Ne féljünk a kövérségtől!

Testképtől megszállott társadalomban, melyet a kövérségtől való félelem jellemez, Kelli Jean Drinkwater művészettel lép fel a mélyreható testpolitikáért. Szembeszáll a nagy testekről kialakult közfelfogással, és eddigi korlátaikon kívüli területeken jeleníti meg a nagy testeket: divatbemutatók kifutóitól a Sydney Fesztiválig. Rávesz, hogy foglalkozzunk vele, és gondoljuk át előítéleteinket. „A könyörtelen kövér idomok megmozgatják a fantáziát” – mondja.

Lényeges szócskáról beszélek ma önöknek.

Az emberek szinte bármit megtennének,

hogy elkerüljék.

Milliárdos üzletág épít

a tőle való félelmünkre.

Akiket tagadhatatlanul jellemez e szó,

azokat hagyjuk,

hogy a körülötte kialakult
irgalmatlan viharban vergődjenek.

Nem tudom, észrevette-e valaki,

de kövér vagyok.

Nem átvitt értelemben,
akiről csak megjegyzik a háta mögött,

se nem ártatlanul dundi
vagy pufók formában.

Még esztétikusan telt
vagy gömbölyű sem vagyok.

Ne szépítsük a dolgokat.

Határozottan kövér vagyok.

Elefánt a szobában.

Mikor kijöttem a színpadra,

egyesek azt gondolták:

"Hú, ez szórakoztató lesz",

mert az egész világ tudja,
hogy a kövérek mulatságosak.

(Nevetés)

Vagy arra gondoltak:
"Honnan van ennyi önbizalma?"

Mert magabiztos kövér nő
majdnem elképzelhetetlen.

Akik tisztában vannak a divattal,

azt gondolták, hogy mesésen nézek ki

ebben a Beth Ditto ruhában.

(Ujjongás)

Köszönöm szépen.

Míg mások arra gondolhattak:

"Hm, fekete ruha karcsúsítaná."

(Nevetés)

Tűnődhettek – tudatosan vagy sem –,

hogy cukorbeteg vagyok-e,
vagy van-e társam,

vagy fogyasztok-e szénhidrátot
este hét után.

(Nevetés)

Tán rossz érzésük volt,
hogy szénhidrátot ettek este hét után,

és meg kellene újítsák
az edzőtermi bérletüket.

Ezek ármányos ítéletek.

Egyéneket, csoportokat
célozhatnak meg,

vagy magunk ellen irányulhatnak.

Ez a gondolkozásmód a kövérségfóbia.

Minden módszeres elnyomáshoz –

kapitalizmushoz, patriarchátushoz
és rasszizmushoz – hasonlóan

a kövérségfóbia is összetett
szerkezetekben, mélyen gyökerezik,

nehezen észrevehető,

és komoly kihívást jelent.

Kultúránkban

a kövérséget hitványságnak tekintik:

ő lusta, falánk, egészségtelen, felelőtlen

és morálisan megkérdőjelezhető.

A sovány embereket

hajlamosak vagyunk
általában jónak tekinteni:

felelősségteljesnek, sikeresnek,

akik uralják étvágyukat,
testüket és életüket.

Rendszeresen találkozunk
ezekkel a gondolatokkal

a médiában, a közegészségügyben,

az orvosi rendelőkben,

a mindennapi beszélgetésekben,

és a saját hozzáállásunkban.

Hibáztathatjuk a kövéreket

az őket érő előítéletekért,

mert végül is, igazán lefogyhatnának,
ha gondjuk van vele.

Egyszerűen.

Ez a kövérségellenes előítélet
annyira elterjedt és megszokott módja

a magunkról és másokról
alkotott értékelésünknek,

hogy ritkán kérdezzük meg, honnan ered,

és miért a termetes emberek
lenézése és megvetése?

Fontos megkérdezni,

mert a megjelenésünknek
tulajdonított hatalmas érték

hatással van mindannyiunkra.

