A történelem számára alkotni, annyit jelent, mint kapcsoljuk össze a művészetet a technikával.

Amikor Bran Ferren még csak 9 éves volt, szülei elvitték megnézni a Pantheon-t Rómában - és ez mindent megváltoztatott számára. Abban a pillanatban kezdte megérteni, hogy a tudomány és a technika eszközei sokkal jelentősebbek, ha együttesen alkalmazzuk a művészettel, a tervezéssel, és a szépséggel. Azóta is keres egy meggyőző, modern, a római remekművel egyenértékű alkotást . Maradjanak velünk beszéde végéig, a váratlan javaslatra.

Jó reggelt!

Amikor kisfiú voltam,

egy élmény megváltoztatta az életemet.

Ezért vagyok most itt.

Az a bizonyos pillanat

alapjaiban változtatta meg,
ahogyan gondolkodom,

a művészetről, a formatervezésről
és a mérnökségről.

Szerencsés háttérből jövök:

szerető családban,
tehetséges művészek közt nőttem fel

a világ egyik csodálatos városában.

Apám, John Ferren, aki meghalt,
mikor 15 éves voltam,

művész volt: ez volt a szenvedélye
és a szakmája is

akárcsak anyámé, akinek a neve Rae.

Apám volt a New York School egyik

absztrakt expresszionista művésze,

aki kortársaival együtt,

létrehozta az amerikai modern művészetet,

és hozzájárult ahhoz,
hogy elmozdítsa az amerikai korszellemet

a modernizmus felé a 20. században.

Hát nem elképesztő,
hogy több ezer évvel azután,

hogy az emberek leginkább
ábrázoló művészetet alkottak,

a modern művészet,
időben arányosan

csupán majd 15 perce él,

mégis olyan átható?

Mint sok más
fontos újítás esetében,

azoknak a radikális eszméknek
sem volt szüksége új technikára,

csak friss gondolkodásra,
és kísérletező kedvre,

valamint rugalmasságra,
hogy el tudják viselni

a szinte egyetemes kritikát
és elutasítást.

Otthonunkban, minden művészet volt.

Olyan volt, mint az oxigén,

az élet szükséges kelléke.

Ahogy néztem őt festeni,

Apám megtanított arra, hogy a művészet

nem kell, hogy csupán dekoratív legyen,

hanem, volt egy másféle módja,
egy elgondolás közvetítése

és ténylegesen egy, ami át tudná hidalni

az ismeret és megértés világát.

Ebben az igen gazdag művészi környezetben,

feltételezhetik, hogy kényszerből,

bekapcsolódom a családi vállalkozásba,

de nem.

A legtöbb gyerek módja szerint,

genetikailag programozva,

hogy megőrjítsék szüleiket.

Nem érdekelt, hogy művész legyek,

semmikép sem festő.

Amit imádtam, az az elektronika
és gépészet volt,

ezeket szétszedni, újakat építeni,

de legfőképpen működtetni.

Szerencsére a családomban is
voltak mérnökök,

és a szüleim,

akik az első példaképeim lettek.

Ami közös vonásuk volt,

hogy mindkettőjük igen szorgalmas volt.

Nagyapám, úgy tulajdonosa,
mint üzemeltetője volt

egy fémlemez konyhabútor gyárnak,
Brooklynban.

A hétvégeken, együtt mentünk el
a Cortlandt Streetre,

ami New York városának
egy rádiós negyede volt.

Ott, óriási halmazokban kutakodtunk

az elektronikai lomokban,

és néhány fillérért
hoztunk haza olyan kincseket,

mint a Norden bombacélzók,

vagy az első IBM elektroncsöves
számítógépekhez tartozó alkatrészek.

Ezeket a tárgyakat egyaránt
hasznosnak és érdekesnek találtam.

Mérnökségről tanultam,
miként működnek a dolgok,

nem az iskolában,

hanem a szétszedése
és tanulmányozása

által, ezeknek a mesésen bonyolult
alkatrészeknek.

