A paranormális jelenségek tudományos megközelítése

Mi kísérti Carrie Poppyt? Szellemek vagy valami még rosszabb? A tényfeltáró újságíró a beszédében elmondja, milyen hátborzongató érzések fogták el, amelyektől szeretnénk megkímélni barátainkat. Elmagyarázza, miért van szükségünk tudományra a paranormális jelenségekkel való foglalkozáshoz.

Nyolc éve démoni lélek kísértett engem.

25 éves voltam akkoriban,

és egy házikóban laktam,
valaki más házának az udvarában,

Los Angelesben.

Ütött-kopott kis melléképület volt,

amelynek már rég nem viselték gondját.

Egyik este, ahogy ott ültem,

hátborzongató érzés fogott el:

mintha valaki figyelne,

noha rajtam és két kutyámon kívül
senki más nem volt ott;

a kutyák a lábukat rágcsálták.

Körülnéztem. Senkit sem láttam.

Arra gondoltam, hogy csak képzelődöm.

Ám az érzésem csak erősödött,

kezdtem nyomást érezni a mellkasomban,

olyasfélét, mint mikor rossz
hírt kap az ember.

A nyomás mind mélyebbre hatolt,

és szinte fájt.

A hét folyamán a rossz érzés
egyre csak fokozódott,

nekem pedig kezdett kialakulni
a meggyőződésem,

hogy valami kísért kicsiny házamban.

Hangokat kezdtem hallani,

olyan suttogásszerű hangokat,
mintha valami áthatolna rajtam.

Fölhívtam Claire kebelbarátnőmet,
és azt mondtam neki:

"Tudom, hogy őrültségnek hangzik,

de ööö...

Azt hiszem, szellem jár a házban,
és meg kell szabadulnom tőle."

Claire azt felelte
– ő igen széles látókörű –:

"Nem őrültél meg,

szerintem csupán
megtisztító rítust kell végezned.

(Nevetés)

"Égess el egy kevés zsályát,

és mondd neki, hogy húzzon el onnan."

Úgyhogy egyetértettem vele,
megvettem a zsályát.

Soha nem csináltam még ilyet;
tűzre vetettem a zsályát,

hadonásztam, és azt mondtam:
"Távozz! Ez az én házam, én lakom itt!

Nem te laksz itt!"

Ám az érzés nem múlt el,
a helyzet nem javult.

Aztán az jutott eszembe:

a dolog valószínűleg jót nevet rajtam,

mert nem inalt el,

hiszen a számára én nyilván
teszetosza, gyenge lénynek tűnök,

aki nem tudja kipenderíteni.

Minden áldott nap, ahogy hazatértem,

olyan rossz érzés fogott el
– ma már nevetek rajta –,

hogy esténként sírva
gubbasztottam az ágyamban.

A mellkasomat szorító érzés nőttön-nőtt.

Fizikai fájdalmat éreztem.

Még pszichiáterhez is elmentem,

és erősködtem, hogy írjon
már föl nekem valamit,

de nem állt kötélnek,
mert nincs tudathasadásom.

(Nevetés)

Végül fölmentem az internetre,
és rákerestem a kísértetjárásra.

Rábukkantam a szelleműzők fórumára.

Nem akármilyen szelleműzők voltak,

hanem szkeptikusok.

Szerintük minden szellemjárást,
amit eddig vizsgáltak,

tudományosan meg lehetett magyarázni.

Én meg: "Jól van, okostojások,
ez meg ez történik velem,

és ha tudják a magyarázatát,
szívesen meghallgatom."

Egyikük ezt válaszolta: "Rendben, ööö,

hallott már a szén-monoxid-mérgezésről?"

Azt feleltem: "Eeegen.

Az gázmérgezés?"

A szén-monoxid-mérgezéskor
gázszivárgás van,

a gáz beszivárog a lakótérbe.

Utánanéztem:
a szén-monoxid-mérgezés tünetei:

mellkasi szorítás,

hallucinációk – sustorgások –

s indokolatlan félelemérzet.

Este kihívtam a gázműveket.

Azt mondtam:"Vészhelyzet van,
sürgősen jöjjenek.

Nem megyek bele a részletekbe,
de sürgősen jöjjenek."