Tényleg olyan társadalomban akarunk élni,

melyben eleve elutasítják
azok emberi mivoltát,

akik nem illenek bele
az elfogadás önkényes formáiba?

Mikor hatéves voltam,

nővérem balettet tanított
néhány kislánynak a garázsunkban.

Magasabb és szélesebb voltam
a csoport többségénél.

Az első fellépésünkkor

nagyon lelkesedtem az aranyos,
rózsaszín tüllszoknya-viseletért.

Tündökölni készültem.

A lányok egyszerűen belebújtak
fényes-csipkés öltözetükbe,

de rám egy sem jött fel.

Eldöntöttem, hogy nem maradok ki
a fellépésből,

édesanyámhoz fordultam,

hangosan, hogy mások is hallják,
azt mondtam:

"Anya, nekem nem
egyszerű tüllszoknya kell,

hanem extra nagy méretű."

(Nevetés)

Anya, köszönöm.

(Taps)

Jóllehet, akkor még
nem tudatosodott bennem,

de az exra méretű ruhám
követelése volt az első lépés,

hogy elszánt kövéraktivista legyek.

Nem állítom, hogy attól a naptól kezdve

a testem szeretete könnyed sétagalopp volt

az önelfogadás ragyogó ösvényén.

Távolról sem.

Gyorsan megtanultam, hogy az emberek által
normálisnak tekintetten kívül élni

zavaró és kirekesztő.

Az utóbbi húsz évem ezen üzenetek
megértésével és átkódolásával töltöttem,

és hullámvasúton éreztem magam.

Szemembe kinevettek,
elhaladó autókból beintettek,

és érzéki csalódásnak neveztek.

De mosolyogtak is rám idegenek,

akik elismerték, hogy mit jelent

ruganyos léptekkel és emelt fővel járni.

(Ujjongás)

Köszönöm.

Mindvégig velem volt
a harcias hatéves kislány,

és segített ma ideállni önök elé

kövéren és rettenthetetlenül,

mint aki egyszerűen visszautasítja

az általános narratívát arról,

hogyan kell mozogni a világban
az enyémhez hasonló testben.

(Taps)

Nem vagyok egyedül.

Nemzetközi emberi közösséghez tartozom,

akik ahelyett, hogy tétlenül elfogadják,

hogy a testük most és valószínűleg
később is, átlagon felüli méretű,

inkább vállalják, hogy e mostani
formájukban virulnak.

Vannak, akik értékelik és nem elítélik
erőfeszítésünket és munkánkat,

mellyel korlátainkat megéljük,

vannak, akiknek az egészség több,

mint pusztán érték

az elavult testtömegindex-diagramon.

Ellenben mi általános közérzetünk
szempontjából mentális létünket,

önértékelésünket tartjuk nagyra s azt,
ahogyan magunkat érezzük a bőrünkben.

Vannak, akik azt hiszik,
hogy ilyen kövér testben élni

valójában mindenféle akadályt jelent.

Orvosok, akadémikusok és bloggerek

számtalan kötetet szántak

e bonyolult téma különböző
szemszögből való leírására.

Kövér divattervezők visszakövetelték
testüket és szépségüket

molett fürdőruha
és rövid felső viselésével,

közszemlére téve testünket,
melyről az ellenkezőjét tanultuk.

Vannak kövér atléták,

akik maratont futnak, jógát oktatnak
vagy kick-boxolnak,

s fittyet hánynak az általános felfogásra.

Tőlük tanultam, hogy a kultúránkra
jellemző szégyenérzetünknek

a mélyreható testpolitika az ellenszere.

Tisztázzuk: nem azt mondom,
hogy ne változtassanak a testükön,

ha ezt szeretnék tenni.

Önmagunk visszahódítása
az önszeretet egyik nagyszerű kimutatása,

és millió formában kifejezhető:

hajviselettől tetoválásig, testfestésig,

hormonkezeléstől sebészetig,
és akár testsúly leadásáig.

