor majd én. Este volt, társaság, ugye? Későre járt, nagy volt a ricsaj. Hajnal felé valaki így szólt hozzád: "Elisabeth, te sikeres asszony vagy, de anya még nem voltál." Te felnevettél, hogy ez nevetséges megjegyzés. De bizonyos idő után eltűnődtél rajta. Egyre jobban zaklatott a gondolat. S végül hagytad, hogy a férjed teherbe ejtsen. Anya akartál lenni. De később megijedtél a felelősségtől. Bizony, megijedtél a kötelezettségtől, és hogy el kell hagynod a színházat Féltél a fájdalomtól, a haláltól, a duzzadó hasad látványától. De játszottad a szerepet. A várandós, boldog anya szerepét. Mindenki azt hangoztatta: "Hogy megszépült tőle!" Aztán megpróbáltad elhajtani a magzatot. De nem sikerült. Mikor beláttad, hogy nincs kiút, gyűlölni kezdted a magzatot. Azt kívántad, bárcsak halottan jönne a világra. De a gyerek mindent túlélt. Azt kívántad, haljon meg. Azt akartad, hogy haljon meg. A szülés nehéz volt és hosszú. Napokig kínlódtál. Végül fogóhoz kellett folyamodni. Elborzadva nézted formátlan porontyodat, és azt gondoltad: "Nem halhatnál meg? Nem halhatnál meg?" Üvöltött éjjel nappal. És te gyűlölted. Féltél, és rossz volt a lelkiismereted. Idő után a gyereket a dajkára bíztad. Te pedig visszatértél a színházba. De a szenvedéseid nem értek véget. A gyermekedben érthetetlen és heves szeretet támad irántad, az anyja iránt. Kétségbeesetten védekeztél. Tudtad, hogy nem tudod viszonozni... Mindent megpróbáltál. De semmi nem sikerült. Hideg voltál és közönyös. Rád nézett. És egyre jobban szeretett! Te meg ütni-verni szeretnéd. Undorodsz a formátlan testétől, és könyörgő szemétől. Visszataszítónak találod, és félsz tőle. Nem! Én nem vagyok olyan, mint te. Nem érzek úgy, mint te. Alma nővér vagyok. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Én nem Elisabeth Vogler vagyok. Te vagy Elisabeth Vogler. Úgy akarom... szeretek... nekem nincs... Megtanultam egyet-mást. Meglátom, meddig állok ellen. Soha nem leszek olyan, mint te! Én fejlődöm. Tégy amit akarsz, de soha nem érsz utol. A beszéd nem segít. Széthasít a fény. Valami másféle. Nem, most nem. Ne, ne. Figyelem... bármikor... váratlanul... utazni kell... A maga idejében nem kudarc... Te magad, te hol vagy? De meg kell tennem. Gyűjtsd össze! A többieknek azt tanácsolja. Kétségbeesés talán... Például, igen... de mi van legközelebb... Feltárásnak hívják? Nem, nem, nem... Mi, egy, én, ő... Ennyi szó, érthetetlen undor... elviselhetetlen fájdalom... Hallgass ide. És ismételd. Semmi. Semmi. Mindig semmi. Semmi. Ez az. Nagyon jó. Csak így tovább.