Egy nemrég beérkezett ímélről mesélek először. Teljesen szokatlan leveleket kapok, mert terapeuta vagyok. "Kedves Terapeuta!" című tanácsadó rovatot vezetek, gondolhatják, mi mindet kapok. Ezernyi idegen bizalmas levelét olvastam szerte a világból. A tartalom szerteágazó: összetört szívtől és elvesztéstől a családi csetepatékig szülőkkel és testvérekkel. Külön mappában tartom őket a laptopomon, "Életgondok" elnevezés alatt. Ezt az ímélt kaptam – sok ehhez hasonlót kapok –, és szeretnék betekintést engedni világomba egy ilyen levél felolvasásával. Így hangzik: "Kedves Terapeuta! Tíz éve vagyok férjnél. Minden rendben volt pár évvel ezelőttig. Ekkor a férjem szeretkezési közeledései csökkentek, és mára majdhogynem elmaradtak." Gondolom, nem erre számítottak, igaz? (Nevetés) "Tegnap este rájöttem, hogy hónapok óta titokban éjbe nyúló hosszú telefonbeszélgetéseket folytat kolléganőjével. Rágugliztam a nőre: a nő csodálatos. Fel sem tudom fogni, hogy ez történik. Gyerekkoromban apámnak is volt viszonya, és ettől családunk szétesett. Említenem sem kell, mennyire zaklatott vagyok. Ha a házasságom megmarad is, soha többé nem tudok megbízni a férjemben. De nem szeretném gyerekeinket kitenni a válásnak, mostohaanya helyzetnek stb. Mit tegyek?" Önök szerint mit tegyen a nő? E levél alapján arra gondolhatnak, mennyire fájdalmas a hűtlenség. Tán még fájdalmasabb ebben az esetben, az édesapja miatt átélt tapasztalata miatt. Hozzám hasonlóan, empátiát érezhetnek e nő iránt, és hogy is fogalmazzam szépen: talán lehetnek nem egészen pozitív érzéseik a férjével kapcsolatban. Rajtam is átvillannak ezek a gondolatok ilyen levelek olvasásakor. De nagyon óvatosan kell választ fogalmazzak, mert tudom, hogy minden levél csak bizonyos szemszögből elmesélt narratíva. Ennek a narratívának van másik változata. Mindig van. Tudom, mert terapeutaként, ha semmi mást, de azt megtanultam, hogy megbízhatatlanul mesélünk az életünkről. Én is. Önök is. És minden kedves ismerősük. Ezt lehet nem kellett volna megemlítsem, mert nem fogják elhinni a TED-beszédem sem. Nem mondom, hogy akarattal vezetünk félre másokat. Legtöbb esetben igazat mesélnek nekem, csak saját aktuális szempontjukból nézve. Attól függően, hogy mit hangsúlyoznak vagy mit nem, miről mesélnek, mit mellőznek, mire figyelnek, s mire hívják fel a figyelmem, egyéni módon adják elő narratívájuk. Jerome Bruner pszichológus szépen fogalmazta ezt meg: "Lehetetlen mesélni morális állásfoglalás nélkül." Mindenkiben él az életmeséje. Mi késztette erre, miért volt az rossz, miért bántunk ekképp valakivel –, mert természetesen rászolgáltak –, miért bántak velünk bizonyos módon –, bár egyértelmű, hogy nem adtunk rá okot. Ezek a mesék adnak értelmet életünknek. Mi történik, mikor narratívánk félrevezető vagy nem teljes vagy éppen hibás? Nem tisztázzák a helyzetet, hanem elakasztanak minket. Feltételezzük, hogy körülményeink alakítják narratívánk. De amivel mindegyre találkoztam munkám során, az ennek pontosan az ellenkezője. Azzá alakul életünk, ahogy mesélünk róla. Ez a veszélye a narratívánknak, hogy mindent teljesen összezavarhat, de ez az ereje is. Ez azt jelenti, hogy ha megváltoztatjuk narratívánk, akkor megváltoztathatjuk életünk. Ma azt is megmutatom hogyan tegyük. Említettem már, hogy terapeuta vagyok, azonban nem vagyok megbízhatatlan narrátor. De ha repülőgépen megkérdezik, mivel foglalkozom, akkor általában szerkesztőt mondok. Részben azért teszem, mert ha