Változtassák meg narratívájukat, változtassák meg életüket!

A narratíva segít értelmet adni életüknek. De mikor ezek a narratívák hiányosak vagy félrevezetőek, akkor megakaszthatnak ahelyett, hogy tisztáznák a dolgokat. Lori Gottlieb pszichoterapeuta és tanácsadó rovatvezető hiteles beszédében bemutatja, hogy szabaduljunk saját narratívánk fogságából: szerkesszük és írjuk át narratívánk más nézőpontból.

Egy nemrég beérkezett ímélről

mesélek először.

Teljesen szokatlan leveleket kapok,

mert terapeuta vagyok.

"Kedves Terapeuta!" című
tanácsadó rovatot vezetek,

gondolhatják, mi mindet kapok.

Ezernyi idegen bizalmas levelét olvastam

szerte a világból.

A tartalom szerteágazó:
összetört szívtől és elvesztéstől

a családi csetepatékig
szülőkkel és testvérekkel.

Külön mappában tartom
őket a laptopomon,

"Életgondok" elnevezés alatt.

Ezt az ímélt kaptam –
sok ehhez hasonlót kapok –,

és szeretnék betekintést engedni világomba

egy ilyen levél felolvasásával.

Így hangzik:

"Kedves Terapeuta!

Tíz éve vagyok férjnél.

Minden rendben volt pár évvel ezelőttig.

Ekkor a férjem szeretkezési
közeledései csökkentek,

és mára majdhogynem elmaradtak."

Gondolom, nem erre számítottak, igaz?

(Nevetés)

"Tegnap este rájöttem, hogy hónapok óta

titokban éjbe nyúló hosszú
telefonbeszélgetéseket folytat

kolléganőjével.

Rágugliztam a nőre: a nő csodálatos.

Fel sem tudom fogni, hogy ez történik.

Gyerekkoromban apámnak is volt viszonya,

és ettől családunk szétesett.

Említenem sem kell,
mennyire zaklatott vagyok.

Ha a házasságom megmarad is,

soha többé nem tudok megbízni a férjemben.

De nem szeretném gyerekeinket
kitenni a válásnak,

mostohaanya helyzetnek stb.

Mit tegyek?"

Önök szerint mit tegyen a nő?

E levél alapján arra gondolhatnak,

mennyire fájdalmas a hűtlenség.

Tán még fájdalmasabb ebben az esetben,

az édesapja miatt átélt
tapasztalata miatt.

Hozzám hasonlóan, empátiát
érezhetnek e nő iránt,

és hogy is fogalmazzam szépen:

talán lehetnek

nem egészen pozitív érzéseik
a férjével kapcsolatban.

Rajtam is átvillannak ezek a gondolatok

ilyen levelek olvasásakor.

De nagyon óvatosan kell
választ fogalmazzak,

mert tudom, hogy minden levél

csak bizonyos szemszögből
elmesélt narratíva.

Ennek a narratívának van másik változata.

Mindig van.

Tudom, mert terapeutaként,

ha semmi mást, de azt megtanultam,

hogy megbízhatatlanul
mesélünk az életünkről.

Én is.

Önök is.

És minden kedves ismerősük.

Ezt lehet nem kellett volna megemlítsem,

mert nem fogják elhinni
a TED-beszédem sem.

Nem mondom, hogy akarattal
vezetünk félre másokat.

Legtöbb esetben igazat mesélnek nekem,

csak saját aktuális szempontjukból nézve.

Attól függően, hogy mit
hangsúlyoznak vagy mit nem,

miről mesélnek, mit mellőznek,

mire figyelnek, s mire hívják fel
a figyelmem,

egyéni módon adják elő narratívájuk.

Jerome Bruner pszichológus
szépen fogalmazta ezt meg:

"Lehetetlen mesélni morális
állásfoglalás nélkül."

Mindenkiben él az életmeséje.

