Carolyn Steel: Hogyan formálja az ennivaló a városainkat

Minden nap, egy London méretű városban, 30 millió fogást tálalnak. De honnan jön mindez az étel? Carolyn Steel építész beszél egy város élelmezésének mindennapi csodájáról, és bemutatja, hogy az ennivaló ősi útjai hogyan formálták a modern világunkat.

Hogyan táplálunk egy várost?

Ez korunk egyik nagy kérdése.

Mégis ritkán tesszük fel.

Magától értetődőnek vesszük, hogyha bemegyünk

egy üzletbe, vendéglőbe, vagy itt a színház előterébe egy óra múlva,

ételek fognak ránk várni, amelyek

varázslatosan kerültek ide valahonnan.

De ha belegondolunk, hogy egy London méretű városban minden nap

elegendő ennivalót kell termelni,

szállítani, venni és eladni,

megfőzni, megenni, kidobni,

és valami hasonló történik minden nap

a világ minden városában,

figyelemreméltó, hogy egyáltalán etetni tudjuk a városainkat.

Ilyen helyeken élünk, mintha

ez lenne a világ legtermészetesebb dolga,

elfelejtve, hogy mert állatok vagyunk,

és muszáj ennünk,

ugyanannyira függünk a természettől,

mint az őseink.

És miután egyre többen költözünk városokba,

a természet egyre nagyobb részét

alakítjuk ilyen elképesztő tájakká, mint ezen a képen,

ez egy szójabab föld Mata Grossoban, Brazíliában,

azért, hogy tápláljanak minket.

Ezek elképesztő tájak.

De közülünk nagyon kevesen látják őket.

És egyre inkább ezek a tájak

nem csak minket táplálnak.

Ahogy egyre többen költözünk városokba,

egyre többen eszünk húst,

tehát az éves globális gabonatermés egyharmadát

állatok eszik meg,

helyettünk, emberi állatok helyett.

És tekintve, hogy háromszor annyi gabona szükséges --

igazából tízszer annyi gabona --

egy ember táplálásához, ha az először egy állaton megy keresztül,

ez nem egy hatékony módja a táplálásunknak.

És ez egy növekvő probléma.

A becslések szerint 2050-re kétszer annyian

fogunk városokban élni.

És azt is becslik, hogy kétszer annyi húst

és tejterméket fogunk fogyasztani.

Tehát a hús és az urbanizáció együtt növekednek.

És ez hatalmas problémát fog jelenteni.

Hat milliárd éhes húsevőt kell majd etetni

2050-re.

Ez egy nagy probléma. És ha úgy folytatjuk, ahogy eddig,

egy probléma, amit nem valószínű, hogy meg tudunk oldani.

Évente 19 millió hektárnyi esőerdőt veszítünk el,

hogy új termőföldekhez jussunk.

Ugyanakkor ugyanennyi művelhető területet veszítünk el

a szikesedés és az erózió miatt.

Szintén ki vagyunk éhezve a fosszilis üzemanyagokra.

Kb. 10 kalóriába kerül minden kalóriányi étel,

amit megeszünk Nyugaton.

És hiába állítjuk elő nagyon drágán az ételeinket,

nem becsüljük meg.

Pillanatnyilag Amerikában az előállított ételek felét kidobják.

És végül, ennek a hosszú folyamatnak a végén,

még megfelelően táplálni sem vagyunk képesek a bolygót.

Egymilliárd ember túlsúlyos, míg egy másik milliárd éhezik.

Egyiknek sincs értelme.

És ha belegondolunk, hogy a világ élelmiszer kereskedelmének

80%-át csak öt multinacionális cég vezérli,

elég sötét a kép.

És ahogy a városokban költözünk, a világ magáévá teszi a nyugati étrendet.

És a jövőt nézve ez egy

nem fenntartható étrend.

Hogy jutottunk idáig?

És ami még fontosabb, mit teszünk ellene?

Nos, hogy a kicsit könnyebb kérdésre válaszoljak először,

szerintem kb. 10.000 évvel ezelőtt

kezdődött ez a folyamat.

Az ősi Közel-Keleten,

amit a termékeny félholdnak neveztek.

Mert, amint látják, félhold alakú.

És termékeny volt.

És itt történt, kb. 10.000 évvel ezelőtt,

hogy megjelent két találmány,

a földművelés és az urbanizmus,

nagyjából ugyanazon a helyen és ugyanazon időben.

Ez nem volt véletlen.

Mert a földművelés és a városok összeforrtak. Szükségük van egymásra.