bevallom, hogy terapeuta vagyok, akkor visszás válaszokat kapok, pl. "Jé, terapeuta! Kielemez engem is?" Elgondolkoztat. "A: Nem! B: Miért tenném ezt itt? Ha azt mondom, hogy nőgyógyász vagyok, akkor megkérdezné, hogy medencevizsgálatot vállalok-e?" (Nevetés) De főleg azért mondom, hogy szerkesztő vagyok, mert ez a valóság. Minden terapeuta feladata segíteni szerkeszteni, de kedves terapeutaszerepem érdekessége, hogy mikor szerkesztek, akkor az nem egy személyre korlátozódik. Az olvasók komplett csoportját tanítom szerkeszteni heti egy példalevél alapján. Figyelembe veszem: "Melyik anyag nem ideillő?" "Főhősünk halad vagy futja köreit, a mellékszereplők fontosak, vagy elvonják a figyelmet?" "A cselekmény kifejti a témát?" Észrevettem, hogy az életmesék két fő kérdéskört járnak körbe. Az első a szabadság, a másik a változás. Szerkesztéskor ezekkel kezdek. Vizsgáljuk meg a szabadságot röviden. A szabadságról szóló narratíva ilyen: általában meg vagyunk győződve, hogy határtalanul szabadok vagyunk. Kivéve az adott helyzetet, amikor hirtelen úgy érezzük, hogy egyáltalán nincs szabadságunk. Sok élethelyzetben érezzük magunkat csapdában, igaz? Úgy érezzük, hogy gúzsba köt a családunk, a munkánk, a kapcsolataink, a múltunk. Önvádaskodó narratívával néha mi magunk zárjuk be magunkat, szerintem mindenki tudja, mire utalok. "Mindenki élete jobb az enyémnél" esete, a közösségi médiának köszönhetően. "Szélhámos vagyok", "engem nem lehet szeretni", "nekem soha semmi nem sikerül" esete. "Üdv, Siri!" – mondom, de nem válaszol –, "biztos utál a csaj" esete. Látom, hogy értik, nem vagyok egyedül. A nő, aki a levelet küldte, szintén csapdában érzi magát. Ha a férjével marad, akkor soha többé nem fog megbízni benne, de ha elhagyja, akkor a gyerekei megszenvedik. Ez a film tökéletesen bemutatja, mi történik valójában ebben az életmesében. A filmben egy fogoly rázza a rácsot, kétségbeesetten próbál kiszabadulni. De jobbra és balra is nyitott minden. Nincs rács. A fogoly nincs bezárva. Legtöbben ilyen helyzetben vagyunk. Csapdában érezzük magunkat, megrekedve saját érzelmi börtönünkben. De nem kerüljük meg a rácsokat a szabadságért, mert csapdát sejtünk. A szabadság felelősséggel jár. Ha felelősséget vállalunk narratívás szerepünkért, akkor lehet, változtatnunk kell. Ezzel elérkeztünk a másik általános témánkhoz: a változáshoz. A narratíva így szól: "Változni akarok" – mondják. De igazából így értik: "Azt akarom, hogy ő megváltozzon a narratívában." Terapeuták ezt a dilemmát így írják le: "Ha a királynőnek golyói lennének, ő lenne a király." Úgy értem... (Nevetés) nincs értelme, igaz? Miért zárkózik el a főhős, a történet főszeplője a változástól? Talán azért, mert minden változás –, még a csakugyan pozitív változás is –, meglepően sok veszteséggel jár. Elveszítjük komfortzónánk. Bármennyire kellemetlen vagy nyomorúságos a megszokott, de ismerjük a szereplőket, a felállást és a cselekményt a narratívában elhangzó végső szóváltásig. "Soha nem mosol!" "Legutóbb is én mostam!" "Tényleg? Mikor is?" Van benne valami különösen megnyugtató, hogy pontosan tudjuk, mi következik minden egyes alkalommal. Új fejezet nyitása azt jelenti, hogy felvállaljuk az ismeretlent, teljesen tiszta lappal indulunk. Minden író megmondja, hogy nincs félelmetesebb egy üres lapnál. De van itt valami. Ha megszerkesztjük narratívánk első fejezetét, folytatni már sokkal könnyebb! Kultúránk nagy hiányossága az önismeret megtanulása. Az