Tali Sharot: Az elfogult optimizmus

Inkább születünk optimistának mint realistának? Tali Sharot
beavat új kutatási eredményeibe, amelyek azt sugallják, hogy agyunk úgy van beállítva, hogy inkább a napos oldalt lássuk, és beszél arról is, hogy ennek mik a veszélyei és melyek a jótékony hatásai.

Az optimizmusról fogok beszélni --

pontosabban, a túlzott optimizmusra való hajlamról.

Ez egy kognitív illúzió, amit

évek óta tanulmányozunk a laboratóriumomban,

és ami a 80 százalékunkban megvan.

Következetesen túlbecsüljük annak az esélyét,

hogy jó dolgok következzenek be az életünkben,

és alábecsüljük a kellemetlen dolgokét.

Tehát alábecsüljük annak a valószínűségét, hogy rákosak legyünk,

hogy autóbaleset érjen bennünket.

Túlbecsüljük a hosszú életre való kilátásunkat és a karrieresélyeinket.

Röviden: inkább vagyunk optimisták, mint realisták,

de nem tudunk erről a tényről.

Vegyük például a házasságot.

A nyugati világban a válások száma 40 százalék körül mozog.

Ez azt jelenti, hogy 5 házaspárból

kettő végül megosztozik a közös vagyonon.

De ha megkérdezzük a friss házasokat, hogy mi a valószínűsége annak, hogy elváljanak,

akkor azt nulla százalékra becsülik.

Még a válóperes ügyvédek is, akik pedig csak tudhatnák,

jóval alábecsülik annak az esélyét, hogy ők maguk elváljanak.

Végeredményképp az optimisták nem kevésbé valószínű, hogy elváljanak,

de valószínűbb, hogy újraházasodnak.

Samual Johnson szavaival,

"Az újraházasodás a remény diadala a tapasztalatok felett."

(Nevetés)

Ha házasok vagyunk, valószínűbb, hogy vannak gyerekeink.

És mindannyian úgy gondoljuk, hogy a mi gyerekeink aztán különösen tehetségesek lesznek.

Igaz is, ez itt Guy, a két éves unokaöcsém .

Csak hogy világos legyen,

ő rossz példa az alaptalan optimizmusra,

mert ő tényleg különleges tehetség.

(Nevetés)

És nem vagyok egyedül.

Négy angolból három mondta azt,

hogy optimista a saját családjának a jövőjét illetően.

Ez 75 százalék.

De csak 30 százalék vélte úgy,

hogy úgy általában a családoknak

jobban megy, mint néhány generációval korábban.

És ez valóban lényeges vonás ,

mert hogy optimisták vagyunk magunkkal kapcsolatban,

a gyerekeinkkel kapcsolatban,

a családunkat illetően,

de már kevésbé vagyunk azok a melletünk ülővel szemben,

és valamelyest pesszimisták vagyunk

a honfitársaink és a hazánk sorsát illetően.

De magánoptimizmusunk a saját személyes jövőnkre vonatkozólag

töretlen marad.

És ez nem azt jelenti, hogy azt gondolnánk, hogy a dolgok úgy általában csodálatos módon jóra fordulnának,

inkább azt, hogy nekünk van különleges képességünk ezt elérni.

Tudós vagyok, kísérleteket végzek.

Hogy megmutassam, mire gondolok,

mindjárt elvégzek itt egy kísérletet Önökkel.

Felsorolok néhány képességet és a jellemvonást,,

és megkérem Önöket, hogy mindegyik tekintetében

helyezzék el magukat a többi emberhez viszonyítva.

Az első, hogy mennyire jövünk ki másokkal.

Ki gondolja azt, hogy az alsó 25 százalékban van?

Tehát kb. 10 ember az 1500-ból.

Ki gondolja, hogy a felső 25 százalékban?

A többségünk itt van.

Na, és mennyire vagyunk jó autóvezetők?

Mennyire vagyunk érdekes emberek?

Mennyire vagyunk vonzóak?

Milyen becsületesek vagyunk?

És végül: mennyire vagyunk szerények?

Szóval, a többségünk az átlag fölé teszi magát

ezen tulajdonságok többségében.