Mi késztette erre, miért volt az rossz,

miért bántunk ekképp valakivel –,

mert természetesen rászolgáltak –,

miért bántak velünk bizonyos módon –,

bár egyértelmű, hogy nem adtunk rá okot.

Ezek a mesék adnak értelmet életünknek.

Mi történik, mikor narratívánk

félrevezető vagy nem teljes
vagy éppen hibás?

Nem tisztázzák a helyzetet,

hanem elakasztanak minket.

Feltételezzük, hogy körülményeink
alakítják narratívánk.

De amivel mindegyre
találkoztam munkám során,

az ennek pontosan az ellenkezője.

Azzá alakul életünk, ahogy mesélünk róla.

Ez a veszélye a narratívánknak,

hogy mindent teljesen összezavarhat,

de ez az ereje is.

Ez azt jelenti, hogy ha
megváltoztatjuk narratívánk,

akkor megváltoztathatjuk életünk.

Ma azt is megmutatom hogyan tegyük.

Említettem már, hogy terapeuta vagyok,

azonban nem vagyok
megbízhatatlan narrátor.

De ha repülőgépen megkérdezik,

mivel foglalkozom,

akkor általában szerkesztőt mondok.

Részben azért teszem, mert ha bevallom,
hogy terapeuta vagyok,

akkor visszás válaszokat kapok,

pl. "Jé, terapeuta!

Kielemez engem is?"

Elgondolkoztat. "A: Nem!

B: Miért tenném ezt itt?

Ha azt mondom, hogy nőgyógyász vagyok,

akkor megkérdezné,
hogy medencevizsgálatot vállalok-e?"

(Nevetés)

De főleg azért mondom,
hogy szerkesztő vagyok,

mert ez a valóság.

Minden terapeuta feladata
segíteni szerkeszteni,

de kedves terapeutaszerepem érdekessége,

hogy mikor szerkesztek, akkor az
nem egy személyre korlátozódik.

Az olvasók komplett csoportját
tanítom szerkeszteni

heti egy példalevél alapján.

Figyelembe veszem:

"Melyik anyag nem ideillő?"

"Főhősünk halad vagy futja köreit,

a mellékszereplők fontosak,
vagy elvonják a figyelmet?"

"A cselekmény kifejti a témát?"

Észrevettem,

hogy az életmesék két fő
kérdéskört járnak körbe.

Az első a szabadság,

a másik a változás.

Szerkesztéskor

ezekkel kezdek.

Vizsgáljuk meg a szabadságot röviden.

A szabadságról szóló narratíva ilyen:

általában meg vagyunk győződve,

hogy határtalanul szabadok vagyunk.

Kivéve az adott helyzetet,

amikor hirtelen úgy érezzük,
hogy egyáltalán nincs szabadságunk.

Sok élethelyzetben érezzük
magunkat csapdában, igaz?

Úgy érezzük, hogy gúzsba köt
a családunk, a munkánk,

a kapcsolataink, a múltunk.

Önvádaskodó narratívával néha
mi magunk zárjuk be magunkat,

szerintem mindenki tudja, mire utalok.

"Mindenki élete jobb az enyémnél" esete,

a közösségi médiának köszönhetően.

"Szélhámos vagyok",
"engem nem lehet szeretni",

"nekem soha semmi nem sikerül" esete.

"Üdv, Siri!" – mondom, de nem válaszol –,

"biztos utál a csaj" esete.

Látom, hogy értik, nem vagyok egyedül.

A nő, aki a levelet küldte,

szintén csapdában érzi magát.

Ha a férjével marad, akkor soha többé
nem fog megbízni benne,

de ha elhagyja, akkor a gyerekei
megszenvedik.

Ez a film tökéletesen bemutatja,

mi történik valójában
ebben az életmesében.

A filmben egy fogoly rázza a rácsot,

kétségbeesetten próbál kiszabadulni.

De jobbra és balra is nyitott minden.

Nincs rács.

A fogoly nincs bezárva.

