Természet, folklór és fotósok szerencsés véletleneknek köszönhető együttműködése

Az északi folklór ihlette Karoline Hjorth és Riitta Ikonen képzőművészeket, hogy a helyi idősek, többek közt gazdálkodók, halászok és kozmológusok együttműködésével fantáziadús portrékat készítsenek, amelyek feltárják az emberiség kapcsolatát a természettel. Fedezzük fel szerencsés véletlenek sorának köszönhető művészi munkájukat azoknak a fantasztikus képeknek a segítségével, melyek a természet és a mítosz ötvözésével ejtik ámulatba a nézőt.

Riitta Ikonen: Ő itt a barátunk, Bob.

Egy télies éjszakán találkoztunk vele

és a New York-i Szobakertészek
Társaságának más tagjaival.

Ez a karizmatikus úr volt
az egyik oszlopos tag,

aki a húsevő növények
csodáit tanulmányozta.

Azért jártunk arrafelé,

hogy közreműködőket keressünk
egy művészeti projekthez,

amely a modern ember
természethez való tartozását vizsgálja.

Karoline Hjorth: Nem tudtuk megállni,
és egy cetlit csúsztattunk Bob zsebébe,

amin az állt, hogy keressen fel minket.

Másnap már hívott is,
és izgatottan közölte:

"Ez nem olyan időszaka az életemnek,
amikor csak heverésznék."

A következő héten pedig

együtt metróztunk Queens felé
a Forest Parkba.

RI: Bob évtizedekig dolgozott

a New York-i divatfotózás világában,

majd amikor úgy döntött,
hogy új kalandok után néz,

három emberrel kellett helyettesíteni.

Bob azzal a feltétellel
vállalta a közös munkát,

hogy nem kötünk bele a stílusába,

amelyet évtizedek alatt tökéletesített.

Természetesen beleegyeztünk,

és csak néhány fenyőtűt tettünk rá.

Talán érdekli önöket,

hogy miért igazgattuk a parkban

Bob fenyőtűkből álló fejfedőjét.

Mi pár évvel azelőtt találkoztunk,

amikor az interneten kutatva

kerestem társat egy művészeti projekthez,

amely a modern ember
és a természet kapcsolatát mutatja be.

Tehát ahogy más is,

rákerestem a következő három szóra:

"Norvégia",

"nagyik" és "fényképész".

Rákattintottam az első találatra,

és Karoline Hjorth volt az.

(Nevetés)

KH: Épp akkor adtam ki egy könyvet
norvég nagymamákról.

Kezdetben azt vizsgáltuk,
hogy a természeti jelenségeket

hogyan szemléltethetjük
emberi alakon keresztül.

Népmeséket kezdtünk el tanulmányozni

egy norvég tengerparti kisvárosban.

RI: Úgy gondoltuk, minél idősebb
a helyi interjúalanyunk,

annál közelebb kerülünk
ezekhez a mesélő sziklákhoz.

KH: Agnes például, Norvégia
legidősebb ejtőernyős nagyija.

Legutóbbi ugrásakor 91 éves volt.

Ez a portré pedig
az északi népmesékben gyakran szereplő

legendás északi szél előtt tiszteleg.

Egy másik mesebeli lénnyel, Lyktemannal,

Osló közelében találkoztunk,
egy láp mellett.

Lyktemann titokzatos
fényként való jelenlétét

évszázadok óta tartják számon
sokféle kultúrában, sokféle néven:

például Joan the Wad, lidércfény

vagy a lámpás ember.

A modern nézet

vagy modern magyarázat szerint

ezek a fények a meggyulladó
mocsárgáz termékei.

A kalandosabb változat az,

hogy egy alak jelenik meg,

amikor a köd leszálltakor
az óvatlan utazók eltévednek.

RI: Meglehetősen csintalan jellem,

soha nem fedi fel
szándékának valódi természetét.

KH: És mivel Bengt
jártas a csillagászati navigációban,

hiszen tengeralattjáró-kapitány

és a Christian Radich vitorlás hajó
első tisztje is volt,

ezért ő volt Lyktemann
tökéletes megszemélyesítője.

