Ha megengedik, akkor a paisley-i csiga történetével kezdeném. 1928. augusztus 26. estéjén May Donoghue elindult vonattal Glasgow-ból az onnan hét mérföldnyire keletre fekvő Paisley városába, és ott a Wellmeadow kávézóban elfogyasztott egy skót lebegő fagylaltkelyhet, egy gyömbérsörön úszó fagylaltkülönlegességet, amit egy barátja vett neki. A gyömbérsör barna, átlátszatlan üvegben érkezett, rajta a "D. Stevenson, Glen Lane, Paisley." felirattal. Megitta a lebegő fagylalt egy részét, de ahogy a maradék gyömbérsört a poharába töltötte, egy lebomlott csiga úszott fel a pohara felszínére. Három nappal később a Glasgow-i Királyi Kórházba került súlyos gyomor-bélhuruttal és sokkos állapotban. Az ezt követő Donoghue kontra Stevenson eset igen fontos jogi példát állított: Stevenson, a gyömbérsör gyártója, világos gondoskodási felelősséggel tartozott May Donoghue felé, annak ellenére, hogy nem kötötte őket szerződés, ráadásul még csak nem is May vette az italt. Az egyik bíró, Lord Atkin így fogalmazta meg: Gondoskodni kell az olyan esetek vagy mulasztások kiküszöböléséről, amikről megalapozottan feltételezhető, hogy a másik emberben kárt tehetnek. Az ember ilyenkor belegondol, hogy a gondoskodás felelőssége nélkül hány ember kapott volna még gyomor-bélhurutot, amíg Stevenson végre abbahagyja a vállalkozást. Most kérem, tartsák észben ezt a paisley-i csiga történetet, mivel ez egy fontos alapelv. Tavaly a Hansard Society, egy pártatlan jótékonysági szervezet, amely a demokrácia megerősítésére törekszik, és nagyobb politikai részvételre buzdítja a nyilvánosságot, kiadott az éves áttekintése mellett egy politikai szerepvállalásról szóló cikkelyt, amit teljes egészében a politikának és a médiának szentelt. Íme néhány meglehetősen lehangoló megfigyelés ebből az áttekintésből. A bulvárlapok láthatóan nem fejlesztik olvasóik politikai szemléletét, még azokhoz képest sem, akik egyáltalán nem olvasnak újságot. A csak bulvárlapokat olvasók kétszer annyian értenek egyet a politika negatív megítélésével, mint azok, akik nem olvasnak újságot. Nemcsak kevésbé vesznek részt a politikában, hanem olyan médiumokat fogyasztanak, amik erősítik bennük a politika negatív megítélését, ezáltal növelik ezt a végzetszerű és cinikus hozzáállást a demokráciával, és a benne betöltött szerepükkel szemben. Kicsit sem meglepő tehát a jelentés eredménye, miszerint ezek alapján a sajtó, különösen a bulvárlapok, látszólag nem érnek fel ahhoz a fontos szerephez, amit a demokráciánkban betöltenek. Nos kétlem, hogy ebben a teremben bárki is komolyan vitatná ezt a nézetet. De ha a Hansardnak igaza van, és általában az van, akkor egy súlyos problémával állunk szemben, és éppen erre szeretnék az elkövetkezendő tíz percben összpontosítani. A paisley-i csiga esete óta, és különösen az elmúlt évtized során rengeteget foglalkoztak a gondoskodási felelősség fogalmával, hiszen a civil társadalom számos vonatkozásával összefügg. A gondoskodási felelősség kérdése általában akkor merül fel, amikor egy egyén vagy egy csoport, olyan tevékenységbe kezd, amely potenciálisan kárt tehet egy másik emberben, akár fizikailag, mentálisan vagy anyagilag. Elsősorban olyan egyértelmű dolgokkal foglalkozik, mint az empátiánk a gyerekek és fiatalok, a veteránok, az idősek valamint a betegek iránt. Ha elő is fordul, ritkán terjed ki olyan egyaránt fontos témákra, mint a jelenlegi kormányrendszer törékenysége, vagy annak felismerésére, hogy az őszinteség, pontosság és pártatlanság alapvetőek ahhoz, hogy felépíthessünk és beiktathassunk egy tájékozott, részvételen alapuló demokráciát. És minél jobban