Emberi jelenlét a Holdon – mit hozhat a Föld számára?

Reális lehetőség, hogy a következő évtizedben tanúi lehetünk annak, hogy az ember képes lesz élni és dolgozni a Holdon. Fontos, hogy ezt miként valósítjuk meg – állítja Jessy Kate Schingler űrpolitikai szakértő. Lebilincselő előadásában sorra veszi a legfontosabb kérdéseket, amelyekkel foglalkoznunk kell, ha civilizációnk terjeszkedni kíván a világűrben – irányítás, tulajdonjog, erőforrás-gazdálkodás –, valamint bemutatja, hogyan szolgálhat a Hold mintaként a Föld legnagyobb kihívásainak megoldásához.

Napjainkban sok minden történik a Holddal.

Kína bejelentette terveit,

hogy a 2030-as évekre települést
létesít a Déli-sark térségében,

az Egyesült Államoknak pedig
hivatalos menetrendje van arra,

hogy miként élhetne és dolgozhatna
egyre több ember az űrben.

Elsőként a NASA Artemis nevű
nemzetközi programja valósul meg,

amely ebben az évtizedben

eljuttatja az első nőt
és a következő férfit a Holdra.

Milliárdosok és magántársaságok

soha nem tapasztalt mértékben
kapcsolódnak be.

Több mint száz rakétafelbocsátó
cég van a világon,

és tucatnyi magánkézben lévő
ún. lunáris szállítócég készül arra,

hogy robotküldetéseket indít
a Hold felszínére.

Az emberiség történetében először
újrafelhasználható rakétáink vannak.

Ez lehetővé teszi
az infrastruktúra fejlesztését

és az erőforrások jobb kihasználását.

A becslések eltérők, de tudósok úgy vélik,

hogy akár egymilliárd tonna
vízjég is lehet a Holdon.

Ez több, mint az Erie-tó víztömege,

és elég ahhoz,

hogy akár több százezer ember
élhessen és dolgozhasson a Holdon.

Bár a hivatalos tervek folyton változnak,

okkal feltételezhetjük,

hogy a következő évtizedben
tanúi lehetünk annak,

hogy az ember képes lesz
élni és dolgozni a Holdon.

A Hold azonban csak akkora, mint Afrika,

és úgy tűnik,

a létfontosságú erőforrások

a sarkvidékek közelében lévő
kis területekre koncentrálódnak.

Ez fontos kérdéseket vet fel
a szűkös erőforrások megosztásáról.

A Hold megcélzása kapcsán
jogos aggodalmak is felmerülnek:

gyarmatosítás, kulturális örökség,

a mai kapitalizmus rendszerszerű
egyenlőtlenségének újrateremtése.

És őszintén:

Nincs elég nagy kihívás itt, a Földön?

Az internet szabályozása,
világjárványok, terrorizmus,

de talán legfőképpen a klímaválság
és a biológiai sokféleség csökkenése.

Bizonyos értelemben

a Holdat pusztán célpontnak
tekintő szemlélet

magába sűríti ezeket a jelenségeket.

Az erőszakos hódító hozzáállását idézi –

nagy rakéták, drága projektek,

verseny és győzelem.

De a Holddal kapcsolatban

nem a milliárdosok és rakétáik,

vagy az államok között véget nem érő
hatalmi harc a legérdekesebb.

Valójában nem a hardver a lényeg,

hanem a szoftver.

A normák, a szokások és a törvények.

A társadalmi technológiák –

és a lehetőség, hogy korszerűsítsük
demokratikus intézményeinket

és a jogállamiságot,

hogy reagálni tudjunk
egy új korszak bolygószintű kihívásaira.

Elmondom, hogyan lehet a Hold
a segítségünkre,

hogy megoldjuk a legnagyobb
kihívásokat itt, a Földön.

Tizenéves koromtól
megszállottan érdekel ez a téma.

Az utóbbi 20 évben nemzetközi
űrpolitikával foglalkoztam,

de részt vettem alulról építkező
kisebb közösségi projektekben is.

17 éves koromban ott voltam

a világűr békés felhasználásáról
szóló ENSZ-konferencián

Bécsben.