A gabona felfedezése

az őseink által, először biztosított

elég nagy és megbízható táplálékforrást

az állandó települések fenntartásához.

És ha megnézzük milyenek voltak ezek a települések,

látjuk, hogy tömörek voltak.

Működő termőföldek vették körül őket,

és nagy templom komplexumok uralták,

mint ezt itt Urban,

amelyek gyakorlatilag

spiritualizált, centralizált ételosztó központok voltak,

mert a templomok szervezték az aratást,

szedték be a gabonát, felajánlották az isteneknek,

és utána felajánlották a gabonát, amit az istenek nem ettek meg az embereknek.

Tehát, ha úgy tetszik,

a városok szellemi és fizikai életét

a gabona és az aratás határozta meg,

ami táplálta őket.

És valójában ez minden ősi városra igaz.

De természetesen nem mindegyik volt ilyen kicsi.

Róma híres volt arról, hogy kb. egymillió lakója volt

az i.e. 1. évszázadra.

Szóval egy ilyen város hogyan tartotta fenn magát?

A választ én ősi "élelmiszer kilómétereknek" hívom.

Alapvetően, Rómának volt kapcsolata a tengerrel,

ami lehetővé tette, hogy nagyon messziről importáljanak élelmiszereket.

Ez volt az egyetlen lehetséges módja ennek az ókorban,

mert nagyon nehéz volt élelmiszereket utakon szállítani,

amelyek nagyon egyenetlenek voltak.

És az ételek természetesen hamar megromlottak.

Tehát Róma olyan helyeken háborúzott,

mint Karthágó és Egyiptom,

csak hogy megkaparintsa a gabona készletüket.

Azt is mondhatnánk, hogy a Birodalom terjeszkedése

igazából egy hosszú, elhúzódó,

katonákkal támogatott bevásárló körút volt.

(Nevetés)

Valójában -- imádom ezt e tényt, meg kell említenem:

Róma valójában kagylókat importált Britanniából

egy időben. Azt hiszem ez elképesztő.

Tehát Róma étvágya formálta

a hátországát.

Az érdekes az, hogy a másik dolog is

az ipari forradalom előtt történt.

Ha megnézzük London 17. századi térképét

láthatjuk, hogy a gabona a Temzén érkezik,

ennek a térképnek az alján.

Tehát a gabonapiacok a város déli részén voltak.

És az utak innen fölfelé,

Cheapside felé, ami a fő piac volt,

szintén gabonapiacok voltak.

És ha megnézzük ezeknek az utcáknak a neveit,

Kenyér utca, látszik,

hogy mi zajlott ott 300 évvel ezelőtt.

És ugyanez igaz a halra is.

Természetesen a hal is a folyón érkezett. Ugyanez a helyzet.

És természetesen Billingsgate London híres halpiaca volt,

ami itt működött az 1980-as évek közepéig.

Ami elképesztő, ha belegondolunk.

Mindenki tégla méretű

mobilokkal sétálgatott,

miközben halaktól bűzlött a kikötő.

Ez a másik dolog az élelmiszerekkel a városokban:

ha egyszer megvetette a lábát,

nagyon ritkán költözik.

A hússal egészen más a helyzet,

mert az állatok természetesen be tudtak jönni a városba.

Londonba a legtöbb hús

északnyugatról, Skóciából

és Walesből érkezett.

Szóval megérkezett a város északnyugati részén,

ezért volt Smithfield,

London híres húspiaca itt fent.

A szárnyasok East Angliából, északkeletről érkeztek.

Kicsit úgy érzem magam, mint egy meteorológus eközben.

Szóval a madarak megjöttek,

kis vászon csizmácskák védték a lábukat.

És elérték Cheapside keleti végét,

és itt adták el őket.

Ezért hívják Poultry-nak. [Szárnyas]

És igazából ha megnézzük bármelyik város térképét,

amit az ipari kor előtt építettek,

végig lehet követni, hogy hol jönnek be az élelmiszerek.

Látható, hogy hogyan formálta fizikailag az étel,

úgy, hogy elolvassuk az utcaneveket, amik sok nyomot tartalmaznak.

Péntek utca, az előző életében

az a hely volt, ahol az emberek halat vettek péntekre.

De ennivalóval tele kell elképzelnünk.

Mert az utcák és a közterek voltak az egyetlen helyek,

ahol élelmiszereket vettek és árultak.

Ha megnézünk egy képet Smithfieldről 1830-ból,

láthatjuk hogy nagyon nehéz lehetett egy ilyen városban élni anélkül,

hogy tudatában vagyunk, hogy honnan származnak az ételeink.

