Mi történik, ha a média elsődleges érdeke a profit?

Elgondolkodtató beszédében David Puttnam egy komoly kérdést tesz fel a médiával kapcsolatban: Vajon erkölcsi kötelességük-e a polgárok tájékoztatása, vagy bármilyen eszközzel hajszolhatják a profitot, mint bármely más vállalkozás? Megoldása a profit és a felelősségteljesség kiegyensúlyozására merész... és előfordulhat, hogy nem ért majd vele egyet. (A felvétel a TEDxHousesofParliament rendezvényen készült.)

Ha megengedik, akkor

a paisley-i csiga történetével kezdeném.

1928. augusztus 26. estéjén

May Donoghue elindult vonattal Glasgow-ból

az onnan hét mérföldnyire keletre fekvő
Paisley városába,

és ott a Wellmeadow kávézóban

elfogyasztott egy skót lebegő fagylaltkelyhet,

egy gyömbérsörön úszó fagylaltkülönlegességet,

amit egy barátja vett neki.

A gyömbérsör barna,
átlátszatlan üvegben érkezett,

rajta a "D. Stevenson, Glen Lane, Paisley."
felirattal.

Megitta a lebegő fagylalt egy részét,

de ahogy a maradék gyömbérsört

a poharába töltötte,

egy lebomlott csiga úszott fel

a pohara felszínére.

Három nappal később

a Glasgow-i Királyi Kórházba került

súlyos gyomor-bélhuruttal

és sokkos állapotban.

Az ezt követő Donoghue kontra Stevenson eset

igen fontos jogi példát állított:

Stevenson, a gyömbérsör gyártója,

világos gondoskodási felelősséggel tartozott

May Donoghue felé,

annak ellenére, hogy nem kötötte őket szerződés,

ráadásul még csak nem is May vette az italt.

Az egyik bíró, Lord Atkin így fogalmazta meg:

Gondoskodni kell az olyan esetek
vagy mulasztások kiküszöböléséről,

amikről megalapozottan feltételezhető,

hogy a másik emberben kárt tehetnek.

Az ember ilyenkor belegondol,
hogy a gondoskodás felelőssége nélkül

hány ember kapott volna még gyomor-bélhurutot,

amíg Stevenson végre abbahagyja a vállalkozást.

Most kérem, tartsák észben ezt a
paisley-i csiga történetet,

mivel ez egy fontos alapelv.

Tavaly a Hansard Society,
egy pártatlan jótékonysági szervezet,

amely a demokrácia megerősítésére törekszik,

és nagyobb politikai részvételre
buzdítja a nyilvánosságot,

kiadott az éves áttekintése mellett

egy politikai szerepvállalásról
szóló cikkelyt,

amit teljes egészében a politikának
és a médiának szentelt.

Íme néhány meglehetősen lehangoló megfigyelés

ebből az áttekintésből.

A bulvárlapok láthatóan nem fejlesztik

olvasóik politikai szemléletét,

még azokhoz képest sem,

akik egyáltalán nem olvasnak újságot.

A csak bulvárlapokat olvasók
kétszer annyian értenek egyet

a politika negatív megítélésével,

mint azok, akik nem olvasnak újságot.

Nemcsak kevésbé vesznek részt a politikában,

hanem olyan médiumokat fogyasztanak,
amik erősítik

bennük a politika negatív megítélését,

ezáltal növelik ezt a végzetszerű
és cinikus hozzáállást

a demokráciával,
és a benne betöltött szerepükkel szemben.

Kicsit sem meglepő tehát
a jelentés eredménye,

miszerint ezek alapján a sajtó,
különösen a bulvárlapok,

látszólag nem érnek fel
ahhoz a fontos szerephez,

amit a demokráciánkban betöltenek.

Nos kétlem, hogy ebben a teremben bárki is

komolyan vitatná ezt a nézetet.

De ha a Hansardnak igaza van,
és általában az van,

akkor egy súlyos problémával állunk szemben,

és éppen erre szeretnék
az elkövetkezendő tíz percben

összpontosítani.

A paisley-i csiga esete óta,

és különösen az elmúlt évtized során

rengeteget foglalkoztak

a gondoskodási felelősség fogalmával,

hiszen a civil társadalom
számos vonatkozásával összefügg.

A gondoskodási felelősség kérdése
általában akkor merül fel,

amikor egy egyén vagy egy csoport,
olyan tevékenységbe kezd,

amely potenciálisan kárt tehet
egy másik emberben,

akár fizikailag, mentálisan vagy anyagilag.

Elsősorban olyan
egyértelmű dolgokkal foglalkozik,

mint az empátiánk a gyerekek és fiatalok,

a veteránok, az idősek
valamint a betegek iránt.

