A zene mint nyelv | Victor Wooten | TEDxGabriolaIsland

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Wooten azt vallja, hogy a zenét is az anyanyelvünkhöz hasonlóan kellene elsajátítanunk: egy természetesebb és kevésbé tudományos módon. Azzal érvel, hogy kisgyermekként senki sem tanított meg minket az anyanyelvünkre, és nem is javítottak ki, ha hibáztunk. Tudatában sem voltunk annak, hogy kezdők vagyunk, ennek ellenére már olyanokkal "örömzenéltünk", akik sokkal jobbak voltak nálunk. Wooten a saját zenei oktatására hivatkozik, hogy példával is alátámassza: az effajta megközelítés kiváló eredményekhez vezethet.

Köszönöm szépen.

Az az igazság, hogy szó szerint
beleszülettem egy bandába,

de tényleg szó szerint.

Amikor megszülettem,
a négy bátyám már zenélt,

és tudták, hogy szükség van
egy basszusgitárosra,

(Nevetés)

hogy teljes legyen a családi zenekar.

Erre a szerepre születtem.

Most, hogy felnőttem, és tanár lettem,
gyakran nosztalgiázom.

Amikor azon gondolkodtam,
hogyan is tanultam meg zenélni,

rájöttem, hogy nem nagyon tanított senki.

Emiatt vélem úgy,
hogy a zene gyakorlatilag egy nyelv.

Gondoljunk csak az anyanyelvünkre!

Mivel feltételezem, önök is
főleg angol anyanyelvűek,

ezt veszem példának.

Ha belegondolunk, rájövünk,
hogy nem is tanított meg rá senki.

Az emberek csak beszéltek hozzánk.

De a legjobb az egészben,
és itt kezd érdekessé válni,

hogy szabad volt visszaszólni.

Ha a zene példáját vesszük,

a legtöbb esetben a kezdők
nem játszhatnak náluk jobbakkal.

Az ember a kezdő csoportban ragad,

és jó néhány évig ott is kell maradni,

csak ezután kerül be valaki
a középhaladók, majd a haladók közé.

Majd a haladó szint elvégzése után is

még mindig sokat kell teperni.

Viszont a nyelv esetében,

hogy egy zenei kifejezéssel éljek, már
kisgyerekként a profikkal "örömzenélünk".

Állandóan.

Odáig jutunk, hogy megfeledkezünk róla,
hogy kezdők vagyunk.

Senki sem mondja, hogy:
"Nem beszélek veled, ameddig...

Menj innen, majd beszélgetünk,
ha idősebb leszel."

(Nevetés)

Ilyen nincs.

Senki sem mondja meg, mit kell mondanunk.

Nem ültetnek le minket
egy sarokba gyakorolni.

Sőt, ki sem javítanak, ha hibázunk.

Gondoljunk csak bele:
2-3 éves korunkban senki sem javít ki,

ha egy szót hibásan ismételgetünk.

Sőt, ha elégszer elismételjük,

ahelyett, hogy kijavítanának,
még a szüleink is eltanulják tőlünk.

(Nevetés)

És ők is rosszul kezdik használni!

A legjobb az egészben, hogy hagyják,

hogy szabadon fejezzük ki magunkat.

Ahhoz, hogy rátaláljunk a hangunkra,

nem kell bejárnunk azt a többéves
tanulási utat, mint a zenében.

A beszédhangunkat sosem veszítettük el.

Senki nem vette el tőlünk.

Szóval kiskoromban én így tanultam:

az anyanyelvem és a zenét is egy időben

és ugyanolyan módon sajátítottam el.

Általában ezt mondom az embereknek:
"Két-háromévesen kezdtem zenélni."

De ezt csak azért mondom, mert hihetőbb.

Mikor kezdtünk el beszélni?

Megvártuk, hogy két-háromévesek legyünk?

Nem.

Megkockáztatom, hogy már
születés előtt is beszéltünk.

Valószínűleg amint beszédet hallottunk,
elkezdtük azt elsajátítani.

Én ezt roppant érdekesnek találom,
a bátyáim pedig igen okosan kihasználták.