Sőt, ha vasárnapi ebédet ettél,

nagy eséllyel az ablakod alatt bégetett vagy bőgött

három nappal korábban.

Tehát ez nyílvánvalóan egy organikus város volt,

egy organikus körforgás része.

Aztán tíz évvel később minden megváltozott.

Ez kép a Great Western Railway-ről 1840-ből.

Látható, hogy a legkorábbi utasok a vonatokon

disznók és birkák voltak.

Szóval hirtelen ezek az állatok nem lábon mennek be a piacra.

Láthatatlanul mészárolják le őket

valahol vidéken.

És vonattal érkeznek a városba.

És ez mindent megváltoztat.

Először is, lehetővé teszi, hogy

a városok a történelemben először

akármekkorára nőjenek, akárhol.

A városokat régen megkötötte a földrajz:

fizikailag nagyon nehéz módokon kellett beszerezni az élelmüket.

Hirtelen gyakorlatilag függetlenné váltak a földrajztól.

És ahogy ezeken a térképeken látszik, London

a vonat érkezése utáni 90 év alatt

egy kis pacából, amit elég könnyű volt etetni

lábon érkező állatokkal és hasonlókkal,

hatalmas masszává vált,

amit nagyon nehéz lenne etetni gyalog, legyen szó

emberekről vagy állatokról.

És ez persze csak a kezdet. A vonatok után jöttek az autók.

És ez jelöli ennek a folyamatnak a végét.

Ez a város végső függetlenedése

bármilyen kapcsolattól a természettel.

Ez az a város, amiben nincsenek szagok,

nincs rendetlenség, és nincsenek emberek.

Mert senkinek sem jutna eszébe gyalogolni egy ilyen tájon.

Sőt, úgy szerezték be az ennivalót, hogy beszálltak a kocsiba,

elvezettek egy dobozhoz valahol a külvárosban,

és több heti vásárlással jöttek vissza,

és nem tudták, mit kezdjenek vele.

És ez az a pillanat, amikor a kapcsolatunk

az étellel és a városokkal, teljesen megváltozik.

Az étel -- ami valaha a központ volt,

a város társadalmi központja -- a peremre szorult.

Valaha társadalmi esemény volt élelmiszert venni és árulni.

Most névtelen.

Régen főztünk, most csak vizet adunk hozzá,

vagy egy kis tojást, ha sütit vagy ilyesmit sütünk.

Nem szagoljuk meg az ételt, hogy romlott-e.

Csak elolvassuk a cédulát a csomagoláson.

És nem értékeljük az ételt. Nem bízunk benne.

Ahelyett, hogy bíznánk benne, félünk tőle.

Ahelyett, hogy értékelnénk, eldobjuk.

A modern élelmiszer rendszerek iróniája, hogy

sokkal nehezebbé tették, amiről azt ígérték,

hogy meg fogják könnyíteni.

Azáltal, hogy lehetővé tették, hogy bárhol és bármikor építsünk városokat,

elidegenítettek a legtermészetesebb kapcsolatunktól,

köztünk és a természet között.

És függővé tettek azoktól a rendszerektől, amiket csak ők tudnak kiszolgálni,

amelyek, ahogy láttuk, fenntarthatatlanok.

Mit fogunk tenni ez ellen?

Ez nem egy új kérdés.

500 évvel ezelőtt ezt kérdezte magától Thomas More.

Ez a kép az "Utópia" c. könyvéből.

Ez félig független városállamok sorozata,

és ha ez ismerősen hangzik,

egy napi járóföldre egymástól, ahol gyakorlatilag mindenki földművelés őrült,

és zöldségeket növeszt a kertjében,

és közösen étkeznek, és így tovább.

És azt hiszem mondhatjuk,

hogy az ennivaló az Utópia alapvető rendezési alapelve.

Még akkor is, ha More nem így állította be.

És itt egy másik nagyon híres utópisztikus látomás,

Ebenezer Howard "Kertváros"-a.

Ugyanaz az ötlet. Félig független városállamok sorozata.

Kis városi pacák termőfölddel körülvéve,

amiket vasút köt össze.

És megint mondhatjuk, hogy

az étel a fő rendezési alapelv.

Meg is építették, de semmi köze nem lett

Howard elképzeléséhez.

És ez a baj az utópisztikus ötletekkel,

hogy utópisztikusak.

Thomas More tudatosan használta az utópia szót.

Egyfajta vicc volt. Mert kettős görög gyökere van.

