Depresszió és spirituális ébredés: egy ajtó két oldala | Lisa Miller | TEDxTeachersCollege

Ez az előadás egy TEDx eseményen volt hallható, ami a TED Conferenciáktól függetlenül kerül megrendezésre.
Vajon a depresszió, ahogy legtöbben megtapasztaljuk, értelmetlen szenvedés? Dr. Lisa Miller bemutatja nekünk azt a kutatást, ami rávilágít a depresszió és földi létünk értelmére.

Az éjszaka sötétjében, hajnali négykor,

körülnézek, és a férjem sehol.

Tovább keresgélek, és meglátom őt

hanyatt fekve,
széttett karral a plafont bámulva.

"Az életünk üres és értelmetlen
gyerekek nélkül."

Már két és fél éve reménykedünk,

imádkozunk, és próbálkozunk hiábavalóan
mesterséges megtermékenyítéssel.

Senki nem jött hozzánk.

A szívünket szaggató kétségbeesés
éjről éjre felébreszt bennünket -

hogy már a barátaink és a család is
hívogatni kezdtek, hogy hogy vagyunk.

Mert olyan egyértelműen
depressziósak lettünk.

Klinikai pszichológusként és tudósként

arra neveltek, hogy a depressziót
betegségnek tekintsem.

A rákhoz és a cukorbetegséghez hasonlóan
a depresszió nevű kór is együtt jár

olyan tünetekkel, mint a kétségbeesés
és az elszigetelődés.

És mindez mégsem magyarázta meg
azt az utat, amire tévedtünk,

és nem magyarázza azt a depressziót sem,
ami a házastárs elvesztése után tör ránk,

vagy egy vetélés, vagy trauma után,

vagy az olyan természetes átmeneteknél,
mint lendületvesztés vagy életközépválság,

elakadások - kilétünk szempontjából
lényeges szakaszok közti szünetek,

nem rendellenességek.

Ezek nem betegségek.

Így aztán a férjemmel együtt
folytattuk az utat,

minden szakasz végénél olyan csalódással,
mintha temetésen lettünk volna.

És ahogy haladtunk tovább
megpróbáltatásaink útján,

a hónapok és évek során
olyan apró fokozatokban kezdtük

fókuszunkat a sötét, elszigetelt,
teljesen magányos helyről

áthelyezni oda, ahol elkezdtük meghallani
a segítők és gyógyítók hangját:

azokat, akiket az Appalache ösvényen
az "ösvény angyalának" neveznek,

mert ételt és vizet hoznak,
amikor a legnagyobb szükség van rá.

A mi angyalaink azt hozták, amire
nekünk a legnagyobb szükségünk volt:

bölcsességet, és útmutatást.

Egyik nap, ahogy jöttem haza egy újabb
mesterséges megtermékenyítés után,

autóvezetés közben olyan
nyomasztó érzésem volt,

hogy ez megint sikertelen lesz.

És valóban, ahogy beléptem az ajtón,

a bizonyíték megkérdőjelezhetetlen volt.

Egy kis döglött kacsaembrió
feküdt a küszöbömön,

és tudtam, hogy nem létezik,
hogy a bennem lévő embrió életben legyen.

Így aztán lefeküdtem,
és hosszú depressziós álomba merültem,

majd arra ébredtem,
hogy egy kacsa kopogott, "tk-tk-tk"

az anyakacsa,

az, amelyik elvesztette
az áhított kicsinyét.

Az anyakacsa nagyon kitartó volt.

Elgondolkodtam, hogy mit akarhat tőlem,
"tk-tk-tk".

Oda akart jönni hozzám.

És ahogy kinyitottam az ajtót,
láttam, hogy ajándékot hozott nekem.

Azt, ami számára
a világon a legértékesebb.

Egy hízott, zamatos kukacot.

Ott voltunk mi ketten, két leendő anyuka,
nem voltunk egyedül.

Nem voltunk egyedül,
mert ott voltunk egymás mellett,

és nem voltunk egyedül,
mert a nagyobb erő idevezette a kacsát.

És ezen az erőn keresztül
ért el hozzám az a fiú is a buszon.

A srác a buszon kacsintott,
hozzám hajolt, és azt monda:

"Úgy nézel ki, mint az az anya,
aki a világ végére is elmegy,

hogy mindenféle gyereket adoptálhasson",
feltárva ezáltal egy új lehetőséget.

Éberré váltam azáltal, hogy hallgattam
a segítőkre, és a gyógyítókra,

így legközelebb, amikor éjjel felébredtem,

már nem a depresszió feszített szét,

hanem egy hatalmas,
egyértelműen szent Jelenlétet érzékeltem.

Ebben a Jelenlétben akkora szeretet volt,
és olyan komolyság, hogy felültem.

És a Jelenlét így szólt:
"Ha várandós lennél, fogadnál örökbe?"

És kimondtam valami hihetetlen erejűt,
és igazat, hogy "Nem".

Ám azt is tudtam, hogy ez az utazás

jóval több, mint egy betegség,

és hogy ez a depresszió
nyitotta meg az ajtót

azon az ösvényen,
ami egy "leendő" spirituális ösvény.