Két hétre összehoztak 160 fiatalt
több mint 60 országból

az ENSZ-központ melletti
egyik nagy szállodában.

Javaslatokat kellett tennünk

a tagállamoknak arról,

hogy milyen szerepe legyen a világűrnek
az emberiség jövőjében.

A konferencia után

néhányan olyan lelkesek lettünk,

hogy elhatároztuk: együtt maradunk.

Együtt élni 20 emberrel
őrültségnek tűnhet,

de az évek során így erős bizalom
alakult ki közöttünk,

és kísérletezhettünk
a társadalmi technológiákkal.

Irányítási rendszereket terveztünk:
vezérigazgatót neveztünk ki,

esküdtszéki eljárást tartottunk.

Ahogy haladt a karrierünk,

és a szellemi műhelyektől
a NASA felé vettük az irányt,

vagy saját vállalkozást indítottunk,

ezek a kísérletek
felnyitották a szemünket arra,

hogy kis csoportok is
szolgálhatnak Petri-csészeként

fontos társadalmi kérdésekben,
mint pl. képviselet,

fenntarthatóság vagy esélyegyenlőség.

A Holdra gyakran tekintünk
Petri-csészeként

sőt tiszta lapként.

A Hold azonban a rá vonatkozó
jogi egyezmények miatt

igen fontos hasonlóságot mutat

a Föld globális kihívásaival.

Mindkét esetben túl kell lépnünk
a határokban való gondolkodáson,

tehát a Hold inkább mintaként szolgálhat,

semmint tiszta lapként.

Az 1967-ben aláírt
Világűregyezmény szabályozza

a világűrben, így a Holdon
folytatott tevékenységeket.

Két olyan fontos rendelkezése van,

amely gyökeresen átírja
a törvényalkotás alapelvét.

Egyrészt szabad bejárást kell biztosítani
az égitestek minden területére.

Másrészt a Holdat és más égitesteket

nem sajátíthatják ki a nemzetek.

Ez fura,

hiszen a Földön a teljes
nemzetközi egyezményrendszer –

az ENSZ,

a szerződések és nemzetközi
megállapodások rendszere –

az állami szuverenitás elvére,

a határokon belül a földterületek
és erőforrások kisajátításának

és e határokon belül a szabad hozzáférés
korlátozásának jogára épül.

Ha eltöröljük mindkettőt,

megteremtjük az ún. közjavak
elérhetőségét.

Elinor Ostrom Nobel-díjas
közgazdász munkássága alapján

a globális közjavak olyan erőforrások,
amelyek mindannyiunkéi,

és együttműködésre van szükség,
hogy kezeljük és védjük

a túlélésünk és jólétünk szempontjából
fontos értékeket,

mint pl. az éghajlatot és az óceánokat.

A közjavakon alapuló megközelítések
új intézménytípusokat hozhatnak létre;

ezt a lehetőséget
csak most kezdjük feltárni

globális és bolygóközi szinten.

Mi a helyzet a tulajdonjogokkal?

Hogyan kezeljük az erőforrásokat,

amikor egy külső hatóság vagy
a magántulajdon hagyományos eszközei

nem alkalmazhatók?

Bár nincs mindenre válaszunk,

az éghajlat, az internet szabályozása,
a tekintélyuralom –

ezek mind olyan
egzisztenciális fenyegetések,

amelyeket nem tudtunk elhárítani
a jelenlegi gondolkodásmódunkkal.

A sikeres előrehaladáshoz
új eszközöket kell kidolgoznunk.

Hogyan tudjuk a közjavak tiszteletére
épülő gondolkodást beépíteni

globális és űrpolitikai intézményeinkbe?

Szólok egy meglepő hátterű próbálkozásról.

A 2. világháborúban egy fiatal aktivistát,

Arvid Pardót fasisztaellenes
szervezkedésért

letartóztatta és halálra ítélte a Gestapo.

A háború után

Pardo szépen haladt előre
a diplomáciai pályán,

és végül Málta első
állandó képviselője lett

az ENSZ-ben.

Pardo látta, hogy a nemzetközi jognak
nem voltak eszközei,

hogy kezelni tudja
a közös globális erőforrásokat,

pl. a nyílt tengereket.