Legtöbben ilyen helyzetben vagyunk.

Csapdában érezzük magunkat,

megrekedve saját érzelmi börtönünkben.

De nem kerüljük meg a rácsokat
a szabadságért,

mert csapdát sejtünk.

A szabadság felelősséggel jár.

Ha felelősséget vállalunk
narratívás szerepünkért,

akkor lehet, változtatnunk kell.

Ezzel elérkeztünk a másik általános
témánkhoz: a változáshoz.

A narratíva így szól:

"Változni akarok" – mondják.

De igazából így értik:

"Azt akarom, hogy ő
megváltozzon a narratívában."

Terapeuták ezt a dilemmát így írják le:

"Ha a királynőnek golyói lennének,
ő lenne a király."

Úgy értem...

(Nevetés)

nincs értelme, igaz?

Miért zárkózik el a főhős,

a történet főszeplője a változástól?

Talán azért, mert minden változás –,

még a csakugyan pozitív változás is –,

meglepően sok veszteséggel jár.

Elveszítjük komfortzónánk.

Bármennyire kellemetlen
vagy nyomorúságos a megszokott,

de ismerjük a szereplőket,
a felállást és a cselekményt

a narratívában elhangzó végső szóváltásig.

"Soha nem mosol!"

"Legutóbb is én mostam!"

"Tényleg? Mikor is?"

Van benne valami különösen megnyugtató,

hogy pontosan tudjuk, mi következik

minden egyes alkalommal.

Új fejezet nyitása azt jelenti,
hogy felvállaljuk az ismeretlent,

teljesen tiszta lappal indulunk.

Minden író megmondja,

hogy nincs félelmetesebb egy üres lapnál.

De van itt valami.

Ha megszerkesztjük
narratívánk első fejezetét,

folytatni már sokkal könnyebb!

Kultúránk nagy hiányossága
az önismeret megtanulása.

Az önismeretünk megszerzéséhez
először tiszta helyzetet kell teremtsünk.

Engedjük el eddig mondogatott narratívánk

azon változatát,

amelyik szerint éltünk,

hogy élhessük életünk, ne ezt
a magunknak mesélt narratívát.

Így kerülhetjük meg azokat a rácsokat.

Kanyarodjunk vissza
a nő viszonyról szóló leveléhez.

Tanácsot kért tőlem, hogy mit tegyen.

Az irodámban kiírtam a következőt:

szuperkibicelés.

Szakterületünkön és illetékességünkön
kívül eső dolgokról adni tanácsot.

Nagyszerű szó, igaz?

Különböző összefüggésekben használható,

biztos vagyok, hogy beépítik szókincsükbe.

Arra használom, hogy emlékeztessen,

segíthetek terapeutaként kiválasztani
mit szeretnének tenni,

de helyettük nem hozhatom meg
létfontosságú döntéseiket.

Mindenki maga tudja megírni narratíváját,

esetleg pár segédeszközre lehet szüksége.

Most szeretném, ha közös
erővel szerkesztenénk meg

ennek a nőnek a levelét,

azzal a módszerrel, ahogy mindannyian
felülvizsgálhatjuk narratívánk.

Kérem, gondoljanak egy életmesére,

amivel ámítják magukat,

de nem szolgálja jólétüket.

Szólhat valamilyen átélt élethelyzetről,

szólhat valakiről az életükből,

vagy akár önmagukról is.

Kérem, figyeljék meg a támogatókat.

Kik igyekeznek fenntartani önökben

a hibás narratívát?

Pl. ha a levélíró nő

elmondta volna a barátainak, mi történt,

akkor valószínű "ostoba
együttérzést" kapott volna.

Ennek során folytatjuk
ugyanazt a narratívát,

"Igazad van, ez annyira
igazságtalan dolog!" – mondjuk,

mikor barátunk elmeséli,
hogy nem léptették elő,

bár tudjuk, hogy ez nem az első alkalom,

mert nem erőltette meg magát,

és lehet, még az irodaszert is elcsórta.