Öten vagyunk testvérek,

én vagyok a legfiatalabb,
Reggie pedig a legidősebb,

aki csak nyolc évvel idősebb nálam.

Nem tudom, hogy lehetett ilyen okos.
Igazából ez a fő kérdés.

Erről kellene inkább TED-előadást tartani:

hogyan jött rá leleményesen a trükkre,

hogy ne ő tanítson meg minket zenélni.

Nem úgy kezdte,
hogy gitárt adott a kezembe.

Nem.

Az első dolguk az volt,
hogy nekiálltak zenélni körülöttem,

amióta csak az eszemet tudom.

Emlékszem, amikor Hawaiin éltünk,

és a bátyáim zenekara felállt,
mindig volt ott egy műanyag szék.

Sokszor a ház előtt,
az udvaron játszottunk,

és volt ott egy műanyag szék

meg egy kis műanyag játék:
egy Mickey Mouse-os felhúzható gitár,

amit a székre tettek.

Mondaniuk sem kellett,
hogy az nekem volt kitéve.

Mint ahogy senkinek sem kellett szólnia,
hogy itt az ideje beszélni kezdeni.

Az ember csak érzi, így én is tudtam,
hogy azt a széket nekem szánták.

Tudtam, hogy az a hangszer az enyém.

A húrjai műanyagból voltak,
és ha felhúztad, lejátszott egy dalt.

A húrokon nem is nagyon lehetett játszani,
de nem is ez volt a lényeg.

Amikor elég idős lettem,
hogy hangszert vegyek a kezembe,

adtak valamit, mindegy mit,
csak hogy fogjam a kezemben,

hogy felkészítsenek az elkövetkező évekre.

Nem az volt a lényeg,
hogy játsszak a hangszeren.

Ez a legnagyobb hiba,
amelyet sok zenetanár elkövet:

az előtt kezdik el a hangszerre tanítani
a gyerekeket, mielőtt megértenék a zenét.

Egy gyereket nem betűzni tanítasz meg.

Ha úgy tanítod meg neki
a tej helyesírását,

hogy azelőtt nem ivott belőle eleget,

annak nincs értelme, nem igaz?

Valamiért mégis azt gondoljuk,
a zenében ez így van jól.

Először szabályokra
és hangszerekre tanítjuk őket.

Mire kétéves lettem,
és a kezembe adták azt a játékot,

már nagyon muzikális voltam –
szerintem ez velünk született adottság.

Figyelje csak meg bárki hangját!
Hallgassa meg egy gyerek hangját!

Nincs annál tisztább zene.

A bátyáim valahogy tudták,
hogy születéstől kezdve muzikális voltam,

de basszusgitárost
akartak faragni belőlem,

így amikor elég idős lettem,
a kezembe adtak egy játékot,

és zenélni kezdtek.

Én csak dülöngéltem,
és velük együtt pengettem.

De ismétlem: a legjobb az egészben,
hogy nem a hangszer volt a lényeg.

Zenélni tanultam,
nem pedig hangszeren játszani.

Remélem, a mai napig is ezt teszem.

Tudtam, hogy mit jelentett,

amikor a bátyám kinyitotta a lábcint
egy négyütemes frázis végén,

és hogyan viszonyulnak
egymáshoz a zenei frázisok.

Ahogy egy kisbaba is tudja,
mit jelent,

amikor az édesanyja felviszi a hangát,

vagy éppen amikor
az édesapja leviszi a sajátját.

Akkor is tudjuk az ilyesmit,

ha a kimondott szót esetleg nem is értjük.

Mindezt tehát megtanuljuk.

Mire egy kisbaba kimondja az első szavát,

már rengeteget tud a nyelvről.

Én a zenét is így tanultam.

Mire hangszer került a kezembe,
már rendkívül muzikális voltam.

Amikor már majdnem
betöltöttem a három évet,

Reggie levett két húrt
az egyik hathúros gitárjáról.

Leszedte róla a két magas húrt,
és az lett az első igazi hangszerem.

Reggie elkezdett megtanítani arra,

hová tegyem az ujjaim,
hogy hangokat játsszak le

általam már ismert dalokhoz.

