Hangok a fejemben

Eleanor Longden olyannak tűnt, mint a többi első éves: magabiztosan és a világgal mit sem törődve érkezett az egyetemre. Egészen addig, míg meg nem szólaltak a hangok a fejében. Ezek a kezdetben ártalmatlan belső narrátorok egyre ellenségesebbek és erőszakosabbak lettek, rémálommá változtatva életét. Skizofréniát állapítottak meg nála, kórházba dugták, begyógyszerezték, majd félrelökték egy olyan rendszerben, mely nem tudott segíteni rajta. Longden megindító története egy több éves utazásról szól, vissza a mentális egészség felé, miközben csak az tartotta életben őt, hogy megtanult hallgatni belső hangjaira.

Amikor először indultam el hazulról

az egyetemre, nagy nap volt számomra,

tele reménnyel és optimizmussal.

A középiskolában jó voltam. Jó esélyekkel indultam,

örömmel vágtam bele a diákéletbe --

az előadás-hallgatásba, a bulizásba és a terelőkúpcsenésbe.

A látszat csalóka, mondják,

és részben ez az eleven, rámenős, energikus személy is,

aki órákra járt és terelőkúpokat lopott, csak máz volt,

igaz, jól kidolgozott és meggyőző.

A felszín alatt azonban boldogtalan, bizonytalan

és alapvetően rémült voltam --

féltem a többiektől, a jövőtől, a kudarctól

és az ürességtől, amelyet magamban éreztem.

De ügyesen titkoltam, és kívülről

olyannak tűntem, mint akinek mindene megvan, amit remélhet

és amire vágyik.

A sebezhetetlenségnek ez az ábrándja olyan tökéletes volt,

hogy még magamat is megtévesztettem.

Aztán vége lett az első szemeszternek, és jött a második,

és senki sem számíthatott arra,

ami hamarosan bekövetkezett.

Épp egy szemináriumról jöttem, amikor elkezdődött.

Magamban dudorásztam, a táskámat babrálva,

ahogy máskor is szoktam,

amikor hirtelen egy hangot hallottam, amint higgadtan megjegyzi:

"Kimegy a teremből."

Körülnéztem, de nem volt ott senki,

ám a megjegyzés világossága és határozottsága

egyértelmű volt.

Megrendülten, könyveimet a lépcsőn hagyva, hazarohantam,

és akkor megint:

"Kinyitja az ajtót."

Ez volt a kezdet. A hang megérkezett.

És a hang maradt,

napokon, majd heteken át, tovább és tovább,

és minden cselekvésemet harmadik személyben narrálta.

"A könyvtárba megy."

"Előadásra megy.'

Semleges, közömbös, és mégis, az idő múlásával

furcsán közvetlen és megnyugtató hang volt,

bár észrevettem, hogy felszíni nyugalma olykor kibillent,

és néha a saját ki nem fejezett érzéseimet tükrözte.

Így például, ha dühös voltam, de lepleznem kellett,

ami gyakran előfordult -- nagyon ügyesen rejtettem el igazi érzéseimet --,

a hang frusztráltnak hatott.

Egyébként sem baljóslatú, sem nyugtalanító nem volt,

bár már akkor is világos volt,

hogy valami közlendője van számomra

az érzéseimről, különösen azokról,

amelyek távoliak és megközelíthetetlenek.

És akkor nagy hibát követtem el:

megemlítettem a hangot egy ismerősnek. A lány megrémült.

Elkezdődött egy finom kondicionálódás --

abból kiindulva, hogy normális emberek nem hallanak hangokat,

én viszont igen, az következett, hogy valami nagyon nincs rendben velem.

A félelem és a bizalmatlanság továbbterjedt.

A hang egyszerre csak nem tűnt már annyira jóindulatúnak,

és amikor a lány arra biztatott, hogy forduljak orvoshoz,

hallgattam rá, ami a második nagy

hibának bizonyult.

Már jó ideje magyaráztam az iskolaorvosnak

azokat a dolgokat, amelyeket igazán problémásnak véltem --

szorongás, önbecsülés hiánya, félelem a jövőtől --,

de unott közönyösséget tapasztaltam részéről

amíg csak a hangot meg nem említettem.

Arra viszont a tollát letéve hirtelen felém fordult,

és észrevehető érdeklődéssel kérdezgetni kezdett.

Az a helyzet, kétségbeejtően kellett az érdeklődés és a segítség,

ezért elkezdtem beszélni neki a különös kommentátoromról.

Azóta is bánom, hogy ekkor meg nem szólalt a hang:

"Ássa a saját sírját."