Ha elő is fordul, ritkán terjed ki
olyan egyaránt fontos témákra,

mint a jelenlegi kormányrendszer törékenysége,

vagy annak felismerésére,
hogy az őszinteség, pontosság és pártatlanság

alapvetőek ahhoz, hogy felépíthessünk

és beiktathassunk egy tájékozott,

részvételen alapuló demokráciát.

És minél jobban belegondolunk,

ez annál furcsábbnak tűnik.

Pár évvel ezelőtt az az öröm ért,

hogy megnyithattam egy vadonatúj iskolát

Anglia északkeleti részén.

Ezt a diákok az Academy 360
névre keresztelték el.

Ahogy átsétáltam a látványos,

üveggel borított átriumon,

a velem szemben lévő falon megláttam

lángoló betűkkel díszelegni

Marcus Aurelius híres parancsolatát:

Ha nem igaz, ne mondd,

ha nem helyes, ne tedd!

Az igazgató meglátta, hogy a feliratot bámulom,

és azt mondta, "Ó, ez az iskolánk jelszava."

Visszaúton a Londonba tartó vonaton

ki sem tudtam verni a fejemből.

Azon gondolkoztam, vajon tényleg

több mint 2000 évbe telt,

hogy ez az egyszerű elképzelés legyen

az egymással szembeni legalapvetőbb elvárásunk?

Nem lenne itt az ideje, hogy továbbvigyük

a gondoskodási felelősség gondolatát

és kiterjesszük egy olyan gondoskodásra,

ami közös, de egyre veszélyeztetettebb
demokratikus értékeinket védi?

Hiszen a gondoskodási felelősség hiánya

könnyedén vezethet számos szakterületen

gondatlansággal kapcsolatos vádakhoz,

és ennek tudatában
vajon belenyugodhatunk-e abba,

hogy gyakorlatilag nem törődünk

sem saját társadalmaink egészségével

sem az őket szükségszerűen
alátámasztó értékekkel?

Állíthatja-e őszintén bárki
a bizonyítékok ismeretében,

hogy az a média, amit
a Hansard olyan határozottan elítélt,

körültekintően ügyelt
az olyan viselkedési formák elkerülésére,

amelyekről ésszerűen előre láthatta,

hogy aláaknázhatják,
vagy akár meg is rongálhatják

eredendően törékeny
demokratikus berendezkedésünket?

Lesznek olyanok, akik azt állítják majd,

hogy ez túl könnyedén vetheti fel a cenzúra

problémáját, jóllehet öncenzúráról van szó,

de ne higgyenek nekik.

Kell hogy legyen mód arra, hogy

kiegyensúlyozzuk a
véleménynyilvánítás szabadságát,

és a szélesebb körű morális
és társadalmi felelősségeket.

Hadd bizonyítsam be ezt egy példával

saját filmrendezői karrieremből!

Pályafutásom során sosem fogadtam el,

hogy egy filmrendezőnek a saját munkáját

kötelessége felül vagy kívül helyeznie

azon az értékrenden,
amit megfelelőnek ítél meg

saját életére, saját családjára

és annak a társadalomnak a jövőjére vonatkozóan,
amelyben mindannyian élünk.

Továbbmegyek.

Egy felelősségteljes filmrendezőnek sosem szabad

annyira lekicsinyelnie munkáját,
hogy az végül

ne legyen hű ahhoz a világhoz,
amiben ő maga szeretne élni.

Ahogy én látom, a filmrendezőknek,
újságíróknak, de még a bloggereknek is

szembe kell nézniük
azokkal az elvárásokkal,

amiket az általuk használt
médium erejével szemben

és kiforrott szakmai ismereteikkel szemben
támaszt a társadalom.

Természetesen ez nem kötelező feladat,

de egy tehetséges filmrendező,
egy felelősségteljes újságíró

vagy blogger esetében
szerintem ez teljességgel elkerülhetetlen.

Sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy

egyéni szabadságunk
és kreatív szabadságunk fogalma

viszonylag újkeletű

a nyugati eszmék történetében,

emiatt pedig gyakran van alul értékelve,

és nagyon hamar aláaknázható.

Ez egy könnyen elveszíthető érték,

és ha egyszer elveszik,
ha egyszer feláldozzuk,

utána nagyon, nagyon nehezen
lehet majd visszaszerezni.

És védelmének első sorában

saját normáink kell hogy álljanak,

nem azok, amiket a cenzúra
vagy a jogszabályok erőltetnek ránk,

hanem saját normáink és integritásunk.

Integritásunk abban,

ahogy munkatársainkkal bánunk,

és saját normáink abban,
ahogy a társadalomban működünk.

És a normáinknak

összhangban kell lenniük fenntartható
társadalmi feladatainkkal.