Ez pedig statisztikai képtelenség.

Nem lehetünk valamennyien jobbak mint mindenki más.

(Nevetés)

De ha azt képzeljük, hogy jobbak vagyunk, mint a másik,

az azt jelenti, hogy nagyobb eséllyel kapjuk meg azt az előléptetést, vagy marad meg a házasságunk,

mert alkalmazkodóbbak vagyunk és érdekesebbek.

És ez általános jelenség.

Az optimizmus felé hajlást

számtalan különböző országban figyelték meg --

nyugati és nem nyugati kultúrákban,

nők és férfiak,

gyerekek és idősek között egyaránt.

Nagyon elterjedt dolog.

A kérdés az, hogy ez jó-e számunkra.

Vannak, akik azt mondják, hogy nem.

Azt mondják, hogy a boldogság titka

hogy ne legyenek túlzott elvárásaink.

Én azt hiszem hogy a dolog logikája a következő:

Ha nem törünk nagyra,

ha nem remélünk szeretetet, egészséget és sikert,

akkor persze nem leszünk csalódottak, ha ezeket nem kapjuk meg.

És ha nem leszünk elégedetlenek, amikor nem történnek velünk jó dolgok,

és kellemesen meglepődünk, ha mégis,

akkor boldogok leszünk.

Tehát ez elméletileg nagyon jó,

de a gyakorlatban három okból is rossznak bizonyul.

Először: Bármi is történik, akár sikerül végül, akár nem,

a nagy elvárásokkal teli emberek mindig jobban érzik magukat.

Mert az, hogy hogyan érezzük magunkat amikor ejtenek vagy a hónap dolgozója leszünk,

az attól függ, hogy hogyan értelmezzük az eseményt.

Margaret Marshall és John Brown pszichológusok

tanulmányoztak olyan diákokat, akiknek nagy, és olyanokat, akiknek kicsi volt az elvárásuk.

És azt találták, hogy amikor a nagy reményekkel teli emberek sikeresek,

akkor a sikert saját maguknak tulajdonítják.

"Zseni vagyok, azért kaptam jelest.,

így hát a jövőben is mindig ötöst fogok kapni."

Ha nem sikerül nekik valami, annak nem az az oka, hogy buták lennének,

hanem hogy a vizsga történetesen igazságtalan volt.

Legközelebb jobban fog nekik sikerülni.

Akik keveset várnak, azok épp az ellenkezőjét csinálják.

Ha megbuknak, az azért volt, mert buták voltak,

és amikor sikerül nekik,

az azért volt, mert a vizsga történetesen nagyon könnyű volt.

Legközelebb a papírforma jön be.

Így hát rosszabbul érzik magukat.

Másodszor: Függetlenül attól, hogy mi lesz a dolog kimenetele,

maga a várakozás is boldoggá tesz.

George Lowenstein viselkedési közgazdász

megkérte az egyetemén a hallgatókat,

hogy képzeljék el, hogy valamelyik hírességtől -- bárkitől -- egy szenvedélyes csókot fognak kapni.

És azt kérdezte, mennyit lennének hajlandóak fizetni,

hogy csókot kapjanak egy hírességtől,

ha a csókot azonnal megkapnák,

ha három órán belül, ha 24 órán belül, ha három napon belül,

egy éven belül, 10 éven belül?

Azt találta, hogy akkor fizetnének a legtöbbet a hallgatók,

ha nem azonnal kapnák meg a csókot,

hanem három napon belül.

Tehát hajlandóak lennének külön fizetni a várakozásért.

De nem lennének hajlandóak várni egy évet vagy 10 évet;

senki nem akar egy öregedő hírességet.

De a három nap optimálisnak tűnik.

Vajon miért van ez?

Ha most azonnal megkapjuk a csókat, akkor túl vagyunk rajta, megtörtént már.

De ha 3 napon belül kapjuk meg,

az 3 nap izgatott készülődés, a várakozás borzongása.

A hallgatók időt akartak arra,

hogy elképzeljék, hol fog megtörténni

és hogyan.

A várakozás boldoggá tette őket.