Ahogy haladtam ezen az ösvényen,

akartam ezt a babát.

Nagyszerű volt, hogy spirituális úton
voltam, de akkor is akartam a babát.

Úgyhogy nem hagytuk abba.

Fel, s le a keleti parton, az ország
legjobb termékenységi klinikáin jártunk.

Eljutottunk egészen addig a csapatig,
akik létrehozták a lombikbébi programot,

és ott ülve ágynyugalomban,
a párommal való szolidaritásból,

azt vettük észre, hogy a hotelszobánk
távirányítója megakadt egy csatornánál -

egy véget nem érő dokumentumfilmnél,
ami négy órán át ment,

(Nevetés)

egy kisfiúról szólt,

és ez a kisfiú egyedül állt
egy szemétkupac tetején,

és azt mondta: "Nem érdekel a szegénység,
vagy hogy nem járhatok iskolába,

de annyira fáj, hogy nem szeret senki,

hogy ragasztót kell szipuznom,
hogy a fájdalmat megszüntessem."

És ott fekve a sokadik
megtermékenyítési kör után,

egymásra néztünk a férjemmel.

Ő mondta ki először.

Tudtuk, hogy van ott nekünk
valahol egy kisgyerek.

Eljutottunk egy bölcs asszonyhoz,

és odagyűltünk az asztala köré,

egy valamikori plébános lánya volt ő.

Ránk nézett, és azt kérdezte:

"Őszintén, mit keresnek abban,
akit a gyereküknek szeretnének?"

Hozzáhajoltam és így szóltam:

"Nekem teljesen mindegy,
hogy fiú-e, vagy lány.

Teljesen mindegy, hogy milyen fajú,
csak az fontos, hogy tudjon szeretni."

Akkor a férjem felugrott, és közbeszólt:
"Hát ez is igaz, de azért legyen lány!"

(Nevetés)

Amit mindketten tudtunk,
az volt, hogy az a hang, ami szerint

soha nem leszünk szülők, az a hang,
ami a sötét magányból szólt hozzánk,

most azt mondta,
hogy a szülőség a szeretetről szól.

Mert annyira fáj,
ha nem szeretik az embert.

Mindössze csak egy anyukát akart,
mindössze csak egy gyereket akartam.

Ami minket családdá tehet, az a szeretet.

A szülőség a szeretetről szól.

És a depresszió volt az átjáró
a kapcsolódás és szeretet világához,

ahhoz a világhoz,
amiben spirituális úton járunk.

Ez volt a depresszió,
mint az ajtó egyik oldala.

És az ajtó másik oldalán ott volt
a megvilágosodás, a melegség, a fény,

és a spirituális ösvény,
a spirituális átjáró.

Na most, klinikai pszichológusként
világos volt számomra,

hogy bármilyen igazságot,

amit valaki egyfajta lencsén át lát,
azt lehet más szemszögből is tekinteni.

Az a bizonyosság bennem,

hogy a depresszió és a spiritualitás
ugyanannak az ajtónak a két oldala,

a tudománytól nagyon távolinak tűnt.

Így aztán a laboromban,
Myrna Weissmannal, Brad Petersonnal,

és Rafi Bancellel együtt
megnéztük ezt tudományos szempontból.

Az ajtó két oldalát -
hol van ez az agyban?

Mitől vezet a depresszió a spiritualitás,
nem pedig a betegség felé.

És megtaláltuk.

Megtaláltuk a kortex
nagy kiterjedésű, széles területein.

Meghívtunk a laborunkba olyan embereket,

akiknek a családjában generációk óta
halmozódik a mély depresszió,

és olyan hasonló embereket, akik szintén
generációk óta halmozzák a depressziót,

de akik a szenvedésük útján

elértek egy alapvetően
spirituális ösvényre.

Olyanokat, akik számára a depresszió
a sötétségen való átutazás volt.

És azt találtuk,

hogy az agyban
pontosan ugyanazok a területek

sorvadtak el és száradtak el
az élethossziglan tartó depresszió során,

amelyek az erős személyes
spiritualitás úton haladóknál

egyfajta megvastagodást mutattak.

A kortexük olyan vastag volt,

mintha csak egy amazóniai fát látnánk,

szemben egy hidegtől és szárazságtól
sorvadó fával.

Egy ajtó két oldala.
A depresszió nem mindig betegség.

Lehet az.

Lehet, hogy át kell keretezni,
újrakalibrálni, gyógyszerrel kezelni.

Lehet.

Ám nagyon gyakran, a depresszió,
ahogy mi találkozunk vele,

lényegbevágó a tehetségünk és fejlődésünk
kibontakoztatása szempontjából.

A férjem és én így,
ezzel a tudással folytattuk:

spirituális úton haladva
kutattunk a gyermekünk után.

Világossá vált, hogy a szenvedésünk oka
nem rosszakarat volt,

sem egy semmitmondó tünet,

és amikor arra fókuszáltunk,
hogy lehetséges,

a Jelenlét visszatért.

A Jelenlét ugyanazt a mélyreható
kérdést tette fel.

És a válaszom őszinte volt,
ami az volt, hogy közeledem.

