Andy Puddicombe: Csak 10 tudatos perc az egész!

Mikor fordult elő utoljára, hogy 10 teljes percen át a világon semmit sem csinált? Nem SMS-ezett, nem beszélgetett, sőt, még csak nem is gondolkodott. Andy Puddicombe, a tudatosság szakértője, a semmittevés átformáló erejéről beszél: Frissítse fel elméjét napi 10 percre pusztán a tudatosság erejével, megtapasztalva a jelen pillanatát. (Nincs szükség füstölőpálcikákra, és furcsa testhelyzetben sem kell üldögélni.)

Rohanó világban élünk.

Életritmusunk fergeteges, folyton jár az agyunk,

mindig csinálunk valamit.

Ennek tükrében, szeretném, ha röviden átgondolnák,

mikor szakítottak időt utoljára arra, hogy semmit se csináljanak.

Csak 10, zavartalan percről van szó!

És amikor azt mondom, hogy semmit, úgy is gondolom.

Tehát semmi emailezés, semmi SMS-ezés, semmi internetezés,

semmi tévézés, semmi evés, semmi olvasás,

vagy akár csak csendes merengés a múltról,

vagy a jövő tervezése.

Egyszerű "semmit" tevés.

Sok értetlen arcot látok a teremben. (Nevetés)

Az a gyanúm, hogy jól vissza kell menniük az időben!

Szokatlan dologra kérdeztem rá, igaz?

Az elménkről fogunk beszélni.

Az elménkről lesz szó, legnagyobb kincsünkről,

mely révén megtapasztaljuk életünk minden pillanatát,

az elménkről, mely meghatározza

egyéni boldogságunkat, elégedettségünket és érzelmi stabilitásunkat,

valamint azt is, hogy egyúttal kedvesek, figyelmesek

és törődők legyünk emberi kapcsolatainkban.

Elménken múlik az is, hogy

koncentráltak, kreatívak, spontánok lehessünk,

és mindenben a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból.

És mindezek ellenére semmit sem törődünk vele.

Annyi időt sem fordítunk rá, mint a kocsinkra,

a ruházatunkra, a hajunkra --

-- na jó, ez rossz példa volt, de értik, hogy mire gondolok. (Derültség)

Ez persze oda vezet, hogy stresszesek, feszültek leszünk.

Tudják: az elménk nyüszítve zúg, akár egy mosógép,

csak jár körbe-körbe, tele nehéz és kusza érzésekkel,

melyekkel nemigen tudunk mit kezdeni,

és az a szomorú igazság, hogy olyannyira szétszórttá válunk,

hogy már nem is vagyunk jelen abban a világban, amelyben élünk.

Kihagyjuk a számunkra legfontosabb dolgokat,

és ami a legrosszabb, mindenki azt hiszi,

hogy az élet már csak ilyen: ez van, ezt kell szeretni.

Pedig ennek igazán nem kéne így lennie.

Tizenegy éves lehettem, amikor

először vettem részt meditációs gyakorlaton.

Na, ott aztán az összes sztereotípia megvolt, ami létezik:

lótuszülés a padlón,

füstölőpálcikák, herbatea, vegetáriánusok meg minden,

de az anyukám elment, én kíváncsi voltam, úgy hogy én is mentem vele.

Aztán meg láttam egy pár kungfu filmet is, és titokban

az járt a fejemben, hogy talán repülni is megtanulok,

de hát akkor még nagyon fiatal voltam. (Derültség)

Aztán, azt hiszem, sokakhoz hasonlóan, olyasmit gondoltam,

hogy ez az egész csak afféle aszpirin az elmének.

Stresszes az ember, hát meditál egy csöppet.

Eszembe sem jutott, hogy a dolognak megelőző jellege is lehet --

egészen kb. 20 éves koromig, amikor több dolog is történt

gyors egymásutánjában az életemben,

kemény dolgok, amelyek felforgatták az életemet,

és hirtelen súlyos gondolatok árasztottak el,

nehéz és bonyolult érzések, amelyekkel nem tudtam megbirkózni.

Valahányszor, hogy úgy mondjam, letepertem egyet,

már elő is pattant egy másik helyette.

Nagyon de nagyon stresszes időszak volt ez.

Azt hiszem, a stresszt mindenki másképp próbálja kezelni.

Vannak, akik beletemetkeznek a munkába,

mert az elvonja a figyelmüket.

Mások a barátok és a család felé fordulnak támogatásért.

Megint mások a pohár fenekére néznek, vagy gyógyszert szednek.

Én úgy kerestem a magam megoldását, hogy beálltam szerzetesnek.

Abbahagytam az egyetemet, és irány a Himalája!

Szerzetes lettem tehát, és elkezdtem meditációt tanulni.

Gyakran kérdezik tőlem, mit hozott nekem ez az időszak.

Nos, néhány dolgot megváltoztatott.

Mitagadás, ha az ember szerzetesi cölibátusban él,

az megváltoztat egy pár dolgot.

De ennél többet is jelentett.

Megtanított arra, hogy jobban értékeljem,

hogy megbecsüljem a jelen pillanatot.

Ami azt jelenti, hogy ne merüljek el a gondolataimban,

ne legyek "máshol",

ne hatalmasodjanak el rajtam nyomasztó érzések,

ehelyett tanuljak meg az ittben és a mostban élni,

tudatosnak lenni és "jelen".

A jelen pillanatot nem értékeljük eléggé.

Hétköznapi dolognak tűnik, de olyan kevés időt

töltünk a jelenben, amitől minden lesz, csak nem hétköznapi.

Harvardi kutatók publikáltak egy cikket mostanában,

melyben azt írják, hogy az elménk

az idő 47 százalékát merengéssel, gondolatokba mélyedten tölti.