Elküldött egy pszichiáterhez, aki szintén

súlyosnak értékelte a hang jelenlétét,

és ettől kezdve mindent, amit mondtam

a lappangó őrület szűrőjén keresztül értelmezett.

Például dolgoztam egy hallgatói TV csatornánál,

mely híreket sugárzott a kampuszon,

és egy elhúzódott konzultáció végén

megjegyeztem: "Elnézést, doktor úr, mennem kell.

Hatkor híreket kell felolvasnom."

Nos, ez úgy került be a kezelési naplómba, hogy Eleanornak

az a téveszméje, hogy hírolvasó a tévében.

Ez volt az a pont, amikor az események

sodrása elkapott.

Kórházi kezelés következett, első a sok közül,

aztán jött a skizofrénia megállapítása,

majd -- mind közül a legrosszabb -- a mérgező, kínzó érzése

a reménytelenségnek, a megaláztatásnak és a kétségbeesésnek

magamat és a kilátásaimat illetően.

És az, hogy arra biztattak, hogy a hangot

ne élménynek, hanem tünetnek tekintsem,

csak fokozta félelmemet és ellenállásomat a hang iránt.

Ez alapjában véve agresszív viszonyulást jelentett

a saját elmémmel szemben,

egyfajta pszichikai polgárháborút,

ami viszont megnövelte a hangok számát,

melyek egyre ellenségesebbek és fenyegetőbbek lettek.

Tehetetlenül és reményt vesztve, fokozatosan begubóztam

ebbe a rémálomszerű belső világba,

melyben a belső hangok egyszerre voltak

üldözőim és kizárólagos társaim.

Például azt mondták nekem, hogy ha kiérdemlem

a segítségüket, akkor visszaváltoztathatják az életemet

olyanná, amilyen volt,

és egyre bizarrabb feladatokat tűztek ki elém,

afféle Herkulesi munkákat.

Egész apró dolgokkal kezdődött, például,

hogy húzzam ki három hajtincsemet,

de fokozatosan egyre extrémebbek következtek,

melyek abban csúcsosodtak ki, hogy ártsak magamnak,

amint ez a különösen drámai instrukció mutatja:

"Látod azt a tanárt?

Látod azt a pohár vizet?

Akkor most odamész, és ráöntöd a többi diák szeme láttára."

Amit csakugyan meg is tettem, és amitől, mondanom sem kell,

nem lettem a tanárok kedvence.

Kialakult egy ördögi köre a félelemnek, elkerülésnek,

bizalmatlanságnak és meg nem értésnek,

és ez egy olyan harc volt, amelyben erőtlennek éreztem magam

és képtelennek arra, hogy békére és megnyugvásra leljek.

Két év elteltével a romlás drámaivá vált.

Akkorra már megvolt az őrület teljes repertoárja:

rémisztő hangok, groteszk víziók,

bizarr és makacs tévképzetek.

Mentális állapotom katalizátorként hatott

a diszkriminációra, a verbális bántalmazásra,

valamint a fizikai és szexuális erőszakra,

a pszichiáterem pedig ezzel vigasztalt:

"Eleanor, jobban járt volna a rákkal,

mert az könnyebben gyógyítható a skizofréniánál."

Diagnosztizáltak, begyógyszereztek és félrelöktek,

és akkorra már annyira elgyötörtek a hangok,

hogy megpróbáltam lyukat fúrni a fejembe,

hogy megszabaduljak tőlük.

Visszatekintve azoknak az éveknek a romhalmazára és kétségbeesésére,

olyan számomra, mintha akkor, ott, meghalt volna valaki,

és ugyanakkor valaki más megmenekült volna.

Egy megtört és elgyötört személy kezdte el az utazást,

de a személy, aki visszatért, túlélő volt,

aki végül azzá a személlyé változott,

akivé válni engem szánt a sors.

Sokan ártottak nekem életemben,

emlékszem mindre,

de emlékük halvány és elmosódott

azokéhoz képest, akik a segítségemre voltak.

A túlélőtársak, a hangokat halló többiek,

a bajtársak és az együttműködők;

az anyám, aki sohasem adta fel,

aki tudta, hogy egy nap visszatérek hozzá,

és hajlandó volt várni rám, ameddig kellett;

egy orvosra, aki csak rövid ideig foglalkozott velem,

de akiben erős volt a hit, hogy a gyógyulás

nemcsak lehetséges, de elkerülhetetlen,

és aki a visszaesés egy rettenetes időszakában

így biztatta aggódó családomat: "Ne adják fel a reményt!