Egyszerű: saját testünk,

mi döntünk, mit teszünk vele.

Aktivista tevékenységem lényege,

hogy olyan dolgokkal foglalkozom,
melyekkel kövéreknek nem kellene.

Sok ilyen van.

Művészien kivitelezem,
másokat is belevonva.

Tevékenységeim közös vonása,

hogy visszahódítom a nagyobb
testeknek tilos területeket:

ilyenek a színpadtól
a szórakoztató klubokig,

a közös úszómedencéktől
a kiemelt táncparkettekig terjednek.

E terek tömeges visszaszerzése
nemcsak kiváló művészi kifejezés,

hanem komoly közösségépítő
megközelítés is.

"AQUAPORKO!" - ezt annyira kifejezi!

(Nevetés)

Ők a kövér szinkronúszónők csapata,

Sydney-ben alapítottam pár barátnőmmel.

Egy csapat dacos kövér nő

virágos úszósapkában és fürdőruhában

zavartalanul emelve lábukat a levegőbe

nem lebecsülendő hatású!

(Nevetés)

A pályámon megtanultam, hogy a kövér
testek eredendően tapintatosak,

és a könyörtelen kövér idomok

megmozgatják a fantáziát.

Mikor Kate Champion,

az elismert Force Majeure
táncszínház igazgatója felkért,

hogy legyek művészeti munkatársa

az összes kövér táncos fellépésének,

szó szerint ugrottam a lehetőségre.

De tényleg, szó szerint.

A "Semmi veszteni való" produkció
méretes résztvevőkkel készült,

akik élettapasztalatukkal

ránk jellemző változatos
és valóságos előadást alkottak.

Távol állt a szokásos értelmű balettől.

Már maga az ötlet, hogy ilyen neves cég
kövér táncosokkal dolgozzon,

enyhén szólva ellentmondásos volt,

mert effélére nem volt még példa

sehol a világ neves táncparkettjein.

Az emberek hitetlenkedtek.

Mit jelent pontosan a "kövér táncos"?

Mekkora méretű, milyen kövér?

Hol tanultak táncolni?

Kibírnak egy egész előadást?

A bizalmatlanság ellenére

a "Semmit veszteni való" telt házas
előadás volt a sydney-i fesztiválon.

Kedvező kritikát kaptunk, turnéztunk,

díjakat nyertünk,
és 27 nyelven írtak rólunk.

Előadásunk csodálatos képeit
láthatták szerte a világon.

Követni sem tudom, hány különböző
méretű személy számolt be arról,

hogy előadásunk megváltoztatta az életét,

hogy segített megváltoztatni kapcsolatukat

saját testükkel és mások testével,

és hogy győzték le saját előítéletüket.

Természetesen, nem lehet

érzékeny témát érinteni becsmérlők nélkül.

Rám fogták, hogy magasztalom a kövérséget.

Halálosan megfenyegettek és sértegettek,

mert kövér emberekkel merek dolgozni,

és érdemes emberi lényekként szerepelünk,
akiknek van tartalmas mondani valójuk.

A legdurvább:

"a kövérség-járvány ISIS-ének" neveztek.

(Nevetés)

Ez annyira túlzás, hogy már nevetséges.

Ide tartozik még a pánik,

a valóságos terror,

melyet a kövérségtől való félelem kelt.

Ez a félelem táplálja a fogyókúraipart,

mely megakadályoz sokunkat,
hogy elfogadjuk testünket,

mert állandóan arra várunk,
hogy "utána" legyünk,

ahelyett hogy élnénk az életünket.

Az igazi elefánt a szobában
a kövérségfóbia.

A kövér mozgalom elutasítja
ezt a félelmet.

Támogatva mindenki önrendelkezését
és önbecsülését

megváltoztathatjuk
a mássággal szembeni ellenállást,

és elkezdhetjük ünnepelni
a testben létezés sokféleségét.

Köszönöm szépen.

(Taps)