Várostervezés -- a vakok szempontjai

Milyen lenne egy olyan város, melyet vakoknak terveztek? Chris Downey építész 2008-ban vakult meg váratlanul. Összeveti városi életét látóként és vakként, rámutatva, hogy a vakok szempontjait tekintetbe vevő városdizájn nemcsak a vakok életét könnyíti meg, de élhetőbb környezetet teremt a látóknak is.

Tehát leszálltam a buszról,

és elindultam vissza, a sarok felé,

nyugat irányában,
egy Braille-írás-olvasás tréningre.

Ez 2009 telén történt --

akkor már kb. egy éve vak voltam.

Minden egész jól ment.

Biztonságban átértem a túloldalra,

balra fordultam,

megnyomtam a hangjelzést
kérő gombot az átkeléshez,

és vártam a soromra.

Amikor megszólalt a jelzés, elindultam,

és biztonságban elértem a másik oldalt.

Ahogy a járdára lépek,

hallom, hogy egy acélszék

átcsúszik előttem a betonjárdán.

Tudtam, hogy egy kávézó van a sarkon,

és székeket raktak ki elé,

ezért kissé balra húzódtam,

közelebb az úttesthez.

És ugyanarra csúszott a szék is.

Arra gondoltam, hogy hibáztam,

és visszamozdultam jobbra,

de a szék, tökéletes szinkronban velem,
ugyanarra csúszott.

Ekkor már egy kicsit ideges voltam.

Visszaléptem balra --

a szék is balra csúszott,

elzárva az utat előttem.

Ekkorra már klinikailag is kitört a frász.
(Nevetés)

Elordítottam magam:

"Ki a fene van ott? Mi ez az egész?

És akkor, a saját kiáltásomon túl,

hallottam mást is,
egy ismerős csörgést.

Ismerős volt a hang,

és felvillant bennem
egy másik lehetőség:

kinyújtottam a bal kezemet --

az ujjaim valami borzas
szőrzetet súroltak,

aztán egy fület,

egy kutya fülét,
talán egy arany retrieverét.

A póráza a székhez volt kötözve,

a gazdája betérhetett a kávézóba,

és az eb csak azon igyekezett, hogy

üdvözöljön, talán, hogy
kapjon egy kis fülvakarást.

Ki tudja, az is lehet, hogy
önkéntes munkára ajánlkozott.

(Nevetés)

De ez a kis történet igazából

azokról a félelmekről és
félreértésekről szól, amelyek

azzal kapcsolatosak,
hogy a városban

vakon mozogsz,

látszólag tudomást sem
szerezve a környezetről

és az emberekről,
akik körülötted vannak.

Lépjünk hát vissza, és lássuk,
hogyan is kezdődött az egész.

2008-ban, Szt. Patrik napján,

bejelentkeztem a kórház sebészetére,

hogy eltávolítsanak
egy tumort az agyamból.

A műtét sikerült.

Két nappal később
a látásom romlani kezdett.

A harmadik nap már semmit sem láttam.

Hirtelen rám szakadt egy
borzasztó érzése a

félelemnek, zavarodottságnak,
sebezhetőségnek,

ahogy bárki másra az én helyemben.

De volt időm töprengeni a dolgon,

és lassan rájöttem,

hogy hálás lehetek több mindenért.

Például eszembe jutott az apám,

aki komplikációkban hunyt el

agyműtét után.

36 éves volt akkor. Én meg csak 7.

És noha minden okom megvolt

félni attól, ami rám várt,

és fogalmam sem volt arról,
hogy mi lesz majd,

de éltem.

A fiamnak még mindig volt apja.

És különben is: nem én voltam az első,

aki elvesztette a látását.

Tudtam, hogy lennie kell
mindenféle rendszernek

és technikának és tréningnek,
mely segít abban, hogy

teljes, értelmes és aktív életet éljek,

látás nélkül is.

Így aztán, mire kiengedtek a kórházból,

pár nappal később, már tudtam,
mi lesz a dolgom:

elvégzem odakint a legjobb tréninget,

amilyen gyorsan csak lehet,
és nekilátok újjáépíteni az életemet.

Hat hónapon belül
visszamentem dolgozni.

Elkezdtem a tréninget.