Ezek egy kollektív felelősség részei,

a művész és az újságíró felelősségéé,

hogy a világot olyannak kezelje,
amilyen valójában,

és cserébe ennek kéz a kézben kell járnia

a társadalmat kormányzók felelősségével,

hogy ők is szembenézzenek ezzel a világgal

és ne engedjenek a kísértésnek,

hogy eltussolják a problémák okait.

Ezidáig, mint ahogy ez teljesen
világossá vált

az elmúlt néhány évben,

ezt a felelősséget óriási mértékben
törölték el

a média nagyobb rétegei.

És a nyugati világban ebből kifolyólag

a tiltakozó pártok végtelenül
leegyszerűsített politikája

és vonzereje a nagyban kiábrándult,

idősebb népesség számára,

valamint a fiatalok legalább
egy részére jellemző közöny

és megszállottság a
jelentéktelen dolgok iránt,

ezek együtt és a sok más hasonló

korunkbeli aberráció

azzal fenyeget, hogy egyszerűen megfojtja

az aktív, tájékozott vitákat
és szerepvállalást,

és kihangsúlyozom az aktív szót.

A legbuzgóbb szabadelvűek talán azt mondanák,

hogy a Donoghue kontra Stevenson ügyet
el kellett volna vetnie a bíróságnak,

és hogy Stevenson úgyis bezárhattta
volna a vállalkozást,

ha továbbra is olyan gyömbérsört árul,
amiben csigák vannak.

De azt hiszem, többségünk elfogadja,
hogy az államnak is

vállalnia kell némi szerepet
a gondoskodási felelősség betartatásában,

és a kulcsszó itt az ésszerűség.

A bíráknak fel kell tenniük a kérdést,
hogy ésszerű gondossággal jártak-e el

és hogy ésszerűen előrelátható volt-e

tetteik következménye?

Távol attól, hogy az államhatalom
erőszakosságát fejezzem ki,

szeretném, ha kicsit a józan eszünkre
hallgatva megkérdőjeleznénk

az ésszerűségét azoknak a médiában dolgozóknak,

akik tulajdonképpen meghatározzák

demokratikus értekezéseink
hangnemét és tartalmát.

A demokrácia működéséhez arra van szükség,

hogy ésszerű férfiak és nők időt fordítsanak

a komoly, néha összetett problémák
megértésére és megvitatására

és hogy ezt olyan légkörben tegyék, melyben

egy olyan jellegű megállapodásra törekszenek, ami

ha nem is egyetértéshez,
de legalább egy hatékony

és működőképes kompromisszumhoz vezet.

A politika a választás lehetőségéről szól,

és ezeken a lehetőségeken belül
a prioritásokról.

Az egymásnak ellentmondó igények
összeegyeztetéséről szól,

ahol és amikor az a tények alapján lehetséges.

De ha maguk a tények is el vannak ferdítve,

akkor a dolgok elsimítása
csak további konfliktushoz vezet,

ami elkerülhetetlen stresszt
és feszültséget okoz

a társadalomnak.

A médiának el kell döntenie:

Abban látja a szerepét, hogy lázítson,

vagy hogy tájékoztasson?

Mert mindent összevetve a bizalom

és az irányítás együttes megléte a lényeg.

A héten lesz ötven éve,
hogy John F. Kennedy elnök

megtartotta két korszakalkotó beszédét,

az egyiket a fegyverzetcsökkentés,
a másikat az emberi jogok kapcsán.

Az első szinte azonnal

a nukleáris kísérletek betiltásáról
szóló egyezményhez vezetett,

a második pedig az 1964-es
polgárjogi törvényekhez.

Mindkettő hatalmas előrelépést jelentett.

Egy megfelelően vezetett,
tájékozott demokrácia

óriási dolgok elérésére képes,

de ennek van egy előfeltétele.

Bíznunk kell abban, hogy a döntéshozók tettei

nem a saját érdekeiket szolgálják,

hanem az emberek egészének érdekeit.

Tényszerű alapokkal rendelkező,
egyértelműen lefektetett

választási lehetőségekre van szükségünk.

Nem annak a néhány hatalommal rendelkező,

és manipulatív jellegű
vállalatnak a lehetőségeire,

akik saját, gyakran korlátolt
céljaikat követik,

hanem pontos,
előítéletektől mentes információkra,

amik alapján saját ítélet hozhatunk.

Ha tisztességes életet akarunk biztosítani

gyermekeinknek és az ő gyermekeiknek,

akkor a lehető legnagyobb
mértékben kell gyakorolnunk

a gondoskodási felelősséget, hogy egy élénk

és remélhetőleg tartós
demokrácia részesei lehessünk.

Köszönöm a figyelmüket.

(Taps)