De látott lehetőséget, hogy előmozdítsa
a nemzetek közötti igazságos megosztást.

1967-ben az ENSZ-ben tartott
emlékezetes beszédében

felvázolta azt a gondolatot,

hogy az óceánok és azok kincsei
"az emberiség közös öröksége".

A kifejezést végül beemelték
a Tengerjogi Egyezménybe,

amely valószínűleg ma is
a legkifinomultabb szabályozórendszer

a közjavak terén.

Mérföldkőnek,

a tenger alkotmányának tartották.

De nyelvezete annyira
vitathatónak bizonyult,

hogy 12 évig tartott,
míg elég állam írta alá,

hogy hatályba léphessen,

és néhány állam ma sem hajlandó aláírni.

A kifogás nem maga a megosztás volt,

hanem a megosztás kötelezettsége.

Az államok úgy érezték,
hogy az egyenlőség elve

csökkenti autonómiájukat
és állami szuverenitásukat,

azt az autonómiát és állami szuverenitást,
amely a nemzetközi jog alapját képezi.

Vagyis több szempontból

a közös örökség elvének története

tragédia.

De nagy jelentőségű, mert rávilágít,

hogyan indul be a jelenlegi világrend
védekező mechanizmusa,

és hogyan áll ellen a strukturális
reformra tett kísérleteknek.

De a lényeg a következő:

a Világűregyezmény már hozott
strukturális reformokat.

A hidegháború tetőzésekor

az USA és a Szovjetunió megrémülve,

hogy a másik ér elsőként a Holdra,

megkötötték a vesztfáliaihoz
hasonló alkut az ördöggel.

A szabad hozzáférés igénye
és a területi kisajátítás tiltása folytán

át kell alakítanunk
a legalapvetőbb kereteket,

és talán mindeközben

tanulunk valami újat,
amit alkalmazhatunk a Földön.

Bár néha úgy tűnik,
a Hold a távoli jövő zenéje,

az alapkérdésekre ma adott válaszok

precedenst teremtenek,
hogy ki kap helyet a tárgyalóasztalnál,

és milyen megegyezés születhet.

Ezek a társadalmi technológia
körébe tartozó kérdések,

nem rakéták és hardver kérdése.

A tárgyalások megkezdődtek.

Az űrszektor szereplői
a megállapodás kérdéseiről tárgyalnak:

Miként jelöljük ki a Hold területeit
örökségi helyszíneknek?

Miként kapunk engedélyt,
hogy hol lehet leszállni,

amikor nem létezik

erre kijelölhető hatóság?

Hogyan érvényesítjük
az egyeztetési kötelezettséget,

amikor szabályellenes megmondani,
hogy hová mehetnek az emberek?

Hogyan kezeljük a ritka
erőforrásokhoz való hozzáférést?

Ilyen a víz, az ásványok,

sőt az "örök fénycsúcsok" –

kráterek, melyek épp úgy helyezkednek el,

hogy szinte mindig éri őket a fény,

vagyis az energia.

Egyesek úgy gondolják,

a Holddal kapcsolatos
szabályok hiánya ijesztő –

és tényleg van néhány ijesztő vonatkozása.

Ha nincsenek szabályok
a Holdra vonatkozóan,

akkor végül nem egy "aki kapja, marja"
helyzetbe esünk bele?

Megtörténhet,

ha elszalasztjuk a pillanatot.

De nem, ha merészek leszünk,
és álljuk a kihívást.

Ahogy azt megtanultuk
autonóm közösségeinkben,

könnyebb létrehozni valami újat,
mint megpróbálni lebontani a régit.

És hol máshol, mint a Holdon

tudnánk létrehozni új intézmények
prototípusát globális szinten,

zárt környezetben
ugyanolyan tervezési korlátokkal,

mint amilyenek a legnagyobb
kihívásokra jellemzőek a Földön?

1999-ben

az ENSZ arra tanított
egy csapat űrrajongó fiatalt,

hogy gondolkozzunk nagyban,

hogy akár nemzetekre is
hatást gyakorolhatunk, ha úgy akarjuk.

Most már minden készen áll
a következő lépésre,

hogy elképzeljük, mi következik,
ha nem lesznek határvonalak.

Köszönöm.