Még tandemezni is elkezdtem

a régi bicajos haverjaimmal;

önállóan jártam be a munkahelyemre,

gyalog a városon át és busszal.

Kemény munka volt.

De amire nem számítottam

a gyors átalakulás során,

az annak a hihetetlen
kontrasztnak az élménye volt,

mely a látásos és a látás nélküli élményeim
közti különbözőségből fakadt

ugyanazokkal a helyekkel és
emberekkel kapcsolatban,

olyan rövid időn belül.

Ez egy sereg megértéshez vezetett,

meglátásokhoz,
ahogy ezeket elneveztem:

dolgokhoz, amelyeket a látásom
elvesztése óta tanultam.

Ezek a meglátások a triviálistól

a mély értelműig terjedtek,

a szokványostól a humorosig.

Mint építészt, ez a markáns kontraszt --

melyet a látásos és a látás nélküli
élményeim között tapasztaltam

ugyanazokkal a helyekkel és
városokkal kapcsolatban

ilyen rövid idő alatt --

csodálatos meglátásokhoz juttatott

a városokról.

A legfontosabb ezek közül

annak felismerése volt, hogy igazából

a városok fantasztikus helyek
a vak számára.

Meglepett

a városokban tapasztalt
kedvesség és törődés is,

ellentétben a közömbösséggel
vagy még rosszabbal.

És kezdtem észrevenni azt is,

mintha a vakok is

pozitív hatással lennének a városra.

Ez kissé különösnek tűnt nekem.

Álljunk meg itt, és nézzük meg,

mért is olyan jó a város a vak számára.

A látás elvesztését követő
rehabilitációs tréning része

annak megtanulása, hogy az összes
nem-vizuális érzékedet használd --

olyan dolgokat, melyeket különben
figyelmen kívül hagynál.

Olyan ez, mintha az érzékszervi
információk egy új világa

nyílna meg előtted.

Megdöbbentő volt számomra
a finom hangok szimfóniája

szerte a városban,

amelyet hallva és feldolgozva

felfogod merre jársz,

hogyan mozogj, és merre kell menned.

A bot markolatán keresztül pedig

érzed a járófelület
különféle textúráit alattad,

és idővel kialakul benned egy
séma arról, hogy hol vagy

és merre tartasz.

És abból, hogy a nap
féloldalról éri az arcod,

vagy a szél a nyakad,

jelzéseket kapsz arról,
hogy merrefelé nézel,

hol tartasz két sarok között

és a mozgásodról térben és időben.

És ott a szaglás is.

Az egyes környékeknek és városoknak
jellegzetes szaguk van,

és ugyanúgy a helyeknek és
a dolgoknak is körülötted,

és szerencsés esetben
az orrodat követve

eljutsz az új pékségbe is,
ahová igyekeztél.

Igazán meglepett mindez,

mert kezdtem felfogni, hogy

a látás nélküli élményeim

mennyivel inkább több-érzékszerviek,

mint amilyenek a látásos élményeim
valaha is voltak.

Megdöbbentett az is,
hogy a város mennyire

más lett körülöttem.

Ha van látásod,

mindenki magával van elfoglalva,

és te is a magad dolgával törődsz.

Ha elveszted a látásod,

megváltozik az egész.

Nem tudom, ki figyel kit,

de az a gyanúm, hogy
egy csomó ember figyel rám.

Nem vagyok paranoiás,
de akárhová megyek,

mindenféle tanácsot kapok:

Gyere ide, menj oda,
vigyázz erre vagy arra.

Az információ nagy része helyes.

Van ami hasznos is.
Egy csomó pont fordítva.

Neked kell kitalálni,
hogy mit is akartak mondani.

Van ami helytelen és nem segít.

De a dolgok magasabb szintjén
mégis jó ez az egész.

De egyszer, Oaklandben,

a Broadwayn gyalogolva
elértem egy sarokhoz.

Vártam a gyalogos hangjelzésre,

és amint megszólalt, leléptem az úttestre,

amikor a jobb kezemet hirtelen

megragadta egy fickó,

a karomnál fogva
kiráncigált a zebrára,

és vonszolni kezdett a túloldalra,

miközben kínaiul magyarázott.