Nem az elejéről kezdtem.
Előbb voltam muzikális.

Már csak ki kellett adnom magamból
a zenét egy hangszer segítségével.

Ha visszagondolok, azt látom,
hogy beszélni is így tanultam meg.

Nem az eszközt kellett először megtanulni.

Kit érdekel az eszköz,
amely segítségével beszélünk?

A lényeg a mondanivalónk.

Mindig is megőriztem
a saját zenei hangom.

Mindig volt mondanivalóm.

És végül megtanultam beszélni
a hangszeremen keresztül.

Gondoljunk csak ezekre a dolgokra:

nem kényszerítenek gyakorlásra,
nem mondják meg, mit kell mondanunk –

most megint az anyanyelvről beszélek –
nem mondják meg, mit kell mondanunk.

Amikor a tanító néni egy új szót
tanít az anyanyelvünkön,

arra kér, hogy alkossunk vele mondatot;
rögtön kontextusba helyezi.

Egy zenetanár azt mondaná:
"Menj és gyakorold!"

A gyakorlás működik, de lassabb folyamat,
mint a kontextusba helyezés.

Ezt már tudjuk az anyanyelvünk esetében.

Én tehát ezzel a módszerrel tanultam.

Amikor idősebb lettem, olyan ötéves,
turnéra mentünk, mi öten.

Nagy szerencsénk volt:
turnéra mehettünk,

ahol Curtis Mayfield kiváló soulénekes
előzenekara lettünk.

Ha én akkor ötéves lehettem,
akkor a legidősebb bátyám csak 13.

De ha belegondolok, akkor már
jól beszéltünk az anyanyelvünkön.

Miért ne zenélhettünk volna?

Azóta is mindig úgy közelítem meg
a zenét, mint egy nyelvet,

mert azzal egy időben
és azonos módon sajátítottam el.

A legjobb dolog az egészben,

hogy megmaradt valamim,
ami születéskor minden gyereknek megvan.

Mégpedig a szabadságom.

A legtöbb embert már az első óráján

lebeszélik a zenei szabadságáról.

Elmegyünk egy tanárhoz,

aki csak nagyon ritkán deríti ki,
hogy miért is vagyunk ott.

Általában, amikor egy gyerek léggitározik,

ahol semmi sem helyes vagy helytelen,

ott nem a hangok eltalálása a lényeg,
és nem is a hangszer.

Azért játszanak,
mert jó érzéssel tölti el őket.

Ugyanilyen módon és okokból
éneklünk a zuhany alatt.

Vagy éppen amikor vezetünk,
akkor is éneklünk.

Nem azért éneklünk,
mert eltaláljuk az összes hangot,

vagy ismerjük a megfelelő skálákat,

azért éneklünk, mert jó érzés.

Reggelinél beszélgettem egy hölggyel,
aki azt mondta:

"Ella Fitzgeraldnak érzem
magam a zuhany alatt!"

(Nevetés)

Természetesen igaza van!

Miért van ez másképp,
ha valaki hallgatni kezd minket?

Ez a szabadság elveszik,
ahogy idősödünk és tanulunk,

és rá kell jönnünk,
hogyan tarthatnánk meg.

Meg lehet csinálni!

Nem veszett el örökre.

A léggitározó gyerek
mosollyal az arcán játszik.

A legelső órája letörli ezt a mosolyt.

Sokszor az embernek
az egész zenei karriere során

azon kell dolgoznia,
hogy ez a mosoly visszatérjen.

Ha tanárként jól állunk a dolgokhoz,
megőrizhetjük ezt a mosolyt.

Amondó vagyok, úgy közelítsünk
a zenéhez, mint egy nyelvhez,

ne vegyük el a diákoktól a szabadságot.

Amikor egy kicsit idősebb lettem,

és a bátyáimmal rendszeresen
kezdtünk játszani és turnézni,

anyukám gyakran feltett egy kérdést,
amelyet nem értettem meg igazán,

amíg fel nem nőttem,
és gyermekeim nem születtek.

Azt kérdezte tőlünk,

"Mit ér a világnak

egy újabb jó zenész?"

Gondoljon bele.

A zene példáját hoztam fel,
de gondoljon a saját foglalkozására.

