Edith Widder: Hogyan találtuk meg az óriáskalmárt

Az emberiség azóta keresi az óriáskalmárt (Architeuthis), amióta először elkezdtünk képeket készíteni a víz alatt. De a titokzatos mélytengeri ragadozót sohasem sikerült lencsevégre kapni. Edith Widder, óceánográfus és feltaláló, megosztja azt a kulcsfontosságú felfedezést -- és a csapatmunkát -- ami elősegítette, hogy a tintahalról először sikerült felvételt készíteni.

A Kraken egy szörny, mely olyan rémisztő,

hogy azt mondják, embereket,
hajókat és bálnákat falt fel,

és olyan hatalmas, hogy össze
lehet téveszteni egy szigettel.

Az ilyen mesék értékének felmérésekor,

valószínúleg bölcs, ha észben tartjuk,
hogy az öreg hajósok szerint

az egyetlen különbség a tündérmesék
és a hajós történetek között az,

hogy a tündérmesék úgy kezdődnek,
hogy "Egyszer volt, hol nem volt,"

míg a hajós történetek úgy kezdődnek,
hogy "Nem szarozok." (Nevetés)

Minden hal, ami elszökik

a történet minden elmesélésekor egyre nő.

Mindazonáltal, vannak óriások az óceánokban,

és most már filmes bizonyítékunk is van,

aminek azok, akik látták a Discovery Channel dokumentumfilmjét, biztosan tudatában vannak.

Én voltam az egyike annak a három tudósnak,
akik részt vettek ebben az expedícióban,

ami tavaly nyáron zajlott Japán partjainál.

Az alacsony vagyok én.

A másik kettő Dr. Tsunemi Kubodera és Dr. Steve O'Shea.

Azt, hogy részt vehettem ebben
a ma már történelmi eseményben,

a TEDnek köszönhetem.

2010-ben volt egy TED rendezvény,
"Kék Küldetés" ("Blue Mission") néven,

amit a Lindblad felfedező hajón
szerveztek a Galapagoszon,

Sylvia Earle TED kívánságára.

Egy újfajta módszerről beszéltem az óceán felderítésére,

egy olyan módszerről, ami az állatok csalogatására összpontosít az elriasztásuk helyett.

Mike deGruy-t is meghívták,

és hatalmas szenvedéllyel beszélt
az óceán iránti szeretetéről,

és beszélt velem is a módszerem alkalmazásáról

valamiben, aminek már hosszú ideje részese,

s ami nem más, mint az óriáskalmár kutatása.

Mike volt, aki meghívott a tintahal csúcstalálkozóra,

ami egy összejövetel volt a tintahal
szakértők számára a Discovery Channelnél

azon a nyáron, a cápa-hét alatt. (Nevetés)

Beszéltem a mélytengeri tintahalak nem zavaró megfigyeléséről

és optikai csalogatásáról,

és kihangsúlyoztam annak a fontosságát,

hogy csendes és nem zavaró
kutatóplatformokat használjunk.

Ezt a több száz merülésemre alapoztam,

mialatt a sötétben bóklásztam

ezeket a platformokat használva,

valamint arra benyomásomra, hogy több állatot láttam,

amikor a tengeralattjáróból dolgoztam,

mint akármelyik távirányításos járművel.

De lehet, hogy ez csak azért volt,
mert a tengeralattjárónak szélesebb a látóköre.

De akkor is úgy éreztem,
hogy több állatot láttam,

mikor a Tiburonnal és nem a Ventanával dolgoztam,

ami két egyforma látókörű jármű,

de más a meghajtó rendszerük.

Gyanítottam, hogy ennek a különbségnek
a gépek zajkibocsátás mértékéhez volt köze.

Ezért felállítottam egy hidrofont az óceán fenekére,

és mindegyik jármű elszállt mellette ugyanolyan sebességgel, ugyanolyan távolságból,

és én felvettem a zajt, amit kibocsátottak.

A Johnson Sea-Link -- (búgó zaj) --

amit valószínűleg alig hallanak itt,

elektromos hajtóműveket használ -- rendkívül csendes.

A Tiburon szintén elektromos
meghajtású hajtóműveket használ.

Szintén elég csendes, de egy picit zajosabb.
(Hangosabb búgó zaj)

De a legtöbb távirányításos jármű
manapság hidraulikát alkalmaz,

és a hangjuk olyan, mint a Ventanáé.
(Hangos sípoló zaj)

Szerintem ez elég sok állatot elriaszthat.

Így a mélytengeri tintahal kutatására

egy optikai csali használatát ajánlottam,

ami a kamera platformjára van erősítve

meghajtók és motorok nélkül,

csak egy elemmel táplált kamera,

és az egyetlen megvilágítás
a vörös fényből ered,

ami láthatatlan a legtöbb
mélytengeri állat számára,

melyek elsősorban a kék szín
érzékeléséhez alkalmazkodtak.

Ez a mi szemünknek látható,

de a mélytengerben
az infravörössel egyezik meg.