(Nevetés)

"Igazad van: a pasi balfácán!" – mondjuk,

mikor barátnőnk elpanaszolja,
hogy elhagyta a barátja,

bár tudjuk,

hogy jellegzetes módon
viselkedik a kapcsolataiban –

pl. folyton üzenget,
és átnézi barátja fiókjait –,

s ez mindig ide vezet.

A helyzet ahhoz hasonló,

hogy ha mindig verekedés van
a bárban, ahova betévednek,

akkor talán önökkel van baj.

(Nevetés)

Hogy jó szerkesztők legyünk,
tanúsítsunk bölcs együttérzést,

nemcsak barátaink iránt,
hanem saját magunk iránt is.

Szolgáltassunk – szakkifejezéssel élve:

"együttérző igazságbombákat".

Ezek az igazságbombák azért együttérzők,

mert rámutatnak
narratívánk hiányosságaira.

Az az igazság,

hogy fogalmunk sincs,
hogy e nő férjének van-e viszonya,

vagy miért változott meg
két éve testi kapcsolatuk,

vagy miről szólnak
az éjbe nyúló telefonhívások.

Lehet, a nő élete miatt történt,

egymaga fogalmazta meg a megcsalatást,

de lehet más oka is,

amit nem mesélt el nekem a levélben,

vagy magának sem mer bevallani.

A Rorschach-tesztet végző
pasihoz hasonlóan.

Mindenki ismeri a Rorschach-tesztet?

Pszichológusok mutatnak tintafoltokat,
melyek így néznek ki.

"Mit lát?"– kérdezik.

A pasas ránéz a tintafoltjára,
és azt mondja:

"Vért egész biztos nem látok."

A vizsgáló azt mondja:

"Rendben. Mi az, amit még
egészen biztosan nem lát?"

Az írásban ezt nézőpontnak nevezik.

Mit nem akar látni a mesélő?

Szeretnék felolvasni még egy levelet.

Így hangzik:

"Kedves Terapeuta!

Segítségre van szükségem
a feleségemmel kapcsolatban.

Az utóbbi időben bármit teszek,
minden idegesíti,

minden kis dolog, pl. a zaj, hogy rágok.

A reggelinél észrevettem,

hogy titokban több tejet
próbál tenni a müzlimre,

hogy ne ropogjon annyira."

(Nevetés)

"Úgy érzem, hogy zsémbessé
apám két évvel ezelőtt halála után vált.

Nagyon közel álltam apámhoz,

és őt gyerekkorában elhagyta az apja.

Ezért nem tudta megérteni,
hogy min megyek keresztül.

Egyik munkahelyi barátom
apja is elhunyt pár hónapja.

Ő megérti a gyászom.

Szeretném, ha a feleségemmel is úgy tudnék
beszélgetni, mint a barátommal,

de úgy érzem, hogy a feleségem
alig bír engem.

Hogy kaphatom vissza a feleségem?"

Rendben.

Lehet, feltűnt önöknek,

hogy ez ugyanaz a történet,
amelyet az előbb felolvastam,

csak másik narrátor szemszögéből.

A nő története hűtlen férjről szól,

a férj története feleségről szól,
aki nem érti meg a gyászát.

A sok különbség ellenére jelentős
mindkét narratívában

a kötődésre való vágy.

Ha ki tudunk lépni az első narratívából,

és másik személy szemszögéből írjuk le,

hirtelen érthetőbbé válik az illető,

és másik cselekmény jelenik meg.

Ez a legnehezebb lépése a szerkesztésnek,

de a változás is itt kezdődik.

Mi lenne, ha megfigyelnék narratívájukat,

és másik személy szemszögéből írnák le?

Mit látnának ebből a szélesebb látókörből?

Néha megjegyzem,

mikor depresszióssal találkozom:

"Most nem a megfelelő személy,
hogy önmagáról beszéljen",

mert a depresszió különös
módon forgatja ki narratívánk.

