Akarsz róla beszélni? | Dordzsceren Csingisz | TEDxYouth@Budapest

23 éves, félig mongol, félig magyar származású. Vidékről költözött Budapestre, ahol munkája mellett keresi a lehetőségeket, hogy felhívja a figyelmet az iskolai bántalmazás jelenségére. Előadása a származásbeli különbözősége miatt átélt bántalmazásokról, azok feldolgozásukról, a bántalmazotti lét felismeréséről szól. Célja, hogy elmondja, van kiút a bántalmazásból, és a bántalmazottakból is válhat egészséges, felnőtt ember, amelyet saját példáján keresztül mutatja be.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

This talk was given at a TEDx event using the TED conference format but independently organized by a local community. Learn more at https://www.ted.com/tedx

Dordzsceren Csingisz vagyok, 23 éves.

Apai ágról mongol, anyai ágról magyar,

és az ereimben folyó vér fele az,
ami miatt ma itt állok előttetek.

Az én életem 18 éves koromban kezdődött.

Az előző évek történéseit
ekkorra sikerült feldolgoznom.

Tehát nyugodtan mondhatom,
hogy tulajdonképpen öt éve élek.

Az óvodai korszakból emlékszem egy esetre,

amikor egy új benti szandált
vettek nekem a szüleim,

ami a nehéz anyagi helyzetünk miatt
nagy lemondásokkal járt.

Az első nap, amikor az új szandállal
beléptem a csoportba,

a takarítónő nekem támadt,
mert szerinte ez nem megfelelő benti cipő.

Aznap többször a fejemhez vágta ezt,

aztán, amikor jött értem édesanyám,
vele is vitatkozni kezdett.

Az indoka az volt,

hogy szerinte a szandál talpa
csíkot húz a padlón,

és ő nem azért van itt,
hogy ezeket takarítsa.

Édesanyám hamar dühös lett.

Megfogta a szandált, és teljes erőből
végighúzta a padlón,

de nem hogy nem húzott csíkot,

hanem egyfajta radírként a talpa
eltüntette a már ott lévő nyomokat.

Ezzel lezárt ügynek tekintettük a dolgot.

Másnap reggel az öltözőbe beérve,
mikor szerettem volna átvenni a cipőmet,

a szekrénybe nyúlva egy darabokra vágott
szandál képe fogadott.

Emlékszem, sírni kezdtem,
és édesanyám is összetört.

Kevés az emlékem erről az időszakról,

de mindenesetre elmondható,
hogy nem volt egy túl jó kezdés.

Általános iskolában én voltam
az egyetlen félig magyar,

akinek furcsa neve van,

aki kicsit másképp néz ki:

kicsit európai, kicsit ázsiai,
kicsit különböző a többiektől.

Az osztálytársaim – bár kisebb
csúfolódások mellett –,

de pár év alatt elfogadták a jelenlétemet.

Az osztályomban a fiúk nagy része
focizott vagy kézilabdázott,

a lányok pedig táncoltak.

Nálunk otthon a családban
generációkra visszanyúló szokás volt,

hogy mindenki röplabdázott,

így számomra szinte predesztinált volt,
hogy én is röplabdázni kezdtem.

Hamar perifériára kerültem emiatt
az osztályon belül,

hiszen egyik klikkbe sem illettem be.

Az iskolában összesen hárman voltunk fiúk,
akik ezt a sportot űzték,

így a kis létszám miatt,
nekünk a lányokkal kellett edzenünk.

A sport szeretetének köszönhetően
hamar összebarátkoztunk velük –,

velük, akik akkor az iskola
legszebb lányai voltak.

Valószínűleg ekkor szúrhattam szemet
négy felsőbb éves fiúnak,

akiknek nem tetszett
az én jelenlétem a lányok körül,

ezért kezdtek rám szállni.

Kezdetben durva beszólásokat kaptam tőlük,

de ők nem álltak meg
a verbális bántalmazás szintjén.

Mikor elmentek mellettem a folyosón,

alkalmanként úgy megütötték a kezemet,
hogy napokig nem bírtam mozgatni.

Belöktek a szekrénybe, rám zárták,
és közben rajtam nevettek.

Télen az iskolába menet
jó viccnek tartották,

hogy megdobjanak egy olyan hógolyóval,

aminek a közepére
egy nagy követ csomagoltak.

Fejbe találtak vele,
amitől vérezni kezdett a fejem.

De ezek fizikai sérülések voltak,
amik begyógyultak.

A legfájdalmasabb
és a legkínosabb az volt,

amikor rászoktak arra,
hogy szünetekben lejöttek a termünkbe,

az ajtóban álltak,
és onnan kiabáltak nekem

az osztálytársaim előtt,
akik csöndben ültek,

hiszen féltek ők is, nehogy ők legyenek
a következő áldozatok.

És mikor megpróbáltam kimenni a teremből,

hogy legalább ne az osztálytársaim előtt
alázzanak meg ma is,

kifele menet a fiúk
meglöktek vagy megütöttek.