(Nevetés)

Hogy úgy mondjam, képtelen voltam
kiszabadulni a tag halálos szorításából,

de végül is biztonságban átértünk.

Mit tehettem volna?

De elhihetik,
létezik udvariasabb módja is

a segítség felajánlásának.

Mi nem tudjuk, hogy van ott valaki,

tehát jobb, ha "Helló"-val kezdi az illető.

"Segíthetek valamiben?"

Oaklandben megdöbbentett,

milyen sokat változott a város,

ahogy elvesztettem a látásomat.

Szerettem látóként. Jó hely volt.

Tökéletes nagyváros.

De mihelyt elvesztettem a látásomat,

és kimentem a Broadwayre,

lépten-nyomon üdvözöltek.

"Isten áldjon meg, ember!"

"Fel a fejjel, testvér!"

"Isten áldjon meg!"

Ezt látóként nem kaptam meg.

(Nevetés)

És ugyanezt vakként sem kapom meg
San Franciscóban.

És tudom, hogy ez zavarja
némelyik vak barátomat is,

nemcsak engem.

Sokan hiszik azt,

hogy ez az érzés szánalomból fakad.

Én viszont azt hiszem, hogy
közös emberi mivoltunkból ered,

az együvé tartozásunkból,
ami klassz dolog.

Az az igazság, hogy ha levert vagyok,

fogom magam, és kimegyek
a Broadwayre Oakland belvárosában,

sétálok egyet, és jobban leszek máris,

semmi idő alatt.

De ez is azt mutatja, hogy

a fogyatékosság, a vakság

mintegy átvágja az etnikai, társadalmi,

faji és gazdasági határokat.

A fogyatékosság
esélyegyenlőségi intézmény.

Mindenkit szívesen látunk.

Hallottam már olyant is
a fogyatékossággal élők körében,

hogy igazából csak
kétfajta ember van:

olyan, aki fogyatékossággal él,

és olyan, aki még nem fedezte fel
a maga fogyatékosságát.

Ez másfajta gondolkodás ugyanarról,

de szépnek találom,

mert nyilvánvalóan elfogadóbb,

mint a "mi kontra ők" szembeállítás

vagy az "egészségesek kontra sérültek",

és sokkal becsületesebb és tisztelettudóbb

elfogadása az élet sérülékenységének.

Az utolsó üzenetem önöknek az,

hogy nemcsak a város jó a vakoknak,

mi is kellünk a városnak.

Olyannyira biztos vagyok ebben, hogy

azt javaslom a tervezőknek:

a vakot tekintsék
a városlakó prototípusának,

amikor új és csodálatos
városokat képzelnek el,

és ne a többieket, akikre csak
akkor szokás gondolni,

amikor már kész az öntőforma.

Akkor már késő!

Ha egy város tervezésénél
figyelembe veszed a vakokat,

akkor gyalogolható járdahálózat
lesz az eredménye,

tele opciókkal, lehetőségekkel,

melyek mind elérhetők az utcaszinten.

Ha egy város tervezésénél
figyelembe veszed a vakokat,

akkor a járdák kiszámíthatók
és szélesek lesznek.

Az épületek közötti térben
jobb lesz az egyensúly

az emberek és az autók között.

Különben is, mire jó az autó?

Ha vak vagy, úgysem vezetsz!
(Nevetés)

Nem szeretik a többiek.
(Nevetés)

Ha egy város tervezésénél
figyelembe veszed a vakokat,

akkor olyan várost kapsz,
melynek robusztus,

hozzáférhető, jól csatlakozó
tömegközlekedési rendszere van,

mely a város minden részét egybefogja,

sőt a vonzáskörzetet is.

Ha egy város tervezésénél
figyelembe veszed a vakokat,

akkor ott munkalehetőség is lesz,
rengeteg állással.

A vakok is akarnak dolgozni.

El akarják tartani magukat.

Ha a várost a vakoknak tervezik --

remélem, látják önök is --,

akkor a város befogadóbb lesz,

egy méltányosabb, igazságosabb
város mindenki számára.

A korábbi látásos élményeim alapján

ez klassz helynek hangzik,

akár vak vagy, akár más
fogyatékossággal élsz,

és akkor is, ha még nem fedezted fel
a magad fogyatékosságát.

Köszönöm.

(Taps)