Ezzel foglalkoztam órákon át naponta,

jól láthatóan az áramütést megkerülve.

Az élet jó volt.

Azonban, sajnos minden nyáron,

távol a gépektől,

szüleimmel a tengeren túlra utaztunk,

még jobban megismerni a történelmet,
a művészetet és a tervezést.

Remek múzeumokat,
történelmi épületeket látogatva,

úgy Európában, mint a Közel-Keleten.

De hogy ösztönözhessék
gyarapodó érdeklődésemet

a tudomány és technológia iránt,

egyszerűen csak kitettek helyeken,

mint pl. a londoni Tudományos Múzeum,

ahol órákon át egyedül
barangolhattam kedvemre,

elmerülve a tudomány
és a technológia történelmében.

Aztán, kilenc éves koromban

Rómába mentünk.

Az egyik különösen forró nyári napon,

meglátogattunk egy dóm alakú
épületet, ami kívülről

nem is volt különösen érdekes.

Apám azt mondta, ezt Pantheon-nak hívják,

a minden istenek temploma.

Kívülről nem nézett ki rendkívülinek,

mint mondtam, de mire besétáltunk,

máris három dolog keltette fel
az érdeklődésemet:

Először is, hogy kellemesen hűvös volt,

a kinti nyomasztó meleg ellenére.

Nagyon sötét is volt,
az egyetlen fényforrás

egy nagy tátongó lyuk volt a tetőn.

Apa elmondta, hogy ez
nem egy nagy nyitott lyuk,

hanem az úgynevezett oculus,

a szem a mennyekbe.

És volt még valami ezen a helyen,

nem tudom mi, de egy különleges érzés.

Ahogy a terem közepére kerültünk,

felnéztem az égre az oculus-on át.

Ez volt az első templom,
ahol valaha jártam,

ami korlátlan kilátást nyújtott

Isten és ember között.

Csak azon csodálkoztam,
hogy mi van, ha esik?

Apa hívhatta ezt oculusnak,

de valójában ez egy
nagy lyuk volt a tetőn.

Lenéztem, és láttam padlócsatornákat,

ami a kőpadlóba volt vésve.

Ahogy jobban hozzászoktam a sötétséghez,

ki tudtam venni a részleteket a földön

és a környező falakon.

Nem nagy ügy, itt ugyanúgy szobrok álltak,

mint ahogy egész Rómában láttam.

Sőt, úgy tűnt, mint a Via Appia,

ahol egy márványeladó figurája mutatkozott

a minta könyvével,
mutatva azt Hadrianusnak,

aki azt mondta: "Elviszem az egészet."

(Nevetés)

De a mennyezet lenyűgöző volt.

Úgy tűnt, mint Buckminster Fuller
geodéziai kupolája.

Én láttam ezeket korábban,

mert Bucky, az apám barátja volt.

Ez egy modern, high-tech, lenyűgöző,

hatalmas 43 méteres
tiszta kiterjeszkedés volt,

ami, nem véletlenül,
pontosan a magassága is.

Imádtam ezt a helyet.

Igazán gyönyörű, semmire sem hasonlító,
amit valaha láttam,

ezért meg is kérdeztem apámat:
"Mikor épült?"

Mire Ő:
"Körülbelül 2000 évvel ezelőtt."

és én: "Nem, úgy értem,
hanem maga a tető."

Mert, gondolom, ez egy modern tető,

rá lett téve, mivel az eredeti

tönkrement egy megelőző háborúban.

Azt mondta: "Ez az eredeti tető."

Ez a pillanat megváltoztatta az életemet,

és úgy emlékszem rá,
mintha tegnap lett volna.

Első alkalom, hogy rájöttem,
hogy az emberek okosak voltak

már 2000 éve is. (Nevetés)

Ez soha nem fordult meg a fejemben.