RI: Amikor tanulmányozni kezdtük,

milyen kortárs szerepet
tölthet be a folklór,

kinevettek minket,

mert gyerekesnek tűnt,
hogy esti mesékkel foglalkozunk.

Már az is zavarba ejtett embereket,
ha kimondtuk a "folklór" szót.

KH: És nem csak az akcentus miatt.

(Nevetés)

RI: Egy nyolcadik generációs
helyi fazekas közölte velünk,

hogy a nemzet legjobb találmányai közül

többet is a környékbeli
embereknek köszönhetünk,

és hogy nincs idejük köveket felforgatni,
és találgatni, mi lehet alattuk.

Pont az efféle elutasításokra
volt szükségünk,

hogy tovább fürkésszük a témát.

(Nevetés)

KH: Tovább kérdezgettük az embereket

a környezetükkel való kapcsolatukról,

és azon töprengtünk,

vajon mi történik
az emberek képzelőerejével.

A természettel való kapcsolatunk

valóban ilyen gyakorlatiasan
és unalmasan magyarázható azzal,

hogy egy kődarab
egyszerűen csak egy öreg kődarab,

és egy tó csak egy állóvíz,

vagyis tőlünk teljesen független dolgok?

A környezetünk valóban megmagyarázható
ilyen unalmas ésszerűséggel?

RI: A projektünk címe:
"Tányér nagyságú szemek",

amit szintén egy népmeséből kölcsönöztünk.

Az egyik verzióban
egy kutya él egy híd alatt,

egy másikban pedig

egy troll él ugyanott.

Ez a nyitott és feltehetően
kockázatos megközelítés,

hogy meglássuk a körülöttünk lévő világot,

az interakcióinkat irányító
kíváncsiság jelképévé vált.

KH: A szerencsés véletlen
a mi projektmenedzserünk.

Ideális esetben a közreműködőkkel
véletlenszerűen találkozunk.

Az úszómedence szemközti sávjában,

a kóruspróbán,

egy étkezdében,

vagy egy szenegáli halászkikötőben,

ahogy ez szokásos.

Minden kép egy beszélgetéssel indul,

akár egy hétköznapi interjú.

RI: A közreműködőket sohasem
hívjuk "modelleknek",

hiszen három szerzője van minden képnek,

és mindhárman egyformán kulcsfontosságúak
a portré megvalósításában.

Mivel korhatár nincs,

abszolút bárki csatlakozhat,

aki érdekes életet élt.

KH: Ő itt Boubou.

A veje épp a halászkikötőben volt,

amikor helyszíneket kerestünk.

Egy rögtönzött családlátogatással
és halpiaci vásárlással később

Boubou és családja
az apályban gázolt velünk.

RI: A közreműködőkkel való
beszélgetések során

egy hordható szobor születik,

amely a környezetben található
anyagokból készül.

Szenegál termőföldjének körülbelül
egyharmadán kölest termelnek,

ami viseletként hihetetlenül szúrós,

de tápláló és szívós nyersanyag, amely
mély kulturális gyökerekkel rendelkezik.

Ő itt Mane,

Ndos falu egyik dédnagymamája,

egy erő- és energiabomba.

Örült a felkérésnek,

hogy a kedvenc gabonanövényével
készítenénk róla fotót,

azzal, amellyel minden nap dolgozik.

KH: Fontos, hogy a részvétel
önkéntes legyen.

(Nevetés)

Azok, akik az elején kételkednek,

biztosan nagyon megbánják,

amikor Riitta hideg, nedves
tengeri moszatot dugdos az orrukba.

(Nevetés)

Analóg kamerával dolgozunk,

vagyis a folyamat lassú,
és fizikai kihívást is jelenthet.

Előfordulhat, hogy alanyunk

három órán át térdel
a fagyos ónos esőben,

szúnyogok támadják,

vagy lehet allergiás a helyi flórára,

amivel most borítottuk be.

RI: Többek közt.

(Nevetés)

És persze ott vannak
az időjárási tényezők.