Történelemből,
mikor a tatárjárást tanulták,

a szünetben azt kiabálták nekem:
"Megöllek, tatár!"

Irodalomból, mikor a magyar himnuszt
tanulták, melynek egy sora:

"Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk",

a szünetben azt harsogták:

"Takarodj, te rabló mongol!"

A dolog odáig jutott
hetedik osztályos koromra,

hogy a fiúk reggelente
a bejárat előtt vártak,

és miközben mentem az osztálytermem felé,

végig mellettem jöttek, löködtek,
és megalázó dolgokat mondtak rám.

Ezt egy ideig viseltem,

aztán elkezdtem a raktárépületen keresztül
beszökni reggelente az iskolába,

ezzel kikerülve
a kora reggeli bántalmazást.

Egy kérdés, amit ezen a ponton
néhányszor kaptam:

"És a szüleidnek nem mondtad el?"

Hogy a történet ne legyen olyan egyszerű,

ez volt az az időszak
a családom életében,

amikor totálisan eladósodtunk
a 2008-as válságnak köszönhetően.

Hogy milyen mértékben,
azt azzal tudnám érzékeltetni,

hogy egyik nap arra keltünk,
hogy a parkolóból elvitették az autónkat,

a lakásunkba pedig elkezdtek
behajtók járni,

és lefényképezni
a helyiségeket és az ingóságokat.

Ezzel együtt új, nemkívánatos
szereplők is megjelentek a családomban:

ilyen volt az alkohol és a szeretők.

Ezek együtt egy feszült, nemkívánatos
légkört eredményeztek otthon,

ezért emlékszem, hogy úgy gondoltam,

van elég baja a szüleimnek,
nem mondom el nekik.

Az igazi enyhülést azonban a középiskola
megkezdése hozta el számomra,

ahol új lappal kezdhettem,
hiszen senki nem tudta, hogy ki vagyok,

vagy hogy honnan jövök.

De a sok testi, lelki bántalmazás
nem múlt el nyom nélkül.

Az önképem totális ferdülése mellett,
magatartási problémáim lettek.

Pánikrohamokat kaptam miséken,

hiperhidrózis tört rám ott,
ahol több ember volt.

Ezek miatt iskolapszichológushoz küldtek.

Néhány sablonos beszélgetés után

egyik nap úgy döntöttem,
hogy segítséget kérek,

és elmondom a történetemet Lívia néninek.

Elkezdtünk rajta dolgozni,

és a kezelés egész
középiskola alatt tartott.

Rengeteget beszélgetett velem,

pszichológiai könyveket adott,
hogy tanuljak belőlük;

egyéb technikákkal segített
visszanyerni az önbecsülésemet.

De hogy miért állok most itt előttetek?

Az egyik oka, hogy a négyéves
közös munka során megtanultam,

hogy a trauma feldolgozásának
vannak fázisai.

A sokk fázisán,
az ingadozás fázisán áthaladva,

húszéves koromra eljutottam
a tagadás fázisába.

Ez volt az időszak, amikor elkezdtem
magamat arról meggyőzni,

hogy hát nem is volt
annyira durva ez a dolog,

lehetséges hogy én voltam túl érzékeny.

Elkezdtem tagadni azt,
amit tudtam, hogy megtörtént.

A másik oka,

hogy az exbántalmazottaknak
azon kevés százaléka,

akiknek sikerül kimászni
a bántalmazásból, visszahúzódnak,

és szinte csak a közvetlen környezetük
tud a létezésükről.

Pszichológiailag
ez teljesen érthető folyamat,

hiszen az ember
ösztönösen kerüli a veszélyt,

főleg ha már egyszer megtapasztalta,
hogy milyen sérülni.

Én ezt teljesen megértem,
viszont van vele egy problémám.

Mégpedig az, hogy így senki nem tud
példaként szolgálni azoknak,

akik most élik át a bántalmazásokat.

Annak ellenére sem beszélünk róla,
hogy rendkívül sokunkat érint.

De hogy ez mennyire így van,

azt szintén egy személyes példán keresztül
mutatnám be nektek.

Veszprémből munkavállalás céljából
költöztem Budapestre január közepén,

és a munkába lépéshez szükségem volt
egy erkölcsi bizonyítványra.

El is mentem a hivatalba érte,
ahol a váróterembe lépve megláttam,

hogy rajtam kívül kábé
25 ember várakozik ott.

De hát volt időpontom,
úgyhogy nem aggódtam.

Az ügyintézőt és az ügyfelet
egy üvegfal választotta el egymástól,

ahol mindkét oldalon
volt egy-egy gomb a mikrofonnak,

hogyha egymással szeretnénk beszélni.

Kábé 10 perc várakozás után
szólítottak is az egyik ablakhoz,

hogy akkor "Dzsordzseren Dzsindzsi"
a következő.

Mondtam: "Köszönöm,
az azt hiszem, én vagyok."

Bár azt, hogy a Csingizből
hogy lett Dzsinzsi,

az mondjuk megérne
még egy TEDx előadást,

úgyhogy jövőre találkozunk.

