Óda az irigységhez

Mi a féltékenység? Mi mozgatja, és miért szeretjük titkon? Nincs tanulmány, amely képes lenne kimutatni "egyedülállóságát, hosszú múltját, és komor örömét"--ez alól, ezt mondja Parul Sehgal, kivétel a fikció. Egy ékesszóló elmélkedésben irodalmi példákon keresztül mutatja be, hogy a féltékenység nem sokban különbözik a tudásvágytól.

Amikor 8 éves voltam,

új lány jött az osztályba,

és olyan megkapó volt,

mint amilyen egy új lány lenni szokott.

Hihetetlen fényes hajzuhataga

és aranyos kis tolltartója volt,

jól tudta az államok fővárosait,

nagyon jól betűzött.

És én csak féltékenykedtem, addig

amíg ki nem találtam fondorlatos tervemet.

Egyik nap tovább bennmaradtam tanítás után,

kicsit tovább, mint kellett volna, bujkáltam a lány mosdóban.

Amikor kitisztult a terep, előbukkantam,

beosontam az osztályterembe,

és elvettem a tanári asztalról a naplót.

És akkor megtettem.

Szórakoztam picit a riválisom jegyeivel,

csak egy picit, csak lefokoztam párat az ötösei közül.

Az összeset. (Nevetés)

Majd kész voltam, hogy visszategyem a naplót a fiókba,

amikor beugrott, hogy még néhány osztálytársamnak

szintén elég jó jegyei vannak.

Tehát, gyorsan

kijavítottam mindenki jegyeit,

nem voltam túl ötletes.

Mindenkinek adtam egy csomó 3-ast

magamnak pedig egy csomó 5-öst,

csak mert én ott voltam, nyilván értik.

Még mindig nem egészen értem a viselkedésemet.

Nem tudom, honnan jött az ötlet.

És azt sem, hogy miért éreztem olyan jól magam közben.

Jól éreztem magam.

Nem is értem, de soha nem buktam le.

Úgy értem, annyira hihetetlenül egyértelmű volt.

Soha nem buktam le.

De lényegében, össze vagyok zavarodva,

hogy miért foglalkoztatott annyira engem

az a kis lány, az a picike kislány,

annyira jól betűzött?

A féltékenység összezavart.

Annyira titokzatos, és átható.

Tudjuk, hogy a babák is féltékenyek.

Tudjuk, hogy a főemlösök is azok. A rigófélék hajlamosak.

Tudjuk, hogy a féltékenység a leggyakoribb indíték

a házastársi gyilkosságok esetében az Egyesült Államokban.

És még nem is olvastam tanulmányt

ami ki tudnák mutatni az egyedülállóságát

vagy hosszú múltját, vagy komor örömét.

Ehhez a képzeletünkbe kell merülnünk,

mert a regény az a laboratórium

amely tanulmányozza a féltékenységet

annak minden lehetséges konfigurációjában.

Tulajdonképpen, nem tudom, hogy túlzás-e azt kérdeznem,

ha nem lenne féltékenység,

lenne-e egyáltalán irodalom?

Nos, nincs Szép Heléna, nincs "Odüsszeia."

Nincs féltékeny király, nincsen "Ezeregyéjszaka."

Nincs Shakespeare.

Eltünnének a középiskolai kötelezők,

mert elveszítenénk "A hang és a tébolyt,"

"Gatsby-t", a "Fiesta (A nap is felkel)-t"

"Bovárynét", "Anna Kareninát".

Ha nincs féltékenység, nincs Proust. És ezt úgy értem,

hogy tudom, hogy divat azt mondani, hogy Proust

mindenre választ ad,

de a féltékenység esetében,

ez tényleg így van.

Idén száz éves mesterműve, "Az eltűnt idő nyomában"

és ez a szexuális féltékenységet legjobban kimerítő tanulmány

és a szokásos versenyszellemet is jól elemzi,
ami az én fémjelzésem,

mellyel mindannyiunknak meg kell küzdenie.

És ha Proustra gondolunk, akkor

a szentimentális részletekre gondolunk, ugye?

A kisfiúra, aki próbált elaludni.

A levendula teába áztatott madeleine kekszre.

De elfeledjük, hogy milyen durva látomása volt.

Elfelejtjük, hogy milyen könyörtelen.

Úgy értem, ezek olyan könyvek, melyekre Virginia Woolf azt mondta,

olyan kemények, mint a bélhúr.

Nem tudom, mi az a bélhúr,

de feltételezzük, hogy valami félelmetes.

Nézzük meg, miért passzol ennyire

a regény és a féltékenység, a féltékenység és Proust.

Lehet ez valami annyira nyílvánvaló, hogy

a féltékenység, ami alapvetően: ember, szenvedély, akadály,

ennyire szilárd alapja az elbeszélésnek?

Nem tudom. De szerintem közel vagyunk a valósághoz,

hiszen gondoljunk csak arra, mi történik,

ha féltékenyek vagyunk.