Mit ér ön a világnak?

Most, hogy idősebb lettem,
ez a kérdés ráébresztett,

hogy a zene több mint egy nyelv,
a zene életmód.

Az én életmódom.

Ne értsenek félre, nem arra az életmódra
gondolok, amelyet sok zenész folytat.

Ha visszanézünk a múlt zenei tehetségeire,

láthatjuk, hogy a zenében
hatalmas sikerük volt,

az életben viszont kudarcot vallottak.

Felsorolhatnék néhányat közülük,
de nem akarok megsérteni senkit.

Viszont ha belegondolunk,
ez sokukra igaz volt.

Úgy vélem, a szüleink fel akartak
készíteni valamire,

amiről mi ugyan nem tudtunk semmit,
de anyukám előre látta.

"Mit ér a világnak

egy újabb jó zenész?"

Órákon keresztül gyakoroltunk.

Az egész házat zeneteremmé alakítottuk,

ahol összegyűlt az egész környék
és az állam összes zenésze.

Gyakoroltunk,

a szüleim pedig
erejükön felül költöttek ránk,

hogy a legújabb hangszereken játszhassunk.

A Télapó minden karácsonykor
meghozta a legújabb cuccokat.

Miről szólt ez az egész?

Csak arról, hogy pénzt kereshessünk?

Hogy a színpadon állhassunk,
és dicsőségben úszhassunk?

Most már tudom,
hogy jóval többről van szó.

A zene az életmódom.

Most ahogy behatóbban
kezdtem foglalkozni a zenével,

hogy tanárként másokkal is
megoszthassam, amit tudok,

rájöttem, a zene sok mindenre
megtaníthat minket,

ami az életben is hasznos lehet.

Hogy valaki jó zenész legyen,
jól kell figyelnie a többiekre.

Nem számít, milyen jól játszom
basszusgitáron vagy más hangszeren.

Nem az számít, milyen jó vagyok.

Egy színpadra tehetjük
akár a világ öt legjobb zenészét is.

De ha egymástól függetlenül
játszanak remekül,

a végeredmény borzalmas lesz.

Viszont ha egymásra figyelve
játszunk együtt,

külön-külön nem kell olyan jónak lennünk,

együtt mégis sokkal jobban szól az egész.

Néhány éven keresztül
meghívtak a Stanfordra, Kaliforniába,

hogy összerakjak egy zenei csapatot,
és üdvözöljük az érkező elsőéveseket.

Arra használhattuk a zenét,
hogy megmutassuk nekik,

milyen lesz az elkövetkező négy évük.

Jó volt, hogy ehhez a zenét használtuk,
mert a zenén keresztül

bármilyen kényes témáról beszélhetünk:

legyen az politika, rasszizmus,
egyenlőség, egyenlőtlenség, vallás.

A zenén keresztül biztonságosan
lehet róla beszélni.

Kiválaszthattunk valakit a közönségből,

aki életében nem játszott hangszeren.

Általában egy lány volt;

felhívtuk a színpadra,
adtunk neki egy basszusgitárt,

és elindítottam a zenekart.

Amint a zenekar játszani kezdett,

a lány elkezdett így csinálni.

(Nevetés)

Én meg azt mondtam: "Ez zene!"

Az a basszusgitár,
akárcsak bármely hangszer a boltban,

amely ott porosodik,
semmilyen hangot sem ad ki magából.

Ha azt akarod, hogy zene jöjjön belőle,
neked kell beletenned.

Bele kell tenned a hangszerbe a ritmust,
amelyet a testedben érzel.

Mondtam neki, hogy a bal kezét
tegye a gitár nyakára –

ugyebár mindenki tud
hangszert fogni, az nem újdonság –,

szorítsa meg, a jobb kezét pedig
hagyja a húron táncolni.

Elkezdett játszadozni a hanggal,
a zenekar pedig idomult hozzá.

Hirtelen máris basszusgitáros lett.

Sőt mi több, zenész.

A táncos nem kérdez semmit,
mielőtt táncolni kezd.

Az énekes nem kérdezi meg,
milyen hangnemben vagyunk.