Negyvenhét százalékról van szó.

Másrészt a gondolatoknak ez a fajta állandó elkalandozása

közvetlen oka a boldogtalanságnak is.

Nos, amúgy sem vagyunk itt olyan sokáig,

de hogy életünk csaknem felét gondolatokba temetkezve

és potenciálisan boldogtalanul töltsük el...

Nem tudom, ki hogy van vele, de én ezt tragikusnak látom.

Főleg azért, mert tehetnénk ellene,

hiszen létezik egy pozitív, gyakorlati, kivitelezhető

és tudományosan alátámasztott technika,

mely lehetővé teszi, hogy elménk egészségesebb legyen,

hogy tudatosabbak és kevésbé szétszórtak legyünk.

És az a legszebb az egészben, hogy noha

csak napi 10 percünkbe kerül,

hatással lehet az egész életünkre.

De tudnunk kell a módját, hogyan csináljuk.

Gyakorlatokra van szükség. És szükség van egy keretre is,

hogy megtanuljuk, hogyan legyünk tudatosabbak.

Lényegében ez az, amit meditációnak hívunk:

megbarátkozni a jelen pillanattal.

De tudnunk kell, hogyan csináljuk,

hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle.

Mert, ha nem tudnák, épp erre való ez az egész.

Sokan azt hiszik,

hogy a meditáció a gondolatok megállításáról szól,

arról, hogy megszabaduljunk az érzéseinktől, hogy irányítsuk az elménket,

holott egészen másról van szó.

Arról inkább, hogy hátralépünk,

hogy tisztábban lássuk a gondolatainkat

és érzéseink jövés-menését anélkül,

hogy mérlegelnénk őket -- ellazulva, de fókuszált elmével.

Ha például, ahogy most is,

túl erősen koncentrálok a labdákra, akkor képtelen vagyok

annyira ellazulni, hogy közben beszélni is tudjak Önökhöz.

Ugyanígy, ha túlságosan ellazulok, miközben Önökhöz beszélek,

akkor nem tudok eléggé fókuszálni a labdákra: el fogom ejteni őket.

Nos, az életben, ahogy a meditációban is, van úgy, hogy

a fókuszálás erősebb a kelleténél,

és akkor az életünk egy kicsit ilyen lesz.

Nagyon kényelmetlen módja az élet megélésének az,

amikor az ember ennyire feszült, stresszelt.

Máskor kissé jobban levesszük a lábunk a gázpedálról mint kéne,

és a dolgok kezdenek ehhez hasonlóvá válni.

Ha így meditálunk -- (horkolás) --,

akkor persze a vége az lesz, hogy elalszunk.

Tehát meg kell találnunk az egyensúlyt, a fókuszált relaxációt,

mely megengedi, hogy gondolataink jöjjenek-menjenek

anélkül, hogy átélnénk őket, mint máskor.

Miközben azon igyekszünk, hogy elsajátítsuk a tudatosságot,

gyakran eltérít bennünket valamilyen gondolat.

Mondjuk, hogy ez itt egy nyugtalanító gondolat.

Szóval, minden rendben van, és akkor észrevesszük ezt a nyugtalanító gondolatot,

és azt mondjuk magunknak: "Jé, nem is tudtam, hogy ez a dolog aggaszt engem".

Aztán visszatér az ember hozzá, megismétli: "Nézd már, aggódom.

Nahát, csakugyan aggódom. Hűha, mennyi aggodalom!" (Derültség)

És mielőtt kettőig számolnánk,

már amiatt aggódunk, hogy mennyire aggódunk.

Tiszta őrület, nem? Pedig folyton ezt csináljuk,

nap mint nap.

Gondoljanak arra, tudom is én,

amikor mozgott a foguk.

Tudta, hogy mozog a foga, és amikor mozog sajog.

És mégis mit csinált fél percenként?

(Motyogás) Ez fáj! És ezzel megerősítette a történetet. Igaz?

És csak mondogatjuk magunknak,

folyton, ugyanúgy. Csak akkor szabadulhatunk meg

ezektől a történetektől és gondolatsémáktól, ha megtanuljuk

úgy szemlélni elménket, ahogyan kell.

Ha az ember nekiül, és elkezdi ilyen módon figyelni az elmét,

sokféle sémát vehet észre.

Van olyan elme, amelyik tele van nyugtalansággal és --

folyton ez megy

Nem csoda, hogy ültünkben sem tudunk teljesen

nyugton maradni, ha az elménk ilyen.

Van, hogy egy elme egyhangú

és unalmas, csaknem mechanikus,

és mintha csak ennyi volna benne:

felkelés, munka, evés, alvás, felkelés, munka...

És van olyan, hogy csak egy apró, de idegesítő gondolat

jár körbe és körbe és körbe és körbe az elmében.

Nos, akármi is a helyzet, a meditáció

lehetőséget ad arra, hogy hátralépjünk,

hogy más perspektívából nézzünk,

és lássuk, hogy a dolgok nem mindig olyanok, amilyennek látszanak.

Nem változtathatunk meg

minden apró mozzanatot, történést az életünkben,

de változtathatunk azon, hogy ezeket hogyan éljük meg.

Ezt a lehetőséget adja meg a meditáció, a tudatosság.

Nincs szükség füstölőpálcikákra,

és elhihetik: a földön sem kell kuporogni.

Mindössze napi 10 percre van szükség:

hátralépni egyet, megbarátkozni a jelen pillanattal,

hogy megtapasztalhassuk az összpontosítás, a nyugalom és a világosság

megerősödött érzetét életünkben.

Nagyon köszönöm! (Taps)