Ha féltékenyek vagyunk, bemagyarázunk magunknak dolgokat.

Történeteket mások életéről,

és ezektől a történetektől szörnyen érezzük magunkat

mert ezeket azért hozzuk létre, hogy szörnyen érezzük magunkat.

Mesélőként és hallgatóságként tudjuk,

milyen részletek kerüljenek bele,

hogy jól magunkba döfjük a kést. Ugye?

A féltékenység amatőr regényíróvá tesz minket,

és ez az, amit Proust megértett.

Az első kötetben, a Swann-ban,

a regényciklusban,

Swann az egyik főszereplő,

nagyon szeretően gondolkodik szeretőjéről

és arról, hogy milyen jó az ágyban,

majd hirtelen, pár mondat alatt,

és ezek a Proust-i mondatok,

tehát olyan hosszúak, mint a folyók,

de néhány mondat alatt,

hirtelen hátrahőköl és rádöbben,

"Várjunk csak, minden, amit szeretek ebben a nőben,

azt más is szeretné ebben a nőben.

Minden gyönyörűséget, amit ad nekem,

meg tudná adni másnak is,

talán épp most."

És ez az a történet, ahol elkezdi magának bemesélni,

és innentől, Proust azt írja, hogy

minden új bájt, amit Swann felfedez szeretőjében,

hozzáadja "privát kínzókamrájának

eszközkészletéhez."

Nos, Swann és Proust, be kell látnunk,

megrögzötten féltékenyek voltak.

Tudják, Proust barátainak el kellett volna hagyniuk

az országot, ha szakítani akartak volna.

De nem kell ennyire féltékenynek lenni,

hogy elismerjük, hogy nehéz. Ugye?

A féltékenység fárasztó.

Ez egy éhes érzelem. Meg kell etetni.

És mit eszik a féltékenység?

Információt eszik.

Részleteket eszik.

Szereti a fényes hajzuhatagokat,

az aranyos kis tolltartókat.

A fotókat.

Ezért olyan népszerű az Instagram.

Proust tulajdonképpen összeköti a tudományosság és a féltékenység nyelvét.

Amikor Swann éppen féltékeny izgalmában van,

majd hirtelen hallgatózik az ajtóban

megvesztegeti szeretője szolgálóit,

megvédi ezt a viselkedést.

Azt mondja, "Nézze, tudom, hogy azt gondolja, hogy ez visszataszító,

de semmiben sem különbözik

egy ősi üzenet megfejtésétől

vagy egy ősi épület vizsgálatától."

Azt mondja: "Ezek tudományos kutatások,

valódi intellektuális értékekkel."

Proust azt próbálja nekünk bemutatni,

hogy a féltékenység nem tolerálható, és abszurddá válunk tőle,

de tulajdonképpen, a legmélyén, igény a tudásra,

igény az igazságra, a fájdalmas igazságra,

és tulajdonképpen, ahol Proust rátapint a lényegre,

minél fájdalmasabb az igazság, annál jobb.

Fájdalom, megaláztatás, veszteség:

Ezek voltak Proust bölcsességének alappillérei.

Azt mondja, "Az a nő kell nekünk,

aki kiváltja belőlünk a szenvedést

és érzelmek sokkal behatóbb, erősebb skáláját,

mint egy zseni, aki érdekel minket."

Azt üzeni ezzel, hogy keressünk egy kegyetlen nőt?

Nem. Szerintem azt üzeni

hogy a féltékenység felfedi az igaz énünket.

És van valami hasonló érzelem, ami

ilyen módon megnyit bennünket?

Valami más érzelem, ami ennyire felszabadítja

aggressziónkat, rejtett ambicíóinkat

és jogosultságunkat?

Más érzelem megtanít minket arra,

hogy ilyen különös intenzitással szemléljünk dolgokat?

Freud később írt erről.

Egy nap, Freudot meglátogatta

ez a nagyon ideges fiatalemeber, aki meg volt

győződve róla, hogy a felesége megcsalja.

És Freud azt mondja, hogy van valami furcsa ebben a figurában,

mert nem azt nézi, hogy mit csinál a felesége.

Mert a nő feddhetetlen, mindenki tudja.

Szegény teremtést

ok nélkül gyanusítják.

De ő azokat a dolgokat nézte, amelyeket a felesége

észrevétlenül, tudat alatt cselekedett.

Túl szikrázóan mosolyog,

vagy csak véletlenül megérintette azt a férfit ott?

[Freud] azt mondja, hogy a férfi a

felesége tudatalattijának őre lett.

A regény nagyon jó ebból a szempontból.

Nagyon jól írja le, hogy a féltékenység arra vezet minket,

hogy intenzíven figyeljünk, de nem arra, hogy alaposan.

Valójában, minél jobban féltékenyek vagyunk,

annál inkább ural minket képzeletünk.