Úgy értem, hogy nekem, a gízai piramisok,

melyeket az előző évben látogattunk,

és tényleg lenyűgözőek, elég szép design,

de nézd, adj egy korlátlan költségvetést,

20.000 - 40.000 munkást,
és körülbelül 10-20 évet

kivágni és elvonni kőtömböket
egy vidéken át,

és én is építek neked piramisokat.

De nincs az az erő,

ami megteremti a Pantheon kupoláját,

sem 2000 évvel ezelőtt, sem ma.

És mellesleg, ez még mindig a legnagyobb

vas nélkül erősített beton kupola,
ami valaha épült.

A Pantheon megépítése
jó néhány csodát jelent.

Csodák alatt azokat a dolgokat értem,

melyek technikailag éppen,
hogy lehetségesek,

igen magas kockázatúak, és lehet,

hogy nem igazán teljesíthető
még ez idő tájt sem,

de bizonyosan nem általatok.

Például, itt van a Pantheon
néhány csodája.

Hogy még csak szerkezetileg is
lehetséges legyen,

ki kellett találniuk a szuper erős betont,

és hogy a súlyt lehessen kontrolálni,

változtatni kellett a beton sűrűségén,

ahogy felfelé haladtak
a kupola építésével.

A tartásért és könnyűségéért,
a kupola szerkezet

öt gyűrű támaszt használ,

egyenként csökkenő mértékkel,

amely egy drámaian megerősítő rálátást

kölcsönöz a tervezésnek.

Csodálatosan hűvös volt bent

a hatalmas hőmennyiségből eredően,

a természetesen felemelkedő légáramlás

az oculus-on át,

és egy Venturi hatás, amikor a szél átfúj

az épület tetején.

Életemben először fedeztem fel,
hogy magának a fénynek is

van szubsztanciája.

A fény hasábja bevilágít az oculus-on át

ami egyszerre volt szép és tapintható,

és először jöttem rá arra,

hogy a fényt, meg lehet tervezni.

Továbbá, hogy az összes
érintett formatervezés,

látvány tervezés,

mind lényegtelenné válik nélküle,

mert fény nélkül, ezek
láthatatlanok maradnak.

Arra is ráébredtem,
hogy nem csak én vélem úgy,

hogy ez a hely igazán rendkívüli.

Túlélve a gravitációt, barbárokat,
fosztogatókat, fejlesztőket,

s az idő vasfogát,
hogy válhasson

azt hiszem, a leghosszabban

folyamatosan használt
épületének, történelmünkben.

Nagyrészt ennek a látogatásnak köszönhető,

és megértettem azt,

ellentétben azzal,
amit az iskolában mondtak,

hogy a világ művészete és tervezése,

nem volt valójában összeegyeztethetetlen

a tudománnyal és tervezéssel.

Rájöttem, hogy egybevetve,

létre lehet hozni csodálatos dolgokat,

amit nem lehet megtenni
egy területen sem önmagában.

De az iskolában,
kevés kivételtől eltekintve,

külön világokként kezelték ezeket,

és ez így van a mai napig is.

A tanáraim azt mondták,
hogy meg kell komolyodnom,

és fókuszálnom az egyikre,
vagy a másikra.

De azzal, hogy engem
a szakosodásra sürgettek,

elérték azt, hogy jobban
értékeljem az olyan polihisztorokat,

mint Michelangelo, Leonardo da Vinci,

Benjamin Franklin,

mindazok, akik pont ezt ellenezték.

Így, azt érték el, hogy még jobban akartam

mind a két világot a magamévá tenni.

Szóval, hogyan jönnek létre ezek a
példátlanul kreatív látásmódok,

a technikai összetettség,
mint maga a Pantheon?

Valaki, talán maga Hadrianus,

akinek szüksége volt egy
zseniálisan kreatív látásmódra.

Akiknek szükségük volt mesemondásra,
és vezetői képességek

finanszírozására és a kivitelezésre,

a tudomány és a
technológia elsajátítására,

a képességre és tudásra,

hogy még tovább feszíthessék
a meglévő újítások határait.