Érzem, hogy haladunk az úton.

Látom, hogy lehetséges

spirituálisan azzá válni,
aki képes igent mondani.

De még azért nem tartok ott,

hogy örökbefogadjak akkor is,
ha várandós lennék.

A szeretet nőtt bennem,
de van annyira nagy már?

Még nem.

Így folytattuk, és azon kaptam magam,

hogy azokhoz tartozom,
akik generációk óta tudják,

hogy a depresszió
csak az ajtó egyik oldala,

és a spirituális ébredés a másik.

Ott ültem az "inipi"-ben,
az izzasztókunyhóban,

a Lakoták közt, Dél-Dakotában,
csatlakozva az asszonyok köréhez.

Itt minden asszony elmesélte
saját szenvedését, ami idevezette őt,

hogy közösen imádkozzunk.

"A fiam 40 éves.
Nem jött haza a családjához."

"A 14 éves fiam rászokott az anyagra."

És cserébe én is megosztottam velük,
hogy a spirituális gyermekem után kutatok.

Együtt imádkoztunk és felküldtük az imát.

Küldtük az imáinkat egymásért,
magunkért, és a közösségért, fel,

a Nagy Szellemhez, a "Wananchi"-hoz.

Éjjel csörgött a telefon.

Megtalálták őt, azon az éjjelen
a világ másik felén.

Megtudtuk, hogy a Miller gyerek
volt az üzenet.

"Nagyszerű lányok vannak, és biztos,
hogy találhatunk önöknek lányt,

de ez a Millerék gyereke, és kisfiú."

Nos ezzel kapcsolatban van mondanivalója

a klinikai tudománynak a spiritualitásról.

Amikor azokat az asszonyokat néztük,
akik a szenvedésükön keresztül

eljutottak a spiritualitáshoz,
és szép vastag kortexre tettek szert,

láttuk, hogy volt nekik
egy másik minőségük is:

a fejük hátsó része egy bizonyos
hullámhosszú energiát bocsátott ki,

amit "alfának" nevezünk.

Ugyanezt találjuk a meditáló szerzetesek
fejének hátsó részén is.

Az alfának van egy másik elnevezése is:
a Shumann-hullámok.

A földkéreg hullámhossza.

A spirituálisan elkötelezett agy
a földkéreg hullámhosszán rezeg.

Az Inipitől a bolygón át,
megtalálták Ézsaut,

ebben a tudatosság és szeretet mátrixban,
ahol a szent mező bennünk van,

körülöttünk, átmegy rajtunk,
és beborítja az egész élő bolygót.

Ez az a világ, amiben élünk -
a világ, amiben sosem maradunk magunkra,

amiben van útmutatás, angyalok,
segítők, és gyógyítók.

És a szeretet mezője segítségével
elér hozzánk éppen az az ember,

mint a srác a buszon, vagy a sámánasszony,
vagy az az élőlény, a kacsa,

a bölcs, nagylelkű állatok,
nővéreink, bátyáink.

És valójában nem hihetjük többé magunkat
egy közömbös színpad színészeinek,

hanem tudnunk kell, hogy a világ élő,

és áthatja a hatalmas alfa-hullámokként
beazonosított szent mező.

Ezt felismerve, elkezdhetjük az életünket
inspiráltnak tekinteni -

olyan értelemmel telinek,
amit nem mi teremtünk,

hanem a világ szövetének
egy darabkájaként van jelentősége.

Sugalmazott életünk van.

Ézsaut, a fiamat, megtaláltuk
és Ézsaunak neveztük el,

a Lakota "egy világ" után,
mivel ők segítettek megtalálni őt.

És mégis, még mindig,
bár sokkal kevésbé depressziósan,

és sokkal inkább szeretettel
és kapcsolódással telve,

bennünk volt a találkozásunk,
a megtalálása,

hazahozása miatti szorongás.

Egy nap, a FedEx hozott nekünk
egy csomagot, amit kinyitottunk,

és egy videó volt benne.

Betettük,

és a világ legvidámabb kisfiúját látva,
tele boldogsággal, a nővért átölelve -

olyan szeretet emelt fel,
amit azelőtt soha nem éreztem,

és a depresszióm leghalványabb nyoma is
földön heverő szilánkká lett.

És akkor a férjemmel
végre szülőként tértünk nyugovóra.

Azon az éjjelen a Jelenlét visszatért -

a nagy szentséges Jelenlét, -
harmadik alkalommal.

Ha most terhes lennél,
akkor is fogadnál örökbe?

"Igen, megtaláltam
a spirituális gyermekemet, igen!"

És azon az éjjelen
természetes módon megfogant

a húga.

Spirituális ikreink lettek.

Szóval, amikor hallod a kopogtatást,

fontold meg az elhívást.

Sokkolóan hangzik, de mintha az ajtón
való átlépésnél a sötétből kinyúló kéz

ugyanaz a kéz lenne, ami hívogat,

ami vezet, és végül megajándékoz.

Az ajtó másik oldalán pedig
ott van az inspirált élet,

amit ez a jelenlét mutat meg nekünk.

Köszönöm.

(Taps)