És ezért hiszem, hogy a féltékenység

nem csak buzdít minket, hogy cselekedjünk

erőszakosan, törvénybe ütközően.

A féltékenység arra sarkall, hogy

rendkívül leleményesek legyünk.

Most a nyolcéves önmagamra gondolok, elismerem,

de egy másik történetre is, amelyet a hírekben hallottam.

Egy 52 éves Michigan-i nő lebukott,

mert egy hamis Facebook profilt hozott létre,

amelyről hitvány, förtelmes üzeneteket küldözgetett

magának, egy egész évig.

Egy évig. Egy teljes évig.

És a volt barátja új barátnőjét próbálta

gyanúba keverni,

és be kell vallanom, hogy amikor hallottam,

ez belőlem a csodálatot váltotta ki.

(Nevetés)

Mert, úgy értem, legyünk reálisak.

Milyen óriási, ha más lenne a helyzet, kreatívításra vall? Ugye?

Ez regénybe illő.

Patricia Highsmith regénybe illő.

Mostanában Highsmith-t különösen kedvelem.

Az amerikai írások zseniális és bizarr női képviselője.

Az "Idegenek a vonaton" szerzője

és "A tehetséges Mr. Ripley"-é

ezek mind arról szólnak, hogy a féltékenység,

hogyan mocskolja be gondolatainkat,

és arról, ha egyszer a féltékenység légkörébe kerültünk,

akkor a mi van és a mi lehetne közötti membrán

milyen könnyedén kilyukasztható.

Vegyük Tom Ripley-t, a leghíresebb szereplőjét.

Nos, Tom Ripley onnan indul, hogy szeretne téged,

vagy amid van, azért,

hogy ő te lehessen és legyen neki az, ami egyszer volt neked,

és te a padló alatt vagy,

ő hallgat a nevedre,

a gyűrűidet hordja,

kimeríti a bankszámládat.

Ez is egy járható út.

De mit teszünk? Nem járhatjuk ezt az utat.

Nem adhatok az egész világnak hármasokat,

mint ahogy néhanapján megtenném,

És ez nagy kár, mert irigykedő időket élünk.

Féltékeny időket.

Úgy értem a közösségi média jó polgárai vagyunk,

nemde, ahol a valuta az irigység?

A regény megmutatja a helyes utat? Nem vagyok benne biztos.

Tehát tegyük azt, amit a szereplők mindig tesznek, ha nem biztosak,

amikor kétségek között vannak.

Menjünk el a Baker street 221 B-be

és kérdezzük meg Sherlock Holmes-t.

Ha az emberek Holmes-ra gondolnak,

akkor Moriarty professzorra is gondolnak, az ő félelmetes ellenségére,

ugye, erre a bűnügyi lángelmére.

De én mindig jobban kedveltem Lestrade felügyelőt,

a Scotland Yard patkányarcú vezetőjét,

akinek szüksége van Holmes-ra,

szüksége van a géniuszára, de neheztel rá.

Ó, annyira ismerős ez nekem.

Tehát Lestrade-nak szüksége van segítségére, neheztel Holmes-ra,

és egyfajta forrongó keserűséggel dolgoznak a rejtélyeken.

De ahogyan együtt dolgoznak, valami megváltozik,

és végül a "Hat Napóleon kalandjában",

egyszer Holmes bejön, elkápráztat mindenkit a megoldásával,

Lestrade Holmes-hoz fordul és azt mondja:

"Nem féltékenyek vagyunk önre, Mr. Holmes,

hanem büszkék."

És azt mondja, hogy nincs olyan ember a Scotland Yard-nál,

aki nem szeretne kezet fogni Sherlock Holmes-szal.

Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor Holmes-t

meghatottnak látjuk, és ezt én nagyon megindítónak találom,

ezt a kis jelenetet, ugyanakkor rejtélyesnek, értik?

Úgy tűnik, mintha a féltékenységet

egyfajta mértani problémának kezelné, nem érzelemnek.

Tudják, egyik pillanatban még két külön oldalon,

a következőben ugyanazon állnak.

Hirtelen, Lestrade megengedi magának,

hogy csodálja ezt az elmét, akire neheztelt.

Lehet ez ennyire egyszerű?

Mi van, ha a féltékenység tényleg mértani probléma,

csak azon múlik, hogy mit engedünk meg magunknak,

hogyan viszonyuljunk a másikhoz?

Nos, talán nem kellene neheztelnünk

mások kiválóságára.

Talán szövetségre léphetnénk vele.

De szeretem az eshetőségi terveket.

Tehát, ameddig várjuk, hogy ez megtörténjen,

addig is emlékezzünk, hogy a fikció a vigaszunk.

A fikció önmaga demisztifikálja a féltékenységet.

Megháziasítja,

meghívja az asztalhoz.

És nézzük, kik ülnek ott:

kedves Lestrade, szörnyű Tom Ripley,

őrült Swann, Marcel Proust önmaga.

Kitűnő társaságunk van.

Köszönöm.

(Taps)