Hiszem, hogy létre lehet hozni ezeket
a ritka forradalmasításokat,

melyek megkövetelik, hogy legalább
öt csodát valósítsunk meg.

A probléma az, hogy nem számít,
mennyire tehetséges,

gazdag, vagy okos vagy,

akkor is csak egy - másfél csodára
vagy képes.

Ennyi. Ez a kvóta.

Aztán elfogy az idő, a pénz,
és a lelkesedés is.

Bármi.

Emlékezz, a legtöbb ember
el sem tud képzelni

egyetlen ilyen technikai csodát,

és legalább ötre van szükség,
hogy egy Pantheon létre jöjjön.

Tapasztalataim szerint,
ezek a ritka látnokok,

kik képesek átfogni a művészeti,

tervezési és mérnöki területeket,

ők képesek észrevenni a pillanatot

amikor mások adtak elég csodát ahhoz,

hogy a cél elérhető közelségbe kerüljön.

Világos elképzelésük által vezérelve,

összeszedik a bátorságot és elszántságot,

hogy létrehozzák a még hiányzó csodákat,

és gyakran fogják azt, amit mások

leküzdhetetlen akadálynak gondolnak,

és megvalósítják őket.

Vegyük például a Pantheon okulusz-át.

Ragaszkodva, hogy ez
legyen a tervben,

már nem lehetett használni
azt a szerkezeti technológiát,

ami már ki lett fejlesztve
a római boltívekre.

Azonban, ahelyett,
hogy megszívlelték volna,

a súly és nyomás eloszlásának
újragondolását,

úgy lett megtervezve,
hogy csak akkor lesz megfelelő,

ha van egy nagy lyuk a tetőn.

Ezzel készen, most az esztétikai,

és a fény megtervezésének
előnyeit kapjuk, a hűtést,

valamint a kritikusan közvetlen
kapcsolatot a mennyekkel.

Nem rossz.

Ezek az emberek nem csak hitték,

hogy a lehetetlent is meglehet valósítani,

hanem azt, hogy azt végre is kell hajtani.

Elég a régi történelemből.

Melyek a legutóbbi innovációs példák arra,

amelyek egyesítik a kreatív design

és a technológia fejlődését oly behatóan,

hogy emlékezni fognak rá

ezer év múlva is?

Nos, felvinni egy embert a Holdra,
az jó volt,

és visszahozni őt biztonságosan
a Földre, az sem volt rossz.

Az egy hatalmas lépésről szólva:

Nehéz elképzelni egy
jelentősebb pillanatot

az emberiség történelemében,

mint amikor először
elhagytuk a világunkat,

és beléptünk egy másikba.

De mi jött a hold után?

Kísért, hogy mondhassam,
hogy a jelenünk Pantheonja

az Internet,

de igazából azt hiszem,
hogy ez nem megfelelő,

vagy legalábbis csak
a történet egy része.

Az internet még nem egy Pantheon.

Ez inkább olyan, mint a beton feltalálása:

fontos, feltétlenül szükséges

a Pantheon megépítéséhez,

és tartós,

de önmagában, nem teljes.

Azonban, ugyanúgy,
ahogy a beton technológiája

nélkülözhetetlen volt
a Pantheon megvalósításában,

az új tervezők is az internet
technológiát fogják alkalmazni,

új fogalmak létrehozásával,
melyek maradandóak lesznek majd.

Az okos-telefon egy tökéletes példa erre.

Hamar, a legtöbb
embernek a bolygón,

lesz majd egy,

és az elképzelés,
hogy mindenkit összeköt

úgy a tudáshoz, mint egymáshoz,
szintén időtálló lesz.

Szóval, mi lesz még?

Milyen más várható előrelépés
lesz egyenértékű a Pantheon-nal?

Végiggondolva ezt, mégis

elutasítottam sok igen valószínű,

és drámai áttörést, ami eljöhet még,

mint például a rák gyógyítását.

Miért? Mivel a Panteonok rögzülnek

már a megtervezett fizikai tárgyakban,

melyek inspirálnak minket
csupán a látványukkal,

és tapasztalásukkal,

és továbbra is így lesz, korlátlanul.