Szóval ezt a kamera platformot,
amit Medúzának neveztünk el,

csak le lehetett dobni a hajó hátuljáról,

egy bólyához volt erősítve több mint 600 méter kötéllel,

és csak passzívan lebegett az áramlatok sodrásában,

és az egyetlen fény, ami látható
volt az állatoknak a mélyben

az az optikai csali kék fénye volt,

amit mi elektronikus medúzának hívtunk,
vagy másnéven e-medúzának,

azért mert arra lett tervezve, hogy utánozza

a biofoszforeszkáló jelzését

az egyik gyakori mélytengeri
medúzának, az Atollának.

Na most, ez a fényes forgó, amit az Atolla kibocsát

úgy viselkedik, mint egy biofoszforeszkáló betörő riasztó --

ez egy védekezési mód.

Nem azért vált be csalinak az elektronikus medúza,

mert az óriáskalmárok medúzát esznek,

hanem mert ez a medúza csak
akkor bocsát ki ilyen fényt,

mikor egy ragadozó rágcsálja,

és talán az egyetlen reménye a menekülésre,

hogy odavonzza a figyelmét egy nagyobb ragadozónak,

ami majd megtámadja az ő támadóját,

ezzel esélyt nyújtva neki a menekülésre.

Ez egy segélykiáltás,
egy végső próba a menekülésre,

és egy gyakori módja
a védekezésnek a mélytengerben.

A megközelítésem működött.

Míg egyik előző expedíció során sem sikerült begyűjteni

egyetlen filmes pillantást sem az óriásról,

nekünk hatot sikerült,
és az első hatalmas izgalmat keltett.

Edith Widder (a felvételen): Istenem. Istenem! Ez most vicc? Más tudósok: Ó ó ó! Csak úgy ott lóg!

EW: Mintha incselkedett volna velünk,
ahogy egyfajta legyezőtáncott lejtett --

most látsz, most nem látsz --

és négy ilyen incselkedő fellépésünk volt,

és aztán az ötödiken,
bejött és teljesen lenyűgözött minket.

(Zene) Narrátor: (Japánul beszélve)

Tudósok: Ó. Bumm! Istenem! Hű!

(Taps)

EW: A teljes kép.

Ami a legjobban lenyűgözött,

az volt, ahogyan feljött az e-medúza fölé,

és aztán megtámadta a hatalmas tárgyat mellette,

amit szerintem ragadozóak nézett az e-medúzán.

De még ennél is hihetetlenebb volt az a felvétel,

amit a Triton tengeralattjáróból készítettünk.

Amit nem említettek a Discovery
dokumentumfilmjében az volt,

hogy a csali tintahal, amit Dr. Kubodera használt,

egy egyméteres gyémánthátú tintahal volt,

amihez hozzá volt erősítve egy égő,
egy tintahal csalogató,

amit a hosszú zsinórt használó horgászok használnak,

és szerintem ez a fény volt az,

ami odacsalogatta az óriást.

Na most, amit most látnak,

az a felerősített kamera
nézete a vörös fény alatt,

és ez minden, amit Dr. Kubodera látott,
amikor az óriás belépett a képbe.

És aztán annyira izgatott lett,

hogy bekapcsolta a zseblámpáját,
mert jobban akart látni,

és az óriás nem menekült el,

így megkockáztatta a fehér fények
bekapcsolását az tengeralattjárón,

és nagyfelbontású felvételt készített

a ködös történelem egy legendás teremtményéről.

Egészen lélegzetelállító volt,

és ha ez az állat táplálkozó
karjai épek lettek volna,

és teljesen ki lettek volna nyújtva,

olyan magas lett volna,
mint egy kétemeletes ház.

Hogy lehet, hogy valami, ami ilyen hatalmas

úgy éljen az óceánjainkban,
hogy eddig nem készült róla felvétel?

Csupán öt százalékát fedeztük fel
eddig az óceánjainknak.

Még nagy felfedezések várnak minket odalent,

különös teremtmények, melyek
millió évek evolúcióját képviselik,

és esetleg bioaktív vegyületek is,

amik olyan módokon válhatnak hasznunkra,
amit még el sem tudunk képzelni.

Mégis, csak egy apró töredékét költjük

óceánkutatásra annak a pénznek,

amit az űrkutatásokra költöttünk.

Egy NASA-szerű szervezetre van szükségünk
az óceánkutatásra,

mivel kutatnunk és védenünk kellene

az életvédő rendszereinket itt a Földön.

Szükségünk van -- köszönöm. (Taps)

A kutatás a motor, ami az innovációt hajtja.

Az innováció ösztönzi a gazdasági fejlődést.

Szóval mindannyian kezdjünk el kutatni,

de olyan módon, ami nem riasztja el az állatokat,

vagy, ahogy egyszer Mike deGruy mondta,

"Ha el akar menekülni minden elől

és látni akar valamit, amit még soha,

vagy pedig akar egy kiváló esélyt arra,
hogy olyasmit lásson, amit még senki,

akkor szálljon be egy tengeralattjáróba."

Ott kellett volna lennie velünk ezen a kalandon.

Hiányzik nekünk.

(Taps)