Jelenthet "jó helyet", vagy "nem létező helyet".

Mert ez egy eszmény. Egy képzeletbeli dolog. Nem lehet a miénk.

És így, mint egy elméleti segédeszköz ahhoz,

hogy az emberi lakhatás nagyon komoly problémájáról gondolkodjunk

nem túl hasznos.

Tehát kitaláltam egy alternatívát,

ami a Sitopia, az ókori görögből,

"sitos" mint étel és "topos" mint hely.

Úgy hiszem, hogy már most Sitopiában élünk.

Az étel formálta világban élünk,

és ha felismerjük ezt, hatékony eszközként használhatjuk az ételt --

elméleti eszközként, tervező eszközként, hogy máshogy alakítsuk a világot.

Ha ezt tesszük, hogy nézne ki ez a Sitopia?

Nos, azt hiszem valahogy így.

Muszáj volt ezt a diát használnom, csak a kutya arckifejezése miatt.

De egyébként ez -- (Nevetés)

az étel a élet középpontjában,

a család középpontjában, amit ünnepelünk,

élvezünk, amire időt szánunk.

Ez kéne hogy legyen az étel helye a társadalmunkban.

De ez a jelenet nem jöhet létre ilyen emberek nélkül.

Mellesleg, ez lehet egy férfi is.

Olyan emberek, akik gondolkodnak az ételről,

akik előre terveznek,

akik ránéznek egy rakás nyers zöldségre

és felismerik őket.

Szükségünk van ezekre az emberekre. Egy hálózat része vagyunk.

Mert ezek nélkül az emberek nélkül nem létezhetnek ezek a helyek.

Ezt direkt azért választottam, mert itt egy férfi vesz zöldségeket.

Hálózatok, piacok, ahol a zöldségek helyben termesztettek.

Mindennapos. Friss.

A város társadalmi életének a része.

Mert enélkül nem lehetnek ilyen helyek,

ahol az étel helyben termesztett és a táj része,

és nem csak egy nulla összegű árucikk

a pokol egy sosem látott bugyrából.

Tehenek kilátással.

Gőzölgő komposzt rakás.

Ez alapvetően összehozza az egészet.

És ez egy közösségi projekt,

amit nem rég látogattam meg Torontóban.

Egy üvegház, ahol a gyerekek mindent

megtanulnak az ételekről és a saját ételüket növesztik.

Ez itt egy Kevin nevű növény, vagy talán

egy növény, ami egy Kevin nevű gyereké. Nem tudom.

Mindenesetre ezek a projektek, amelyek

megpróbálnak újra kapcsolatba hozni minket a természettel nagyon fontosak.

Szóval a Sitopia számomra egy látásmód.

Felismerése annak, hogy a Sitopia

már most is létezik kis zugokban mindenhol.

A lényeg, hogy összekössük őket,

hogy az étel egy látásmód legyen.

És ha ezt tesszük, akkor a városokat többé nem

nagy, urbánus, haszontalan masszákként fogjuk látni.

Inkább úgy fogunk rájuk tekinteni,

mint egy hasznos, organikus szerkezet részére,

aminek elkerülhetetlenül részei,

szimbiotikusan összekötve.

Persz ez sem egy jó kép.

Mert már nem kell így előállítanunk élelmiszereket.

Sokkal inkább egy permakultúrában kell gondolkodnunk.

Ezért gondolom, hogy ez a kép

összefoglalja azt a fajta gondolkodást, amire szükségünk van.

Ez egy újrafogalmazása annak,

ahogy az étel formálja az életünket.

A legjobb kép erre 650 évvel ezelőttről származik.

Ez Ambrogio Lorenzetti "A jó kormányzás allegóriája".

A kapcsolatról szól a város és a vidék között.

És azt hiszem nagyon világos az üzenete.

Ha a város gondozza a vidéket,

a vidék gondozni fogja a várost.

És azt akarom, hogy kérdezzük meg,

mit festene Ambrogio Lorenzetti,

ha ma festené meg ezt a képet.

Hogy nézne ki ma a jó kormányzás allegóriája?

Mert azt hiszem ez egy sürgős kérdés.

Ezt a kérdést fel kell tennünk,

és el kell kezdenünk megválaszolni.

Tudjuk, hogy az vagyunk, amit eszünk.

Rá kell jöjjünk, hogy a világ is az, amit eszünk.

De ha fogjuk ezt a gondolatot, hasznos

eszközként használhatjuk az ételt, hogy jobbá tegyük a világot.

Nagyon köszönöm.

(Taps)