Ez egy más nyelv, mint a művészet maga.

A fontos közbenjárások,
amik meghosszabbítják életünket,

és enyhítik a fájdalmat,
persze kritikusak,

és fantasztikusak,

melyek, azon folyamatok részei,

ami a teljes tudásunk és technológiánk,

akárcsak az Internet maga.

Szóval, mi várható még?

Talán megérzésemmel ellentétben,

úgy találom, hogy egy látnoki ötlet

a 30-as évekből,

amit azóta is újjáéled évtizedenként:

az önvezető járművek.

Most azt gondolod, hagyj már békén!

Hogy tud egy tetszetős sebesség-szabályozó

olyan elképesztő lenni?

Nézd, a világunk nagy részét

az utak és a szállítás köré tervezték.

Ezek annyira
szükséges sikerei voltak

a Római Birodalomnak,

mint az államok közti autópálya-rendszer

a jóléthez és fejlődéshez,

az Egyesült Államokban.

Ma ezek az utak
összekapcsolják világunkat,

melyeken autók és teherautók
dominálnak,

és nagyrészt változatlanok maradtak

az elmúlt 100 évben.

Bár talán nem nyilvánvaló ma,

az autonóm jármű
egy kulcsfontosságú technológia lesz

amely lehetővé teszi majd,
hogy újratervezzük városainkat,

és, tágabb értelemben,
a civilizációnkat is.

Megmondom miért:

Amikor majd mindenütt jelen lesznek,

évente, ezek a járművek

több tízezer életet mentenek meg
csak az Egyesült Államokban,

és milliókat, világszerte.

Az autóipari energia felhasználás,
és légszennyezés

drámaian fog csökkenni.

A közúti dugók

városon belül és kívül,
is el fognak majd tűnni.

Lehetővé tesznek vonzó, új koncepciókat,

hogy miként tervezzük meg
városainkat, a munkát,

és azt, ahogyan élünk.

Gyorsabban fogunk a célunkhoz érni,

és a társadalom újra visszaszerzi
a hatalmas mennyiségekben

elvesztett hasznosságát,

amíg most még a forgalomban ülve,
alapjában szennyezünk.

De miért most? Miért gondoljuk,
hogy ez készenlétben áll?

Mert az elmúlt 30 évben,

az emberek az autóiparon kívül

számtalan milliárdot költöttek

a szükséges csodák megteremtésére,

de teljesen más célokra.

A DARPA-i kollégák, az egyetemek,

és a vállalatok,
teljesen az autóiparon kívüliek

vették észre, hogy ha ügyes vagy,

az autonómiát már most
meg lehet valósítani.

Tehát mi az az öt csoda,
ami szükséges az autonóm járművekhez?

Egy dolog, amit tudnod kell,

hogy hol vagy, és pontosan hány óra van.

Ezt szépen megoldotta a GPS-rendszer,

Global Positioning System,

amit az Egyesült Államok kormánya
léptetett életbe.

Tudnod kell, hogy hol vannak az utak,

mik a szabályok, és hová mész.

A navigációs rendszerek
különböző szükségletei,

a beépített navigációs szisztémák,

és a web-alapú térképek
foglalkoznak ezzel.

Közel-folyamatos
kommunikációra van szükségünk,

nagy teljesítményű
komputerhálózatokkal

és másokkal a közelben,

hogy megértsük azoknak a szándékát.

A vezeték nélküli technológiák
kifejlesztve mobil eszközökre,

néhány apróbb módosítással,

teljesen alkalmasak,
hogy megoldják mindezt.

Bizonyára érdemes néhány
korlátozott út használat

kezdetben az induláshoz,

hogy úgy a társadalom,
és annak ügyvédjei

egyetértsenek, hogy
biztonságosak erre.

Ez a HOV sávokkal fog kezdődni,

és folytatódnak onnan tovább.