Ez az oka annak, hogy miért szeretik jobban az emberek a pénteket a vasárnapnál.

Ez valóban érdekes,

mivel a péntek munkanap, a vasárnap meg a szórakozásé,

így azt feltételeznénk, hogy az emberek jobban szeretik a vasárnapot a pénteknél,

de ez nem így van.

Ennek nem az az oka, hogy annyira szeretnek a munkahelyükön lenni,

és ki nem állhatnak a parkban kószálni

vagy ráérősen reggelizni.

Tudjuk, hogy azért van ez, mert amikor megkérdezzük az embereket,

hogy melyik a hét legeslegjobb napja

akkor, bármilyen meglepő, a szombat lesz az első helyen,

azután a péntek, és csak utána a vasárnap.

Az emberek jobban szeretik a pénteket,

mert a pénteken lehet várakozni az előttünk álló hétvégére,

az összes tervünkre.

Vasárnap az egyetlen dolog, amire számíthatunk,

az a munkahét.

Tehát azok az optimista emberek, akik több csókot várnak a jövőben,

többet sétálnak a parkban.

És attól a várakozástól jobban érzik magukat..

Az optimizmusra való hajlam nélkül valójában

mindannyian kissé depressziósak lennénk.

Az enyhén depressziósak

elfogulatlanul tekintenek a jövőbe.

Sokkal realistábbak, mint az egészséges egyének.

De a súlyosan depressziósak

a pesszimizmus felé hajlanak.

Így hajlamosak a jövőt

sötétebben látni, mint amilyen végül is lesz.

Így az optimizmus megváltoztatja a szubjektív valóságot.

Az, hogy mit várunk a világtól, befolyásolja, hogy hogyan látjuk.

De megváltoztatja az objektív valóságot is.

Úgy működik, mint az önbeteljesítő jóslat.

És ez a harmadik ok,

hogy várakozásaink mérséklése miért nem tesz minket boldoggá.

Ellenőrzött kísérletek kimutatták,

hogy az optimizmus nem csak kapcsolatban van a sikerrel,

hanem maga is sikerhez vezet.

Az optimizmus sikerhez vezet a tudományban, a sportban és a politikában egyaránt.

És talán a legmeglepőbb előnye az optimizmusnak az egészség.

Ha derüsen látjuk a jövőt,

a stressz és az idegesség csökken.

Tehát összességében sok előnye van az optimizmusnak.

Ami számomra valóban zavaró kérdés,

hogy hogyan tarthatjuk fenn az optimizmust a realitással szemben?

Neurológusként ez azért különösen zavaró számomra,

mert az összes erre vonatkozó elmélet szerint

amikor az elvárásaink nem teljesülnek, akkor változtatni kellene rajtuk.

De mi nem erre az eredményre jutottunk.

Bekértünk embereket a laboratóriumunkba,

hogy kipróbáljuk és megértsük, mi történik.

Azt kértük, becsüljék meg annak a lehetőségét,

hogy bizonyos rémes események bekövetkeznek az életükben.

Például, hogy mi az esélye annak, hogy rákosak leszünk?

Azután megmondtuk nekik az átlagos esélyét

annak, hogy valakivel ezek a szerencsétlen dolgok megtörténjenek.

Például a ráké kb. 30 százalék.

És akkor újra megkérdeztük őket,

"Mi a valószínűsége annak, hogy rákos lesz?"

Azt akartuk tudni,

hogy vajon az emberek a kapott információ alapján

megváltoztatják-e a vélekedésüket.

És valóban ezt tették --

de jobbára akkor, ha az általunk adott információ jobb volt,

mint amit vártak,

Például,

ha valakii azt mondta, "Annak a valószínűsége, hogy rákom lesz

kb. 50 százalék,"

és mi azt mondtuk, "Jó hírem van.

Az átlagos valószínűség csak 30 százalék,"

a következő alkalommal olyasmit mondtak,

"Lehetséges, hogy az esetemben a valószínűség kb. 35 százalék."

Tehát gyorsan és hatékonyan tanultak.

De ha valaki azt kezdte mondani,

"Az esetemben annak az esélye, hogy rákom lesz, kb. 10 százalék,"

és azt mondtuk, "Rossz hírem van.