A zenészeknek túl sok kérdést
kell feltenniük.

Ebből azt a tanulságot vontam le:

"Wow! Mivel mi ennyire jók vagyunk,
neki nem is kell tudnia semmit."

(Nevetés)

Odajutottunk, hogy ha valaki
bejött volna a terembe,

és meglátta volna a zenekart
ezzel az újonccal kibővítve,

nem tudta volna megmondani,
ki közülük az újonc.

Rájöttem, hogy: "Wow!

Ha megfelelően használom a tehetségem,
másokat is gyorsan felemelhetek."

A legjobb dolog az egész stanfordi ügyben,

hogy a lány hazavihette a gitárt!

(Nevetés)

Nemrég találkoztam vele,
és még mindig basszusgitározik,

ami nagyszerű.

Az odafigyelés fontos zenei készség,
amelyet az életbe is átvihetünk,

az együttműködés és mások felemelése
a tehetségünk segítségével szintén ilyen.

Ha piedesztálra állítják az embert,

az ne jöjjön le szerénykedni.

Maradjon fenn,

mert az, hogy az emberek odatették,
megmutatja, milyen magasra ellátnak.

Maradjon fenn, és húzza fel őket!

Gyorsabban fognak fejlődni,
mintha lejönne.

Segíteni fogunk ezeknek az embereknek,
mert kiválóak vagyunk.

A zenében amúgy is csak akkor lesz valaki
igazán jó, ha a közönség is ezt mondja.

Azt mondják: "Nyert egy rakás Grammyt."

Önök nélkül semmit sem lehet nyerni.

A másik dolog,
amelyet anyukám tanított meg:

"Fiúk, ti már most sikeresek vagytok.

Csak a világ még nem tud róla!"

Ezt akkor még nem értettem,
de most már teljes mértékben.

Gyorsan, mielőtt befejezném,
szeretném, ha belegondolnánk ebbe:

Ha lejátszanék két hangot,
mondjuk egy C-t –

csak használják a képzeletüket –

ha egymás után lejátszok
egy C-t és egy ciszt,

a két hang valószínűleg
üti egymást hangzásban:

"Hibás!", "Rossz!"

De ha a C-t egy oktávval feljebb viszem,

lejátszom a ciszt, majd újra a C-t,

hirtelen, gyönyörűen fog szólni.

Ugyanaz a két hang.

A C hang és a cisz
nagy szeptimet alkotnak,

ez pedig olyan kulcselem, amelytől
egy akkord már-már túl gyönyörű lesz,

túl szépen hangzik.

Hogy lehet, hogy ugyanaz a két hang
egyik pillanatban még üti egymást,

a másikban pedig gyönyörűen szól?

Vigyük ezt át az életre!

Amikor valami szörnyű
vagy borzalmas dolgot látunk az életben,

lehet, hogy csak rossz oktávból
nézzük a dolgokat.

Más szemszögből is nézhetjük.

Ha valami rosszat lát az ember,

biztosra veheti,
hogy nem a megfelelő oktávban látja,

tehát próbáljon nézőpontot váltani.

Vagy hogy zenei kifejezéssel éljek:
oktávot váltani.

Az országok bombákat gyártanak,
hogy embereknek ártsanak,

félelmet keltsenek, gyilkoljanak,
bebizonyítsák, hogy igazuk van.

Kilövés előtt az országok és a kormányok
megáldják ezeket a bombákat.

Ez fentről lefelé, a kormánytól indul.

Ebben rejlik a válasz.

Ez ráébreszt, hogy a megoldásoknak
alulról felfelé kell jönniük.

Dolgozik valaki olyan bombán,
amely szeretetet áraszt?

Egy Kupidó-bombán, mondjuk?

Szerintem már létezik.

Zenének hívják.

Minden országnak megvan a saját verziója.

És valóban működik.
Összehozza az embereket.

Nem kell róla tudnod semmit,
hogy ezt megértsd.

A zene egy nyelv. Egy életmód.

És megmentheti a világot.

Victor Wooten vagyok, zenész.

Remélem, csatlakozol hozzám a harcmezőn.

(Nevetés)

Köszönöm.

(Taps)