De végül, fel kell ismernünk

embereket, jeleket és tárgyakat.

Gépi látás, speciális érzékelők,
és nagy tételű számítások

több ilyenre képesek,

de kiderült, hogy a sok nem elég jó,

amikor a család a fedélzeten van.

Alkalmanként, az embereknek
tudni kell értelmezni.

Ehhez lehet, hogy
tényleg fel kell ébreszteni

az utasodat, és megkérdezni,
hogy mi a fene

az a nagy valami az út közepén.

Nem is rossz, és ez
ad nekünk egy céltudatosságot

ebben az új világban.

Különben is, ha az első
felhasználók elmagyarázzák

a megzavarodott autójuknak,

hogy az az óriás csirke az útelágazásnál

valójában egy étterem,

és rendben van tovább vezetni,

minden más autó a Föld felszínén

tudni fogja majd ezt
attól a pillanattól fogva.

Az öt csoda, többnyire már megérkezett,

és most már csak világos látomás kell

egy jobb világról, tele
autonóm járművekkel,

csábítóan szép és új funkciókkal,

plusz egy csomó pénz és kemény munka,

hogy a cél megvalósuljon.

A kezdet már csak néhány évre van,

és megjósolom, hogy az autonóm járművek

véglegesen fogják
megváltoztatni a világunkat

az elkövetkező évtizedekben.

Összefoglalva, elérkeztem oda,
hogy higgyem,

az elkövetkező Panteonok összetevői

már mind körülöttünk vannak,

csak a látomással rendelkezőket várva,

széleskörű ismerettel,

multidiszciplináris készségekkel,

és intenzív szenvedéllyel,

hogy egybegyűjtsük őket, azért,
hogy megvalósíthassák álmaikat.

De ezek az emberek nem maguktól

kelnek életre.

Ápolásra és ösztönzésre van szükségük,

már kicsi koruktól.

Szeretni és segíteni kell őket,

hogy felfedezzék a szenvedélyeiket.

Bátorítani, hogy legyenek szorgalmasak,

és megértetni, hogy a bukás is

egy szükséges összetevője a sikernek,

akárcsak a kitartás.

Segítenünk kell, hogy megtalálják
a saját példaképeiket,

és megadni az önbizalmat,
hogy higgyenek önmagukban,

hinni azt, hogy minden lehetséges.

És ahogy a nagyapám tette,
amikor elvitt ezt-azt megvenni,

és ahogy a szüleim is,

amikor elvittek a tudományos múzeumokba,

bátorítanunk kell őket, hogy
megtalálják a saját útjaikat,

még akkor is, ha az
nagyon különbözik a miénktől.

De egy figyelmeztetés:

Időnként azonban nekünk is
el kell vonni őket

a modern eszközeiktől,

a számítógépek, telefonok, tablettek,

játékgépek és TV-éktől,

kivinni őket a napfényre,

hogy megtapasztalják úgy a természetes

és a tervezésbéli csodáit a világunknak,

bolygónknak és civilizációnknak.

Ha nem, akkor nem fogják megérteni,

hogy mik ezek az értékes dolgok,

amikért egyszer majd ők lesznek felelősek,

a védelmükért és fejlesztésükért.

Azt is meg kell értetni velük,

ami úgy tűnik, hogy
nincs megfelelően értékelve

az egyre tech-függőbb világunkban,

hogy a művészet és a tervezés

nem luxus,

sem valami összeférhetetlen

a tudománnyal és a technikával.

Ezek ugyanis létfontosságúak ahhoz,
ami minket különlegessé tesz.

Egy nap, ha van esélyed arra,

talán el tudod vinni a srácokat

a tényleges Pantheonba,

ahogy mi is fogjuk a lányunkat, Kirát,

hogy elsőkézből megtapasztalhassa

annak az elképesztő tervezésnek a nagyságát,

ami egy egyébként
jelentéktelen napon, Rómában,

megért 2000 évet a jövőbe,

hogy meghatározza életem útját.

Köszönöm.

(Taps)