Riitta Ikonen: Ő itt a barátunk, Bob. Egy télies éjszakán találkoztunk vele és a New York-i Szobakertészek Társaságának más tagjaival. Ez a karizmatikus úr volt az egyik oszlopos tag, aki a húsevő növények csodáit tanulmányozta. Azért jártunk arrafelé, hogy közreműködőket keressünk egy művészeti projekthez, amely a modern ember természethez való tartozását vizsgálja. Karoline Hjorth: Nem tudtuk megállni, és egy cetlit csúsztattunk Bob zsebébe, amin az állt, hogy keressen fel minket. Másnap már hívott is, és izgatottan közölte: "Ez nem olyan időszaka az életemnek, amikor csak heverésznék." A következő héten pedig együtt metróztunk Queens felé a Forest Parkba. RI: Bob évtizedekig dolgozott a New York-i divatfotózás világában, majd amikor úgy döntött, hogy új kalandok után néz, három emberrel kellett helyettesíteni. Bob azzal a feltétellel vállalta a közös munkát, hogy nem kötünk bele a stílusába, amelyet évtizedek alatt tökéletesített. Természetesen beleegyeztünk, és csak néhány fenyőtűt tettünk rá. Talán érdekli önöket, hogy miért igazgattuk a parkban Bob fenyőtűkből álló fejfedőjét. Mi pár évvel azelőtt találkoztunk, amikor az interneten kutatva kerestem társat egy művészeti projekthez, amely a modern ember és a természet kapcsolatát mutatja be. Tehát ahogy más is, rákerestem a következő három szóra: "Norvégia", "nagyik" és "fényképész". Rákattintottam az első találatra, és Karoline Hjorth volt az. (Nevetés) KH: Épp akkor adtam ki egy könyvet norvég nagymamákról. Kezdetben azt vizsgáltuk, hogy a természeti jelenségeket hogyan szemléltethetjük emberi alakon keresztül. Népmeséket kezdtünk el tanulmányozni egy norvég tengerparti kisvárosban. RI: Úgy gondoltuk, minél idősebb a helyi interjúalanyunk, annál közelebb kerülünk ezekhez a mesélő sziklákhoz. KH: Agnes például, Norvégia legidősebb ejtőernyős nagyija. Legutóbbi ugrásakor 91 éves volt. Ez a portré pedig az északi népmesékben gyakran szereplő legendás északi szél előtt tiszteleg. Egy másik mesebeli lénnyel, Lyktemannal, Osló közelében találkoztunk, egy láp mellett. Lyktemann titokzatos fényként való jelenlétét évszázadok óta tartják számon sokféle kultúrában, sokféle néven: például Joan the Wad, lidércfény vagy a lámpás ember. A modern nézet vagy modern magyarázat szerint ezek a fények a meggyulladó mocsárgáz termékei. A kalandosabb változat az, hogy egy alak jelenik meg, amikor a köd leszálltakor az óvatlan utazók eltévednek. RI: Meglehetősen csintalan jellem, soha nem fedi fel szándékának valódi természetét. KH: És mivel Bengt jártas a csillagászati navigációban, hiszen tengeralattjáró-kapitány és a Christian Radich vitorlás hajó első tisztje is volt, ezért ő volt Lyktemann tökéletes megszemélyesítője. RI: Amikor tanulmányozni kezdtük, milyen kortárs szerepet tölthet be a folklór, kinevettek minket, mert gyerekesnek tűnt, hogy esti mesékkel foglalkozunk. Már az is zavarba ejtett embereket, ha kimondtuk a "folklór" szót. KH: És nem csak az akcentus miatt. (Nevetés) RI: Egy nyolcadik generációs helyi fazekas közölte velünk, hogy a nemzet legjobb találmányai közül többet is a környékbeli embereknek köszönhetünk, és hogy nincs idejük köveket felforgatni, és találgatni, mi lehet alattuk. Pont az efféle elutasításokra volt szükségünk, hogy tovább fürkésszük a témát. (Nevetés) KH: Tovább kérdezgettük az embereket a környezetükkel való kapcsolatukról, és azon töprengtünk, vajon mi történik az emberek képzelőerejével. A természettel való kapcsolatunk valóban ilyen gyakorlatiasan és unalmasan magyarázható azzal, hogy egy kődarab egyszerűen csak egy öreg kődarab, és egy tó csak egy állóvíz, vagyis tőlünk teljesen független dolgok? A környezetünk valóban megmagyarázható ilyen unalmas ésszerűséggel? RI: A projektünk címe: "Tányér nagyságú szemek", amit szintén egy népmeséből kölcsönöztünk. Az egyik verzióban egy kutya él egy híd alatt, egy másikban pedig egy troll él ugyanott. Ez a nyitott és feltehetően kockázatos megközelítés, hogy meglássuk a körülöttünk lévő világot, az interakcióinkat irányító kíváncsiság jelképévé vált. KH: A szerencsés véletlen a mi projektmenedzserünk. Ideális esetben a közreműködőkkel véletlenszerűen találkozunk. Az úszómedence szemközti sávjában, a kóruspróbán, egy étkezdében, vagy egy szenegáli halászkikötőben, ahogy ez szokásos. Minden kép egy beszélgetéssel indul, akár egy hétköznapi interjú. RI: A közreműködőket sohasem hívjuk "modelleknek", hiszen három szerzője van minden képnek, és mindhárman egyformán kulcsfontosságúak a portré megvalósításában. Mivel korhatár nincs, abszolút bárki csatlakozhat, aki érdekes életet élt. KH: Ő itt Boubou. A veje épp a halászkikötőben volt, amikor helyszíneket kerestünk. Egy rögtönzött családlátogatással és halpiaci vásárlással később Boubou és családja az apályban gázolt velünk. RI: A közreműködőkkel való beszélgetések során egy hordható szobor születik, amely a környezetben található anyagokból készül. Szenegál termőföldjének körülbelül egyharmadán kölest termelnek, ami viseletként hihetetlenül szúrós, de tápláló és szívós nyersanyag, amely mély kulturális gyökerekkel rendelkezik. Ő itt Mane, Ndos falu egyik dédnagymamája, egy erő- és energiabomba. Örült a felkérésnek, hogy a kedvenc gabonanövényével készítenénk róla fotót, azzal, amellyel minden nap dolgozik. KH: Fontos, hogy a részvétel önkéntes legyen. (Nevetés) Azok, akik az elején kételkednek, biztosan nagyon megbánják, amikor Riitta hideg, nedves tengeri moszatot dugdos az orrukba. (Nevetés) Analóg kamerával dolgozunk, vagyis a folyamat lassú, és fizikai kihívást is jelenthet. Előfordulhat, hogy alanyunk három órán át térdel a fagyos ónos esőben, szúnyogok támadják, vagy lehet allergiás a helyi flórára, amivel most borítottuk be. RI: Többek közt. (Nevetés) És persze ott vannak az időjárási tényezők. A kiszámíthatatlanság az egyik fő irányító, ami a folyamatot érdekessé teszi. Izlandon, például, aktívan fotóztunk két hétig, anélkül, hogy feltűnt volna, hogy a kamera nem működött rendesen. Ugye? KH: És mivel filmtekerccsel működő analóg kamerákkal dolgozunk, a fotózások izgalma folyamatosan növekszik, amíg kézbe nem vesszük az előhívott negatívokat. RI: Szerencsére, a képen látható Edda azon kevesek közé tartozik, akikről sikerült Izlandon képet lőni. A képen két tektonikus lemez között, pezsgő, gőzölgő gejzírek közt áll. Állítólag vannak olyan kis madárkák, amelyek belemerülnek a buborékokba, és a legenda szerint ezek a kis madarak a halottak lelkét jelképezik. Megtiszteltetés számunkra, hogy a legkeményebb, legbátrabb és legmenőbb emberekkel dolgozhatunk együtt, és igazán élvezzük, hogy egyes műveink és portréink hogyan gázolnak át az életkorra, nemre és nemzetiségre vonatkozó sztereotípiákon. KH: Úgy gondoljuk, hogy a nyugati társadalmakban sokan feleslegesen zavarba jönnek, mikor a rock-and-roll generáció hasznosságáról van szó. (Nevetés) RI: A hozzáállás, az élettapasztalat és az állóképesség csak néhány a legfontosabb vonások közül, amelyekkel a közreműködők rendelkeztek, és ott van még az új tapasztalatok iránti borzasztó nagy kíváncsiságuk is. KH: Észrevettük, hogy képeink magányos alakjait egyre inkább a magányosság korának, ún. "eremocén" ábrázolásának tekintik. RI: A környezetben való részvétel és kommunikáció új módját próbáljuk ösztönözni. KH: Feltételezések szerint az ember új geológiai korszakot hozott létre, és meg kell tanulnunk meglátni, hogy mi a szerepünk benne. RI: Gazdálkodókkal, kozmológusokkal, geo-ökológusokkal, népzenetudósokkal és tengerbiológusokkal dolgozunk együtt, hogy lássuk, hogyan változtathatja meg a művészet gondolkodásmódunkat, cselekedeteinket és életmódunkat. KH: Nem világos, hogy ki vagy mi a munkánk főhőse, lehet az emberi alak vagy a körülöttük lévő természet, és mi ezt így szeretjük. Tíz év és 15 ország után sem vagyunk biztosak abban, hogy a projekt hogyan és mikor ér véget. RI: Megfogadtuk, hogy folytatjuk, amíg szórakoztató; új képeket és további könyveket készítünk, amelyek felfedezik... KH: Hogyan hozzuk egyensúlyba az életet a klímaválság ideje alatt. Roy Scranton író gyönyörűen összefoglalta, hogyan közelíthető meg a projektünk. "Meg kell tanulnunk látni, nemcsak nyugati szemmel, hanem muszlim szemmel és eszkimó szemmel, nemcsak emberi szemmel, hanem aranyarcú lombjáró szemmel, ezüstlazac szemmel és jegesmedve szemmel, sőt nem csak szemmel, hanem a felhők és tengerek, sziklák, fák és csillagok vad, alig megfogható lényével." RI: Talán, ha ezüstlazac szemmel kezdjük látni magunkat, jobban összehangolódhatunk növény-, állat- és gombatársainkkal. Ehhez fantázia és empátia egyaránt szükséges. A kíváncsiság pedig ott gyökerezik mindkettőben. KH: Ahogy Halvar, az egyik első közreműködőnk mondta közel 10 éve: "Ha már kíváncsi sem vagy, akár halott is lehetsz." (Mindketten) Köszönjük. (Nevetés) (Taps)