"Demenciafalva" – az idősgondozás újraértelmezése

Ön hogyan szeretné leélni élete utolsó éveit: egy steril, kórház-szerű intézményben, vagy egy faluban, ahol könnyen bejárható területen belül van bevásárlóközpont, söröző, színház és park? A választ könnyű kitalálni, de amikor Yvonne van Amerongen 25 éve Amsterdamban segített kialakítani az úttörőnek számító Hogeweyk demenciaközpontot, sokan kockázatosnak tartották, hogy eltér a hagyományostól. Amerongen elvisz minket Hogeweykbe, hogy bepillanthassunk az újragondolt, szabadságra és tartalmas társasági életre épült ápolóotthonba.

Ez a Hogeweyk.

Lakópark Hollandiában, Amszterdam
közelében, egy kisvárosban.

Huszonhét ház, egyenként hat-hét lakóval.

Van egy kis plázájuk, benne étterem,
söröző, szupermarket és klubhelyiség.

Vannak utcák, sétányok, van egy színház.

Tulajdonképpen ápolóotthon.

Teljes támogatásra szoruló,

előrehaladott demenciában
szenvedő embereknek épült.

A demencia borzasztó betegség,

még ma sem tudjuk gyógyítani.

Világszerte egyre nagyobb gondot jelent

népeknek, politikusoknak,

az egész világnak – súlyos probléma.

Várólistáink vannak az ápolóotthonokban.

A legtöbb idekerülő demens beteg nő.

A nők ugyanis általában
gondoskodnak másokról,

így a demens férjüket is el tudják látni,

fordított esetben viszont
nem ilyen egyszerű a helyzet.

A demencia az agyat érintő betegség.

Az agy összezavarodik.

A betegek elvesztik időérzéküket,

nem tudják, kicsodák,
és mi történik körülöttük.

Nagyon összezavarodnak.

Épp emiatt szorongani kezdenek,

depressziósok és agresszívak lesznek.

Ez itt egy hagyományos ápolóotthon.

Ott dolgoztam 1992-ben.

Én voltam az otthon vezetője.

Gyakran beszélgettünk arról,
hogy nem szeretnénk,

ha a szüleink, barátaink vagy mi magunk
egyszer odakerülnénk,

és ilyen bánásmódban részesülnénk.

Aztán egy napon azt mondtam:

"Ha mindig csak beszélünk róla,
sosem lesz belőle semmi.

Rajtunk múlik.

Tennünk kell valamit,

hogy érdemes legyen idehozni a szüleinket.

Beszélgettünk erről,
és nap mint nap azt láttuk,

hogy az otthonban élő emberek

össze vannak zavarodva a környezetükben,

mert azt látták, hogy az egész hely
olyan, mint egy kórház:

fehér köpenyes orvosok, nővérek, mentősök,

ők meg kórtermekben éltek.

Nem értették, mit keresnek ott.

Próbáltak megszökni onnan.

Reménykedve keresték az ajtót,
amin át hazamehetnek.

Mi tudtuk, hogy nem tettünk mást,

csak a zavart elméjű embereket

még jobban összezavartuk.

Zavart keltettünk a zavarban.

Ezeknek az embereknek
nem erre volt szükségük.

Nekik az életre volt szükségük

és segítségre, a miénkre,
hogy megbirkózzanak a demenciával.

Normális házban akartak élni,

nem egy kórteremben.

Rendes háztartást akartak,

ahol érezhetik vacsorájuk illatát
a konyhai sütőben.

Vagy bármikor kimehetnek a konyhába,
hogy bekapjanak valami enni-innivalót.

Erre volt szükségük.

Ezt kellett nekünk megszervezni.

Azt mondtuk, át kell alakítanunk
igazi otthonná,

tehát nem élhetnek 15, 20, 30 fős
csoportokban, mint egy kórteremben.

Nem. Elég hat-hét fős csoport,
akár egy családban.

Mintha a barátaikkal élnének.

Meg kellett találnunk a módját,

hogy hasonló érdeklődési kör mentén
válogassuk össze őket,

így jó eséllyel barátkoztak össze,

amikor közös élettérbe kerültek.

Kikérdeztük a bentlakók családjait,

hogy "mit tart fontosnak az ön édesapja",
"mit tart fontosnak az édesanyja",

"milyen életmódot kedvelnek",
"mit szeretnének".

Hét csoportot alakítottunk ki, ezeket
életmód-csoportoknak neveztük el.

Megalakítottuk például
a távolságtartó életmód csoportot.

Ebben az életmódban

a résztvevők kimértebb,
távolságtartóbb kapcsolatot

tartottak egymással.

Napi ritmusuk később kezdődött,

később fejeződött be.

Ebben a csoportban több
klasszikus zenét hallgattak,

mint a többi csoportban.

Étrendjük,

nos, inkább francia volt,
mint hagyományos holland.

(Nevetés)

A mesteremberek életmódjával ellentétben.