Az átlagos esély kb. 30 százalék,"

a következő alkalommal hajlamos volt az illető azt mondani,

"Igen, én azért még mindig azt gondolom, hogy 11 százalék."

(Nevetés)

Nem arról van szó, hogy egyáltalán ne tanultak volna, mert tanultak,

de sokkal de sokkal kevesebbet, mint azok, akiknek pozitív

információt adtunk a jövőről.

És nem azért, mert ne emlékeztek volna a számokra, amiket mondtunk,

mindenki emlékezett rá, hogy a rák átlagos esélye

kb. 30 százalék

a válások átlagos esélye 40 százalék.

De nem gondolták, hogy azoknak a számoknak lenne valami közük hozzájuk.

Ez azt jelenti, hogy az ilyen figyelmeztetéseknek

csak korlátozott a hatásuk.

Igen a dohányzás öl, de többnyire másokat.

Arra voltam kíváncsi,

mi játszódik le az emberi agyban,

ami megakadályozza, hogy ezeket a figyelmeztető jeleket magunkra vegyük.

De ugyanakkor,

ha azt halljuk, hogy a lakáspiac kedvezően alakul,

akkor azt gondoljuk, "Ó, az én lakásom bizonyára a dupláját fogja érni."

Hogy kipróbáljam és próbáljam megérteni

megkértem a kísérlet résztvevőit,

hogy feküdjenek be egy agyi szkenner alá.

Ez valahogy így néz ki.

Az úgy nevezett fMRI módszert használva

azonosítani tudtuk az agynak azokat a területeit

amelyek a pozitív információkra reagáltak.

Ezen régiók egyikét úgy nevezik, hogy bal oldali gyrus frontalis inferior.

Ha valaki azt mondja tehát, hogy annak az esélye, hogy rákos leszek, 50 százalék",

és mi azt mondjuk, "Van egy jó hírünk,

Az átlagos esély 30 százalék,"

akkor a bal oldali gyrus frontalis inferior erre hevesen reagál.

És az nem számít, hogy nagyon optimisták vagy mérsékelten optimisták vagyunk,

vagy egy csöppet pesszimisták,

mindenkinek a bal oldali gyrus frontalis inferiorja

tökéletesen működik ilyenkor,

lehetünk akár Barack Obama vagy Woody Allen is.

Az agy másik oldalán

a jobb oldali gyrus frontalis inferior reagált a rossz hírekre.

És van itt egy dolog: az nem működött valami fényesen.

Minél optimistább valaki,

annál kevésbé valószínű, hogy ez a terület

reagáljon a váratlan negatív információra.

És ha az agyunk nem képes feldolgozni

a jövőre vonatkozó rossz híreket,

továbbra is rózsaszín szemüvegen át nézzük a világot.

Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon lehet-e ezt befolyásolni?

Meg lehet-e változtatni az emberek optimista beállítottságát azzal,

hogy beavatkozunk az agy e területeinek működésébe?

Van egy módszer, hogy ezt megtegyük.

Ez itt Ryota Kanai, a munkatársam.

Egy kis mágneses impulzust ad

az egyik kísérleti személy koponyáján keresztül

a gyrus frontalis inferior-oknak.

És azzal, hogy ezt teszi

beavatkozik ezeknek az agyi területeknek a működésébe.

kb. egy fél órán keresztül.

Megnyugatom Önöket, hogy utána helyreáll minden a normális állapotra.

(Nevetés)

Lássuk hát, hogy mi történik.

Először is, megmutatom Önöknek

az elfogultság átlagos szintjét, ahogyan látjuk.

Tehát ha itt mindannyiukat tesztelni akarnám,

ez a mennyiség az, amennyivel jobban tudomásul vesszük

a jó híreket, mint a rosszakat.

Most ha beavatkozunk abba a régióba,

aminél azt találtuk, hogy az integrálja a negatív információt,

akkor az elhajlás az optimizmus felé még nagyobbra nő.

Még elfogultabbak lettek az emberek az információ feldolgozásában.