Szűkíti látókörünket.

Ugyanez érvényes, ha magányosak vagyunk
vagy sértettek vagy visszautasítottak.

Kitalálunk mindenféle

szűk látókörű, kiforgatott narratívákat,

amelyeket ki tudja, honnan vettünk.

Utána tényleg saját félrevezetésünk
áldozatai leszünk.

Be kell valljak valamit.

Én írtam a férj felolvasott levelét.

El sem hiszik, mennyit tétováztam

a müzli és a chips között.

Az évek során látott –

nemcsak saját terapeuta tapasztalatom
alapján, hanem rovatom is felhasználva –,

eddigi narratívák alapján írtam.

Az történt,

hogy azonos élethelyzetben
lévő két személy

egymástól függetlenül írt nekem,

és egyszerre két szemszögből

érkezett narratívám.

Ez valóban megtörtént.

Nem ismerem a nő
levelének másik verzióját,

de tudom:

meg kell írja azt is.

Mert a nő merész szerkesztéssel

a régi levél sokkal árnyaltabb
változatát írja meg.

Még abban az esetben,
ha a férjének viszonya van,

mert lehetséges, hogy van,

a nő még nem tudhatja az ügy kimenetelét.

Csak a szerkesztés erejével

oly rengeteg lehetőség jelenik meg,
hogy akármerre alakulhat még.

Néha megfigyelek igazán
megrekedt eseteket,

és ők kézzelfoghatóan
ragaszkodnak elakadásukhoz.

Segítséghárító panaszkodóknak
nevezem őket.

Biztosan ismernek ilyeneket.

Ők azok, akiknek, ha próbálunk
javasolni valamit,

akkor elutasítják: "Igen,
de ez soha nem működik, mert..."

"Igen, de ez lehetetlen,
mert nem tudom kivitelezni."

"Igen, szeretnék több barátot,
de mindenki olyan bosszantó."

(Nevetés)

Valójában azt utasítják el,

hogy átszerkesszék a nyomorúságról
és elakadásról szóló narratívájuk.

Velük szemben más stratégiát alkalmazok.

Mást mondok nekik.

Közlöm velük:

"Mindannyian meg fogunk halni."

Fogadom, most boldogok, hogy nem vagyok
az önök terapeutája.

Pont így szoktak rám meredni,

ahogy most önök is néznek rám,

teljesen összezavarodva.

Elmagyarázom nekik, hogy végül

mindenkiről narratívát írnak.

Gyászbeszédnek hívják.

Elmondom, hogy boldogtalanságunk
megfogalmazása helyett,

addig kell alakítsuk
narratívánk, míg élünk.

Élettörténetünk hősei,
és nem áldozatai kell legyünk.

Mi válogatjuk meg,
mi kerüljön be gondolatainkba,

és mi alakítsa valóságunkat.

Elmondom, hogy az élet arról szól,
hogy minek szentelünk figyelmet,

és mely narratívát kell átszerkesztenünk.

Megéri az erőfeszítést, hogy átnézzük,

mert semmi nem fontosabb
az életminőségünkhöz,

mint a magunknak mesélt narratíva.

Elmondom, hogy élettörténetünk esetén

célunk a saját Pulitzer-díjunk
elnyerése kell legyen.

Legtöbben nem vagyunk
segítséghárító panaszkodók,

vagy legalábbis nem tartjuk
annak magunkat.

Könnyen beleesünk ebbe a szerepbe,

mikor nyugtalanok, mérgesek
vagy elesettek vagyunk.

Legközelebb, mikor küszködnek valamivel,

jusson eszükbe,

hogy mindannyian halandók vagyunk.

(Nevetés)

Majd kapják elő szerkesztő eszközeiket,

és tegyék fel maguknak a kérdést:

milyen narratívát szeretnék magamnak?

Utána írják meg remekművüket.

Köszönöm.

(Taps)