Mindegy, leültem az ügyintézőhöz,
aki elkérte a személyimet,

és közben megdicsérte a nevemet,
én pedig ugye a makulátlan kiejtését.

(Nevetés)

Aztán miután nézte
egy ideig a személyimet,

egyszer csak azt kérdezte tőlem:

"Fiatalember, magát soha
nem bántották a neve miatt?"

Hát, gondoltam magamban,

hogy ez talán nem
a legmegfelelőbb helyszín arra,

hogy ezt itt most megvitassuk.

Főleg, mert időközben a másik két ablaknál
ülő ügyintéző kiment szünetre,

tehát az egész váróterem
minket hallgatott a mikrofonban.

De hát hazudni sem szerettem volna,
úgyhogy azt válaszoltam neki:

"Hát, sajnos előfordult,
de már túl vagyok rajta."

Erre a hölgy elmesélte,
hogy az ő férje ukrán,

és úgy döntöttek,
hogy az ukrán név mellett

a gyerekeiknek adnak egy harmadik,
magyar nevet is,

hogy majd legyen
egy menekülő útjuk az iskolában

a csúfolódásokkal szemben.

Majd hozzátette:

"Mert a gyerekek
a legkegyetlenebb állatfaj."

Egyből gondoltam,

hogy valószínűleg a hölgynek is van
rossz tapasztalata a témában,

és azért mond el nekem
ennyire személyes dolgokat,

mert végre találkozik valakivel,
aki érti, hogy miről beszél.

Miután a hölgy kimondta ezt a mondatot,

a mögöttem ülő 25 emberből
megszólalt egy úriember:

"Igen, ez így van.
A gyerekek a legkegyetlenebbek."

Mire az úr mellett
bal és jobb oldalon ülő két hölgy

elkezdett helyeselni, hogy: "Igen, igen."

Egyszer csak azon kaptam magam,
hogy egy hivatalos helyen ülök,

ahol egy komplett önsegítő csoportot
tudnék összerakni ezekből az emberekből.

(Nevetés)

Úgyhogy hátrafordultam,
és azt kérdeztem tőlük:

"Akarnak róla beszélni?"

(Nevetés)

Mosolyogtató történet, de azt gondolom,
jól mutatja ennek a témának a jellegét:

mégpedig azt, hogy az emberek szégyellik,
ha bántalmazzák őket,

ugyanakkor ha találkoznak valakivel,

aki azt mondja, hogy igen,
velem is megtörtént,

akkor kinyílnak, és megértést várnak.

Azóta eltelt jó néhány év,

és volt időm átgondolni
a velem történteket.

Jobban szeretem a családomat,
mint bármikor,

a bántalmazóimnak pedig megbocsájtottam,

és bármennyire sablonosan
vagy közhelyesen hangzik,

rengeteget köszönhetek nekik.

Kitartást, melynek eredményeképp

14 évesen bekerülhettem
a magyar röplabda válogatottba.

Merészséget, melynek köszönhetően
elkezdtem modellkedni,

mely területen ígéretes ajánlatokat kaptam
külföldi ügynökségektől.

Tenni akarásra való ki nem múló tüzet,

mely eredményeképp
most itt állok előttetek.

De kaptam egy elsőre lehet,
hogy furcsa dolgot:

magyarságtudatot.

Furcsa, mert ha egy cigány gyereket
bántanak magyar gyerekek,

akkor a cigány gyerek

nagy eséllyel fogja egész hátralévő
életében meggyűlölni a magyarságot,

és ugyanez a példa fordítva.

De annak ellenére,

hogy a környezetem a bántalmazás éveiben
minden nap éreztette velem,

hogy én nem vagyok
velük egyenrangú magyar,

mára ez valahogy úgy alakult,

hogy rendkívüli büszkeséggel önt el,
ha arra gondolok,

félig magyarnak születtem.

Örököltem a magyarok küzdeni tudását,
és azt a bizonyos magyar makacsságot,

ami minden nap azt sugallja nekem,

hogy igenis, az előnyömre tudom fordítani
a velem történteket,

még akkor is, hogyha tudom,

hogy a legtöbb exbántalmazott
az árnyékban él, boldogtalan,

szerhasználó,

vagy már nem is él.

Én ugyan csak öt éve, de élek.

Végül pedig arra kérnélek titeket,

hogy kézfeltartással válaszoljatok
nekem a következő kérdésekre,

és aki egyszer már fölteszi a kezét
valamelyik kérdésre,

az hagyja fenn tartva:

Ki az, akit valaha bántalmaztak már
verbálisan vagy fizikálisan?

Ki az, aki hallott már a környezetében
valamiféle bántalmazásról?

Ki az, akinek szóltak már be olyat,
ami rosszul esett?

És végül, ki az, aki úgy gondolja,

hogy lehetséges, hogy a jövőben,

így vagy úgy, de találkozni fog
valamiféle bántalmazással?

Nézzetek körbe!

Látjátok, mennyien vagyunk érintve?

A kérdésem hozzátok is csak annyi, hogy:

"Akartok róla beszélni?"

(Taps) (Éljenzés)