(Nevetés)

Kijöttek, én közöltem velük:
"Gázszivárgásra gyanakszom."

Elővették a szén-monoxid-mérőt,

és az ember azt mondta:

"Jó, hogy ma este kihívott minket,

mert meg is halhatott volna."

Az amerikaiak 37%-a elhiszi,
hogy vannak kísértet járta házak,

kérdés, hogy hányan élnek olyan házban,

és közülük hányan vannak veszélyben.

A kísértethistória miatt választottam
jelenlegi foglalkozásomat.

Vizsgáló vagyok,
mégpedig kettős értelemben:

Tényfeltáró újságíró vagyok,

másrészt paranormális jelenségekre

s szellemekre vonatkozó
állításokat vizsgálok.

Ez jó pár dolgot jelent.

Néha úgy teszek,
mintha ördögűzés kellene,

hogy eljussak – igen, jól hallják! –
egy ördögűzőhöz,

hogy lássam, milyen ravasz fogásokat
és lélektani trükköket alkalmaz,

hogy elhitesse valakivel:
"magát megszállta a démon".

Néha ez azt jelenti, hogy beépülök
egy marginális csoportba,

amelyről internetes műsoromban tudósítok.

Több mint 70 nyomozást végeztem
Ross-sal, műsorvezető társammal.

Boldogan mondanám,
hogy 90%-ban a tudomány győz,

a helyzet meg van mentve,
mindenre megvan a magyarázat.

De nem így van.

Az az igazság, hogy 100%-osan
a tudomány győz, megleli megoldást.

(Taps)

Ettől rejtélyek még léteznek.

Persze, hogy vannak,
hiszen a rejtély az rejtély.

De nem szellem.

Az igazságnak szerintem két fajtája van,

és nem könnyen jöttem rá, de így van,

úgyhogy figyeljenek rám.

Létezik külső igazság és belső igazság.

Ha azt mondjuk:

"Létezett valaha egy Jézus nevű férfi",

ez külső igazság, nemde?

Megnézhetjük a történelmi följegyzéseket.

Eldönthetjük, hogy igaznak látszik-e.

Azt mondanám, hogy igaznak látszik.

Ha azt mondjuk: "Jézus föltámadt" –
ó, ez már csalafintább.

(Nevetés)

Azt mondanám:
ez külső igazság állítása,

hogy fizikailag föltámadt vagy sem.

Nem megyek bele, hogy föltámadt vagy sem,

csak azt mondom,
hogy ez külső igazság állítása:

megtörtént vagy sem.

Ám ha azt mondjuk: "Mellékes,
hogy föltámadt vagy sem,

nekem ez jelképesen fontos,

s e metafora oly jelentőségteljes,
annyira fontos nekem,

és meg sem próbálom
erről meggyőzni önöket",

akkor a külső igazságból
a belső igazságba kerültünk át.

a tudományból a művészetbe.

Általában homályban hagyjuk ezt a dolgot,

igyekszünk belső igazságunkat
külső igazsággá tenni,

vagy elsumákoljuk a dolgot egymás előtt,

s ha belső igazságairól
beszél nekünk valaki,

a külső igazság szabályai szerinti
igazolást követelünk tőle.

Itt most a külső igazságról,
az objektív dolgokról beszélek.

A szellem járta házamban
objektív valóság létezett, nem?

Mivel elmondtam, hogy gázszivárgás volt,

kétlem, hogy bárki még mindig erősködne:

"De azért szellem is volt!",

(Nevetés)

mert miután megleltük
a tudományos magyarázatot,

tudjuk: le kell mondanunk a szellemről.

Az ilyesmit szükségmegoldásként használjuk,
ha valamit nem tudunk megmagyarázni.

Nem hiszünk bennük, ha van bizonyíték,

a bizonyítékok hiányában hiszünk bennük.

Los Angelesben működik

a Független Vizsgálócsoport, az IIG,

amely nagyszerű munkát végez.

10 000 dolláros díjat
ajánlottak föl annak,

aki tudományos körülmények
között igazolja,

hogy paranormális képességei vannak.

Még senki sem tette meg.

De páran telepatikus képességet
állítottak magukról:

túlvilági hangokat hallanak,

vagy olvassák mások gondolatait.