Hiszek benne, hogy Eleanor végigcsinálja.

Tudják: van az úgy, hogy május végén még havazik,

de a végén mindig eljön a nyár."

14 perc nem elég ahhoz,

hogy mind felsoroljam azokat a jó és nagylelkű embereket,

akik együtt harcoltak értem és velem,

és azokat, akik várták, hogy visszatérjek megint

arról a fájdalmas, magányos helyről.

Ők együtt hozták létre egy sajátos keverékét az erőnek,

kreativitásnak, integritásnak és annak a rendíthetetlen hitnek,

hogy szétesett énem ép és egész lesz megint.

Régen úgy mondtam, hogy ők mentettek meg engem,

de ma már tudom, hogy ennél

sokkal fontosabbat tettek: erőt adtak ahhoz,

hogy megmentsem magam,

és ami a fő, segítettek megérteni valamit,

amit mindig is sejtettem:

hogy a hangjaim jelentéssel bíró reagálások

traumatikus életeseményekre, legfőképp gyerekkoriakra,

és mint ilyenek, nem az ellenségeim,

hanem eszközök, melyekkel beleláthatok a megoldható emocionális problémáimba.

Nos, ezt először nagyon nehéz volt elhinni,

nem utolsósorban azért, mert a hangok annyira ellenségesnek

és baljóslatúnak tűntek, ezért az első fontos lépés az volt,

hogy megtanuljam elkülöníteni a metaforikus jelentést

attól, amit korábban szó szerint értettem.

Például, a hangokat, melyek az otthonom megtámadásával fenyegettek,

megtanultam úgy interpretálni, hogy azok
a saját félelemérzetem és

bizonytalanságom kifejezői a világgal kapcsolatban,
de nem jelentenek valódi, objektív veszélyt.

De eleinte mindent elhittem nekik.

Emlékszem például, hogy egy éjjel ott virrasztottam

a szüleim szobája előtt, hogy megvédjem őket

attól a valósnak gondolt veszélytől,
amivel a hangok fenyegetőztek.

Mivel komoly veszélye volt annak, hogy kárt teszek magamban,

az evőeszközöket elzárták előlem a házban,

így aztán egy műanyag villával fegyvereztem fel magam,

afféle eldobható piknikkellékkel, és leültem az ajtó elé

a villát szorongatva, készen arra, hogy akcióba lépek, ha kell.

Amolyan "Ne is próbálkozz!

Műanyag villa van nálam, nem látod?"

stratégia volt ez.

De a későbbi -- és sokkal hasznosabb -- reagálásom

az volt, hogy megpróbáltam kibontani az üzenetet a szavak mögül.

Amikor tehát a szavak arra intettek, hogy ne hagyjam el a házat,

megköszöntem nekik, hogy felhívták a figyelmemet arra, hogy mennyire

nem érzem magam biztonságban --

mert ha ennek tudatában vagyok, akkor tudok is tenni ellene --,

és megnyugtattam őket is és magamat is,

hogy biztonságban vagyunk, és már nincs mitől félnünk.

Határt szabtam a hangoknak,

és igyekeztem határozottan,

de tisztelettel bánni velük, megalapozva a

kommunikáció és együttműködés lassú folyamatát,

mely során megtanulhattunk együttműködni és támogatni egymást.

Mindeközben végül rájöttem arra,

hogy az egyes hangok szoros kapcsolatban voltak

önmagam egyes aspektusaival, és mindegyikük

olyan elsöprő emóciót hordozott, amelyet nem volt

alkalmam feldolgozni és megfejteni:

emlékek szexuális traumáról és bántalmazásról,

haragról, szégyenről, bűntudatról, az önbecsülés hiányáról.

A hangok átvették a fájdalom helyét,

és szavakba öntötték azt,

és talán az volt a legnagyobb felismerésem,

amikor rájöttem arra, hogy a legellenségesebb
és legagresszívabb hangok

valójában azt a részemet képviselik,

melyet a legnagyobb sérülés érte,

és ezért éppen ezek a hangok

szorultak a legtöbb együttérzésre és figyelemre részemről.

Ezzel a tudással felfegyverkezve végül is

összeszedtem széthullott önmagam,

melynek minden töredékét más-más hang képviselte,

fokozatosan felhagytam az összes gyógyszerrel,

és visszatértem a pszichiátriához, ám ezúttal a másik oldalról.

Tíz évvel az első hang megjelenése után megvolt a BSc-m,

ezúttal a legjobb eredménnyel, amit az egyetemen

bárki is elért addig pszichológiából, és egy évre rá

enyém volt a legjobb MSc is, ami, valljuk be,

nem is olyan rossz egy őrült nőtől.