A kiszámíthatatlanság
az egyik fő irányító,

ami a folyamatot érdekessé teszi.

Izlandon, például,

aktívan fotóztunk két hétig,

anélkül, hogy feltűnt volna,
hogy a kamera nem működött rendesen.

Ugye?

KH: És mivel
filmtekerccsel működő

analóg kamerákkal dolgozunk,

a fotózások izgalma
folyamatosan növekszik,

amíg kézbe nem vesszük
az előhívott negatívokat.

RI: Szerencsére, a képen látható Edda

azon kevesek közé tartozik,
akikről sikerült Izlandon képet lőni.

A képen két tektonikus lemez között,

pezsgő, gőzölgő gejzírek közt áll.

Állítólag vannak olyan kis madárkák,

amelyek belemerülnek a buborékokba,

és a legenda szerint

ezek a kis madarak
a halottak lelkét jelképezik.

Megtiszteltetés számunkra,
hogy a legkeményebb, legbátrabb

és legmenőbb emberekkel
dolgozhatunk együtt,

és igazán élvezzük,

hogy egyes műveink és portréink
hogyan gázolnak át az életkorra,

nemre és nemzetiségre
vonatkozó sztereotípiákon.

KH: Úgy gondoljuk,
hogy a nyugati társadalmakban

sokan feleslegesen zavarba jönnek,

mikor a rock-and-roll generáció
hasznosságáról van szó.

(Nevetés)

RI: A hozzáállás, az élettapasztalat
és az állóképesség csak néhány

a legfontosabb vonások közül,
amelyekkel a közreműködők rendelkeztek,

és ott van még az új tapasztalatok iránti
borzasztó nagy kíváncsiságuk is.

KH: Észrevettük,
hogy képeink magányos alakjait

egyre inkább a magányosság korának,

ún. "eremocén" ábrázolásának tekintik.

RI: A környezetben való részvétel

és kommunikáció új módját
próbáljuk ösztönözni.

KH: Feltételezések szerint

az ember új geológiai
korszakot hozott létre,

és meg kell tanulnunk meglátni,
hogy mi a szerepünk benne.

RI: Gazdálkodókkal, kozmológusokkal,
geo-ökológusokkal,

népzenetudósokkal
és tengerbiológusokkal dolgozunk együtt,

hogy lássuk, hogyan változtathatja meg
a művészet gondolkodásmódunkat,

cselekedeteinket és életmódunkat.

KH: Nem világos,
hogy ki vagy mi a munkánk főhőse,

lehet az emberi alak
vagy a körülöttük lévő természet,

és mi ezt így szeretjük.

Tíz év és 15 ország után
sem vagyunk biztosak abban,

hogy a projekt hogyan és mikor ér véget.

RI: Megfogadtuk, hogy folytatjuk,
amíg szórakoztató;

új képeket és további könyveket készítünk,
amelyek felfedezik...

KH: Hogyan hozzuk egyensúlyba az életet
a klímaválság ideje alatt.

Roy Scranton író gyönyörűen összefoglalta,

hogyan közelíthető meg a projektünk.

"Meg kell tanulnunk látni,

nemcsak nyugati szemmel,

hanem muszlim szemmel és eszkimó szemmel,

nemcsak emberi szemmel,
hanem aranyarcú lombjáró szemmel,

ezüstlazac szemmel

és jegesmedve szemmel,

sőt nem csak szemmel,

hanem a felhők és tengerek,
sziklák, fák és csillagok

vad, alig megfogható lényével."

RI: Talán, ha ezüstlazac szemmel
kezdjük látni magunkat,

jobban összehangolódhatunk
növény-, állat- és gombatársainkkal.

Ehhez fantázia és empátia
egyaránt szükséges.

A kíváncsiság pedig ott gyökerezik
mindkettőben.

KH: Ahogy Halvar, az egyik első
közreműködőnk mondta közel 10 éve:

"Ha már kíváncsi sem vagy,

akár halott is lehetsz."

(Mindketten) Köszönjük.

(Nevetés)

(Taps)