Ekkor blokkoltuk azt az agyi területet,

amelyről megállapítottuk, hogy a jó hírek beépítését végzi,

és az optimista elfogultság eltűnt.

Nagyon meglepődtünk ezen az eredményen

mert képesek voltunk kikapcsolni

az emberben meggyökeresedett elfogultságot.

Ezen a ponton megálltunk, és azt kérdeztük magunktól,

valóban apró darabokra akarjuk törni az optimista illúziót?

Ha meg tudnánk tenni, el akarnánk-e venni az emberektől az elfogult optimizmust?

Beszéltünk már az optimista elfogultság előnyeiről,

ami valószínűleg arra késztet minket, hogy vigyázzunk rá, mint a szemünk fényére.

De persze vannak csapdák is,

és tényleg ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni őket.

Vegyük pédául ezt az e-mailt, amit kaptam

innen, Kaliforniából, egy tűzoltótól.

Azt mondja, "A tűzoltóságnál a végzetes esetek kivizsgálásakor

gyakran szerepel, hogy "Nem gondoltuk volna, hogy ezt teszi a tűz,"

még akkor is, ha az összes elérhető információ

megvolt ahhoz, hogy biztos döntést hozzunk."

Ez a parancsnok fel fogja használni az optimista előítéletekre vonatkozó eredményeinket,

hogy elmagyarázza a tűzoltóknak,

hogy miért gondolkodnak ilyen módon,

hogy fokozottan óvatossá tegye őket a túlzott optimizmussal szemben.

Tehát az irreális optimizmus vakmerő viselkedéshez vezethet,

gazdasági összeomláshoz, hibás tervezéshez.

Például a brit kormány

elismerte, hogy a túlzott optimizmus

az egyéneket arra készteti,

hogy alábecsüljék a projektek költségét és időigényét.

Éppen most igazították ki a 2012-es olimpia költségvetését

az elfogult optimizmus figyelembe vételével.

A barátom, aki néhány héten belül megnősül,

ugyanezt tette az esküvői költségvetéssel.

És ha már itt tartunk, amikor megkérdeztem, hogy mennyire valószínű, hogy el fog válni,

azt mondta, egészen biztos a nulla százalékban.

Amit tényleg szeretnénk elérni, hogy

megvédjük magunkat az optimizmus veszélyeitől.

de ugyanakkor megmaradjunk bizakodónak,

élvezve az optimizmus gyümölcseit.

És azt hiszem, van rá mód, hogy ezt tegyük.

A kulcs itt valóban a tudás.

Nem születtünk azzal a képességgel, hogy értsük előítéleteinket.

Ezeket tudományos vizsgálatokkal kell felmérni.

De jó hír, hogy az, hogy kezelni tudjuk az elfogult optimizmusunkat,

nem zúzza szét az illúziókat.

Olyan ez, mint az optikai csalódás,

ami attól, hogy megérti az ember, még nem tűnik el.

És ez jó dolog, mert azt jelenti,

hogy képeseknek kéne lennünk megtalálni az egyensúlyt

és kialakítani szabályokat arra,

hogy megvédjük magunkat az túlzott optimizmustól,

de ugyanakkor reményekkel teli maradjunk.

Azt hiszem, ez a karikatúra jól illusztrálja ezt.

Mert ha az egyik pesszimista pingvin vagyunk ezen a képen,

aki nem hiszi el, hogy tud röpülni,

akkor nyilván nem is fogunk soha.

Mert ahhoz, hogy bármilyen haladást elérjünk,

arra van szükségünk, hogy el tudjunk képzelni egy másmilyen valóságot,

és el is kell higyjük, hogy az a valóság lehetséges.

De ha végletesen optimista pingvin vagyunk,

aki csak leugrik, vakon bízva a legjobbakban,

akkor esetleg bajban leszünk, amikor földet érünk.

De ha optimista pingvin vagyunk,

aki hisz abban, hogy tud repülni,

de egy ejtőernyőt szerel a hátára arra az esetre,

ha a dolgok nem pontosan a terv szerint alakulnak,

akkor sasként lebegünk,

még ha csak pingvin vagyunk is.

Köszönöm.

(Taps)