belegondolunk, ez annál furcsábbnak tűnik. Pár évvel ezelőtt az az öröm ért, hogy megnyithattam egy vadonatúj iskolát Anglia északkeleti részén. Ezt a diákok az Academy 360 névre keresztelték el. Ahogy átsétáltam a látványos, üveggel borított átriumon, a velem szemben lévő falon megláttam lángoló betűkkel díszelegni Marcus Aurelius híres parancsolatát: Ha nem igaz, ne mondd, ha nem helyes, ne tedd! Az igazgató meglátta, hogy a feliratot bámulom, és azt mondta, "Ó, ez az iskolánk jelszava." Visszaúton a Londonba tartó vonaton ki sem tudtam verni a fejemből. Azon gondolkoztam, vajon tényleg több mint 2000 évbe telt, hogy ez az egyszerű elképzelés legyen az egymással szembeni legalapvetőbb elvárásunk? Nem lenne itt az ideje, hogy továbbvigyük a gondoskodási felelősség gondolatát és kiterjesszük egy olyan gondoskodásra, ami közös, de egyre veszélyeztetettebb demokratikus értékeinket védi? Hiszen a gondoskodási felelősség hiánya könnyedén vezethet számos szakterületen gondatlansággal kapcsolatos vádakhoz, és ennek tudatában vajon belenyugodhatunk-e abba, hogy gyakorlatilag nem törődünk sem saját társadalmaink egészségével sem az őket szükségszerűen alátámasztó értékekkel? Állíthatja-e őszintén bárki a bizonyítékok ismeretében, hogy az a média, amit a Hansard olyan határozottan elítélt, körültekintően ügyelt az olyan viselkedési formák elkerülésére, amelyekről ésszerűen előre láthatta, hogy aláaknázhatják, vagy akár meg is rongálhatják eredendően törékeny demokratikus berendezkedésünket? Lesznek olyanok, akik azt állítják majd, hogy ez túl könnyedén vetheti fel a cenzúra problémáját, jóllehet öncenzúráról van szó, de ne higgyenek nekik. Kell hogy legyen mód arra, hogy kiegyensúlyozzuk a véleménynyilvánítás szabadságát, és a szélesebb körű morális és társadalmi felelősségeket. Hadd bizonyítsam be ezt egy példával saját filmrendezői karrieremből! Pályafutásom során sosem fogadtam el, hogy egy filmrendezőnek a saját munkáját kötelessége felül vagy kívül helyeznie azon az értékrenden, amit megfelelőnek ítél meg saját életére, saját családjára és annak a társadalomnak a jövőjére vonatkozóan, amelyben mindannyian élünk. Továbbmegyek. Egy felelősségteljes filmrendezőnek sosem szabad annyira lekicsinyelnie munkáját, hogy az végül ne legyen hű ahhoz a világhoz, amiben ő maga szeretne élni. Ahogy én látom, a filmrendezőknek, újságíróknak, de még a bloggereknek is szembe kell nézniük azokkal az elvárásokkal, amiket az általuk használt médium erejével szemben és kiforrott szakmai ismereteikkel szemben támaszt a társadalom. Természetesen ez nem kötelező feladat, de egy tehetséges filmrendező, egy felelősségteljes újságíró vagy blogger esetében szerintem ez teljességgel elkerülhetetlen. Sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egyéni szabadságunk és kreatív szabadságunk fogalma viszonylag újkeletű a nyugati eszmék történetében, emiatt pedig gyakran van alul értékelve, és nagyon hamar aláaknázható. Ez egy könnyen elveszíthető érték, és ha egyszer elveszik, ha egyszer feláldozzuk, utána nagyon, nagyon nehezen lehet majd visszaszerezni. És védelmének első sorában saját normáink kell hogy álljanak, nem azok, amiket a cenzúra vagy a jogszabályok erőltetnek ránk, hanem saját normáink és integritásunk. Integritásunk abban, ahogy munkatársainkkal bánunk, és saját normáink abban, ahogy a társadalomban működünk. És a normáinknak összhangban kell lenniük fenntartható társadalmi feladatainkkal. Ezek egy kollektív felelősség részei, a művész és az újságíró felelősségéé, hogy a világot olyannak kezelje, amilyen valójában, és cserébe ennek kéz a kézben