Volt egy nagyon jóhiszemű ember,

aki gondolatolvasónak képzelte magát.

Az IIG összeállított egy tesztet
a számára, és ez mindig így működik.

Az IIG azt mondja:
"Rendben, van egy szabályzat,

egy módszerünk a tudományos bizonyításra.

Elfogadja?"

Az illető elfogadja, utána tesztelik.

Igen lényeges, hogy mindkét fél egyetért.

Letesztelték a férfit, majd azt mondták:

"Jó, de tudja, mi a helyzet?

Nem tudta kitalálni, Liza mire gondol.

Kb. a véletlen körül volt
a találatok száma.

Úgy néz ki, hogy nincs ilyen képessége."

Ez megadta az IIG-nek a lehetőséget,

hogy együttérzően leüljenek vele,
és szőrmentén átbeszéljék a dolgot,

amely végül ebbe torkollott:

"Tudjuk, hogy jóhiszemű.
Ez az egész nem jelent mást,

mint hogy valami hangokat hall."

S a fickónak nagyon súlyos
döntést kellett hoznia,

ami megváltoztatja az életét:
hogy kérjen-e segítséget.

Segítünk az embereknek
megérteni az összefüggéseket,

hogy ami talán korábban
túlvilági magyarázatnak tűnt,

az visszavigyen a valóságba,
és életünk talán ettől megjavul.

Másrészt, talán egyszer
az derül ki, hogy igaz.

Lehet, hogy rájövünk: szellemek léteznek,

és, basszus, az milyen remek lesz!

Amikor csak ilyen vizsgálatokat végzek,

még mindig föl vagyok dobva,

már 75-öt elvégeztem,

és a 76.-nál, esküszöm,
fölkiáltok: "Ez az!"

(Nevetés)

Tán örök optimista vagyok, de remélem,
soha nem vesztem el a reményt.

Legyenek ugyanilyen szemléletűek,

mikor valaki megosztja önökkel
belső meggyőződését.

Amikor tesztelhető állításról van szó,

tiszteljék őket annyira,
hogy jó kérdéseket tegyenek föl.

Legyenek kételyeik, s derítsék ki,
hogyan tesztelhetik őket közösen,

mert ugyan van olyan vélemény, hogy nem
lehet tisztelni valaki meggyőződését,

ugyanakkor kételkedni benne –,
de ez nem így van.

Amikor megkaparjuk a dolgot,
és teszteljük az állítást,

azt mondjuk: "OK, tisztellek,
de megnézem, amit mondasz,

majd együtt leteszteljük."

Volt már olyan tapasztalatunk,
hogy mondtunk valamit,

mire így reagáltak:
"Ühüm, ez tényleg érdekes...",

de tudtuk, hogy nem így gondolják.

De ha azt mondják nekem: "Tényleg?

Gyanúsnak hangzik, de azért figyelek",

legalább tudom, hogy érdeklődnek,
s tiszteletben tartanak

Ilyen hozzáállást tanúsítsunk
az efféle állításokat illetően.

Ezzel kimutatjuk,
hogy érdekel, amiről beszél.

Ez a tisztelet.

A legtöbb kutatás eredménytelen lesz,

de hát ilyen a tudomány.

Eddig minden rákgyógymód sikertelen volt,

de tovább keresünk.

Két okból.

Először: a válasz számít.

Akár a túlvilágot, a paranormális
jelenségeket vagy a rákkezelést kutatjuk,

mindig ugyanahhoz a kérdéshez jutunk el:

Mennyi van nekünk hátra?

Másodszor:

mert elfogulatlanul keresni az igazságot,

nem félve a tévedéstől és egész
világnézetünk megváltoztatásától –

ez félelmetesen lelkesítő.

Még mindig föllelkesülök
a kísértettörténetektől.

Még mindig azt tartom: igaza lehet
a csoportnak, amelyhez csatlakozom,

s remélem, e reményem nem múlik el.

Senki se veszítse el ezt a reményt!

Mert a túlvilág kutatása segít megérteni,

mi lakozik bennünk.

De azért szerezzenek be otthonra
szén-monoxid-érzékelőt!

(Nevetés)

Köszönöm.

(Taps)