Igaz, a vizsgán a hangok egyike diktálta a válaszokat,

ami technikai értelemben talán csalásnak számít.

(Nevetés)

Őszintén szólva olykor kimondottam élveztem a figyelmüket.

Ahogy Oscar Wilde mondta: “Egyetlen dolog rosszabb annál,

ha beszélnek valakiről, mégpedig az, ha nem beszélnek róla.”

A dolog jól jön a hallgatózásnál is,

mert két párbeszédre is tudsz figyelni egyszerre.

Tehát nem is olyan rossz.

Dolgoztam mentálhigiénés szolgálatoknál,

konferenciákon adtam elő,

írtam könyvfejezeteket és szakcikkeket,

és akkor is, és azóta is, mindig

a következő felfogás mellett érveltem:

a pszichiátriában ne az legyen a legfontosabb kérdés,

hogy mi bajod van,

hanem az, hogy mi történt veled.

És mindeközben odafigyeltem a hangjaimra,

akikkel végül megtanultam békében élni,
és akikhez tisztelettel közeledtem,

ami viszont tükröződése volt a növekvő

együttérzésnek, elfogadásnak és tiszteletnek magam iránt.

Eszembe jut egy megindító és különleges pillanat --

épp egy másik fiatal nőt támogattam, akit terrorizáltak a hangjai --,

amikor hirtelen belém hasított, akkor először,

hogy én magam már nem érzek így,

ám végre képes vagyok segíteni olyannak, aki igen.

Nagyon büszke vagyok rá, hogy tagja vagyok az Intervoice-nak,

a Hangokat Hallók Nemzetközi Mozgalmát szervező csapatnak
[International Hearing Voices Movement]

melynek létrehozását Marius Romme professzor és

dr. Sandra Escher munkája inspirálta,

mely a hangokat hallást túlélési stratégiaként azonosítja --

józan reakcióként az őrült körülményekre --,

tehát nem a skizofrénia aberráns tüneteként, amit el kell viselni,

hanem egy komplex, fontos, és jelentéssel bíró élményként,

mely felderítésre vár.

Mi, a mozgalom tagjai, olyan társadalmat képzelünk el,

mely megérti és elfogadja a hangokat hallást,

támogatja a hangokat hallók szükségleteit,

és teljes értékű polgároknak tekinti őket.

Ez a fajta társadalom nemcsak lehetséges,

de már alakulóban is van.

Chavezt idézve: "Ha egyszer elkezdődik a társadalmi változás,

akkor már nem lehet visszafordítani...

Nem lehet megszégyeníteni azt az embert, aki büszke.

Nem lehet elnyomni az olyan embereket,

akik többé már nem félnek."

A Hangokat Hallók Mozgalmának eredményei

arra figyelmeztetnek, hogy az empátia, a bajtársiasság,

az igazság és az elfogadás többek szavaknál;

meggyőződést és hitet jelentenek,

és a hit meg tudja változtatni a világot.

Az elmúlt 20 év alatt a Hangokat Hallók Mozgalma

hálózatot alakított ki

öt kontinens 26 országában,

népszerűsítve a méltóságot, a szolidaritást

és a mentális distresszben élő egyének támogatását,

megteremtve a remény új nyelvét és gyakorlatát,

melynek középpontjában az egyén erejébe vetett

rendíthetetlen hit áll.

Ahogy Peter Levine mondta: "Az emberi állat

különleges lény,

melyben megvan a gyógyulás ösztönös adottsága

és az intellektuális szellem, mellyel kihasználhatja ezt a belső adottságát."

Tekintettel erre, a társadalom tagjai számára

nem lehet nagyobb megtiszteltetés vagy kiváltság,

mint elősegíteni ezt a gyógyulási folyamatot valakinél;

mint együtt lenni vele, segíteni és

megosztani terhét a szenvedőnek;

és tartani benne a gyógyulás reményét.

És mi, a fájdalom és balsors túlélői

se feledjük: nem kell úgy leélnünk az életünket, hogy azt

mindörökre azok az ártó dolgok határozzák meg,
melyek történtek velünk.

Különlegesek vagyunk. Egyediek és pótolhatatlanok.

Ami belül van, azt senki nem sajátíthatja ki

torzíthatja el vagy veheti el tőlünk igazán.

A fény nem alszik ki soha.

Ahogy egyszer egy csodálatos orvos mondta nekem:

"Ne arról beszélj, hogy mások mit mondanak rólad.

Beszélj magadról."

Köszönöm.

(Taps)