kell járnia a társadalmat kormányzók felelősségével, hogy ők is szembenézzenek ezzel a világgal és ne engedjenek a kísértésnek, hogy eltussolják a problémák okait. Ezidáig, mint ahogy ez teljesen világossá vált az elmúlt néhány évben, ezt a felelősséget óriási mértékben törölték el a média nagyobb rétegei. És a nyugati világban ebből kifolyólag a tiltakozó pártok végtelenül leegyszerűsített politikája és vonzereje a nagyban kiábrándult, idősebb népesség számára, valamint a fiatalok legalább egy részére jellemző közöny és megszállottság a jelentéktelen dolgok iránt, ezek együtt és a sok más hasonló korunkbeli aberráció azzal fenyeget, hogy egyszerűen megfojtja az aktív, tájékozott vitákat és szerepvállalást, és kihangsúlyozom az aktív szót. A legbuzgóbb szabadelvűek talán azt mondanák, hogy a Donoghue kontra Stevenson ügyet el kellett volna vetnie a bíróságnak, és hogy Stevenson úgyis bezárhattta volna a vállalkozást, ha továbbra is olyan gyömbérsört árul, amiben csigák vannak. De azt hiszem, többségünk elfogadja, hogy az államnak is vállalnia kell némi szerepet a gondoskodási felelősség betartatásában, és a kulcsszó itt az ésszerűség. A bíráknak fel kell tenniük a kérdést, hogy ésszerű gondossággal jártak-e el és hogy ésszerűen előrelátható volt-e tetteik következménye? Távol attól, hogy az államhatalom erőszakosságát fejezzem ki, szeretném, ha kicsit a józan eszünkre hallgatva megkérdőjeleznénk az ésszerűségét azoknak a médiában dolgozóknak, akik tulajdonképpen meghatározzák demokratikus értekezéseink hangnemét és tartalmát. A demokrácia működéséhez arra van szükség, hogy ésszerű férfiak és nők időt fordítsanak a komoly, néha összetett problémák megértésére és megvitatására és hogy ezt olyan légkörben tegyék, melyben egy olyan jellegű megállapodásra törekszenek, ami ha nem is egyetértéshez, de legalább egy hatékony és működőképes kompromisszumhoz vezet. A politika a választás lehetőségéről szól, és ezeken a lehetőségeken belül a prioritásokról. Az egymásnak ellentmondó igények összeegyeztetéséről szól, ahol és amikor az a tények alapján lehetséges. De ha maguk a tények is el vannak ferdítve, akkor a dolgok elsimítása csak további konfliktushoz vezet, ami elkerülhetetlen stresszt és feszültséget okoz a társadalomnak. A médiának el kell döntenie: Abban látja a szerepét, hogy lázítson, vagy hogy tájékoztasson? Mert mindent összevetve a bizalom és az irányítás együttes megléte a lényeg. A héten lesz ötven éve, hogy John F. Kennedy elnök megtartotta két korszakalkotó beszédét, az egyiket a fegyverzetcsökkentés, a másikat az emberi jogok kapcsán. Az első szinte azonnal a nukleáris kísérletek betiltásáról szóló egyezményhez vezetett, a második pedig az 1964-es polgárjogi törvényekhez. Mindkettő hatalmas előrelépést jelentett. Egy megfelelően vezetett, tájékozott demokrácia óriási dolgok elérésére képes, de ennek van egy előfeltétele. Bíznunk kell abban, hogy a döntéshozók tettei nem a saját érdekeiket szolgálják, hanem az emberek egészének érdekeit. Tényszerű alapokkal rendelkező, egyértelműen lefektetett választási lehetőségekre van szükségünk. Nem annak a néhány hatalommal rendelkező, és manipulatív jellegű vállalatnak a lehetőségeire, akik saját, gyakran korlátolt céljaikat követik, hanem pontos, előítéletektől mentes információkra, amik alapján saját ítélet hozhatunk. Ha tisztességes életet akarunk biztosítani gyermekeinknek és az ő gyermekeiknek, akkor a lehető legnagyobb mértékben kell gyakorolnunk a gondoskodási felelősséget, hogy egy élénk és remélhetőleg tartós demokrácia részesei lehessünk. Köszönöm a figyelmüket. (Taps)