Ez utóbbi jellemzően hagyományos életmód,

korán kelnek, korán fekszenek,

mert egész életükben keményen dolgoztak,
leginkább kétkezi munkát végeztek,

igen gyakran kis családi cégük,
kis földjük vagy egy kis boltjuk volt.

Vagy ott volt B. úr, aki napszámos volt.

Elmesélte, hogy minden reggel
úgy ment munkába,

hogy egy papírzacskóban vitte az ebédjét

és egy szál szivart.

Az az egy szivar volt az egyetlen luxus,
amit megengedhetett magának.

Ebéd után elszívta azt az egy szivart.

És haláláig minden nap

ebben a kis csűrben ebéd után
elszívott egy szivart a Hogeweykben.

Ő itt az édesanyám.

Ő a kulturális életmód csoport tagja,

hat hete lakik a Hogeweykben.

Céljuk: utazás, más emberek
és kultúrák megismerése,

szeretik a művészeteket és a zenét.

Vannak más életmódok is.

De ez az, amiről beszéltünk,
és ez az, amit elértünk.

Ám mindez nem csak arról szól,
hogy friss szellemű emberek

csoportban élik saját életüket
egy házban, saját háztartásban.

Az élet többről szól,

mindenki jókedvűen
és tartalmasan akar élni.

Szociális lények vagyunk –

társasági életre van szükségünk.

És mi ebbe vágtunk bele.

Elhatároztuk, kilépünk a házból,
vásárolgatunk egy kicsit

és találkozunk másokkal.

Vagy elmegyünk egy sörözőbe
a barátainkkal.

Vagy mint W. úr: ő minden nap
szeret kijárni,

szép hölgyek után néz a környéken.

(Nevetés)

Felettébb udvarias velük,

igyekszik mosolyt csalni az ajkukra,
és ez sikerül is neki.

Táncol velük a sörözőben.

Minden napot ünneppé varázsol.

Mások inkább étterembe járnak,

boroznak a barátaikkal,

vagy együtt ebédelnek, vacsoráznak,
ünneplik az életet.

Édesanyám a parkban szeret sétálgatni,

kiül egy napsütötte padra,

várja, hogy valaki arra járjon
és mellé üljön,

aztán beszélgetnek az életről,

vagy a tóban úszkáló kacsákról.

A társasági élet nagyon fontos.

Azt jelenti: a társadalom részei vagyunk,
beletartozunk.

Az embereknek pontosan ez kell.

Még azoknak is, akik
előrehaladott demenciában élnek.

Ezt látom az irodám ablakából.

Egyik nap feltűnt egy asszony
az egyik oldalon

és egy másik a túloldalon,
a sarkon találkoztak.

Mindkét hölgyet jól ismertem.

Gyakran láttam őket kint sétálgatni.

Időnként megpróbáltam
szóba elegyedni velük,

dehát a társalgásuk....

nos, alig lehetett érteni a szavaikat.

De láttam, hogy találkoznak,
hogy beszélgetnek,

láttam, hogy gesztikulálnak.

És együtt remekül szórakoztak.

Aztán elköszöntek egymástól,
és továbbmentek, ki-ki a maga útján.

Ez az, amire szükségünk van,
másokkal találkozni

és a társadalomba tartozni.

Úgy látom, nálunk pontosan ez történik.

A Hogeweyk olyan hellyé vált,

ahol nagyon előrehaladott
demens emberek élhetnek

szabadon és biztonságban,

mert az itt dolgozó szakdolgozóink
és önkénteseink tudják,

hogyan kell kezelni a demenciát.

Szakképzett személyzetünk tudja,
hogyan végezheti szakmai munkáját úgy,

hogy észrevétlenül beleolvadjon
lakóink mindennapi életébe.

Ez azt jelenti, a vezetésnek
mindent biztosítania kell,

amire csak szükségük van a munkájukhoz.

Ehhez olyan vezetőség kell,
amely elég bátor ezt megtenni.

Hogy másképp merjen tenni dolgokat,
mint ahogy az szokás

egy hagyományos ápolóotthonban.

Látjuk, hogy ez működik.

Úgy gondoljuk bárhol megvalósítható,

mert ez nem csak a gazdagok kiváltsága.

Meg tudtuk valósítani
ugyanannyi költségvetésből,

amennyiből országunkban bármelyik
ápolóotthon gazdálkodik.

Csak állami költségvetésből gazdálkodunk.

(Taps)

Mert elég, ha másképp gondolkodunk,

odafigyelünk az előttünk álló emberekre,

és arra, hogy mire van szükségük.

Csak mosolyról, szemléletváltásról szól,

csak arról: hogyan tesszük, amit teszünk,
és ez semmibe sem kerül.

Van még valami:
választási lehetőségekről is szól.

Hadd dönthessünk szabadon,
mire költsük a pénzünket.

Azt szoktam mondogatni:

"A vörös függöny ugyanannyiba
kerül, mint a szürke."

(Nevetés)

Bárhol megvalósítható.

Köszönöm.

(Taps)