önismeretünk megszerzéséhez először tiszta helyzetet kell teremtsünk. Engedjük el eddig mondogatott narratívánk azon változatát, amelyik szerint éltünk, hogy élhessük életünk, ne ezt a magunknak mesélt narratívát. Így kerülhetjük meg azokat a rácsokat. Kanyarodjunk vissza a nő viszonyról szóló leveléhez. Tanácsot kért tőlem, hogy mit tegyen. Az irodámban kiírtam a következőt: szuperkibicelés. Szakterületünkön és illetékességünkön kívül eső dolgokról adni tanácsot. Nagyszerű szó, igaz? Különböző összefüggésekben használható, biztos vagyok, hogy beépítik szókincsükbe. Arra használom, hogy emlékeztessen, segíthetek terapeutaként kiválasztani mit szeretnének tenni, de helyettük nem hozhatom meg létfontosságú döntéseiket. Mindenki maga tudja megírni narratíváját, esetleg pár segédeszközre lehet szüksége. Most szeretném, ha közös erővel szerkesztenénk meg ennek a nőnek a levelét, azzal a módszerrel, ahogy mindannyian felülvizsgálhatjuk narratívánk. Kérem, gondoljanak egy életmesére, amivel ámítják magukat, de nem szolgálja jólétüket. Szólhat valamilyen átélt élethelyzetről, szólhat valakiről az életükből, vagy akár önmagukról is. Kérem, figyeljék meg a támogatókat. Kik igyekeznek fenntartani önökben a hibás narratívát? Pl. ha a levélíró nő elmondta volna a barátainak, mi történt, akkor valószínű "ostoba együttérzést" kapott volna. Ennek során folytatjuk ugyanazt a narratívát, "Igazad van, ez annyira igazságtalan dolog!" – mondjuk, mikor barátunk elmeséli, hogy nem léptették elő, bár tudjuk, hogy ez nem az első alkalom, mert nem erőltette meg magát, és lehet, még az irodaszert is elcsórta. (Nevetés) "Igazad van: a pasi balfácán!" – mondjuk, mikor barátnőnk elpanaszolja, hogy elhagyta a barátja, bár tudjuk, hogy jellegzetes módon viselkedik a kapcsolataiban – pl. folyton üzenget, és átnézi barátja fiókjait –, s ez mindig ide vezet. A helyzet ahhoz hasonló, hogy ha mindig verekedés van a bárban, ahova betévednek, akkor talán önökkel van baj. (Nevetés) Hogy jó szerkesztők legyünk, tanúsítsunk bölcs együttérzést, nemcsak barátaink iránt, hanem saját magunk iránt is. Szolgáltassunk – szakkifejezéssel élve: "együttérző igazságbombákat". Ezek az igazságbombák azért együttérzők, mert rámutatnak narratívánk hiányosságaira. Az az igazság, hogy fogalmunk sincs, hogy e nő férjének van-e viszonya, vagy miért változott meg két éve testi kapcsolatuk, vagy miről szólnak az éjbe nyúló telefonhívások. Lehet, a nő élete miatt történt, egymaga fogalmazta meg a megcsalatást, de lehet más oka is, amit nem mesélt el nekem a levélben, vagy magának sem mer bevallani. A Rorschach-tesztet végző pasihoz hasonlóan. Mindenki ismeri a Rorschach-tesztet? Pszichológusok mutatnak tintafoltokat, melyek így néznek ki. "Mit lát?"– kérdezik. A pasas ránéz a tintafoltjára, és azt mondja: "Vért egész biztos nem látok." A vizsgáló azt mondja: "Rendben. Mi az, amit még egészen biztosan nem lát?" Az írásban ezt nézőpontnak nevezik. Mit nem akar látni a mesélő? Szeretnék felolvasni még egy levelet. Így hangzik: "Kedves Terapeuta! Segítségre van szükségem a feleségemmel kapcsolatban. Az utóbbi időben bármit teszek, minden idegesíti, minden kis dolog, pl. a zaj, hogy rágok. A reggelinél észrevettem, hogy titokban több tejet próbál tenni a müzlimre, hogy ne ropogjon annyira." (Nevetés) "Úgy érzem, hogy zsémbessé apám két évvel ezelőtt halála után vált. Nagyon közel álltam apámhoz, és őt gyerekkorában elhagyta az apja. Ezért nem tudta megérteni, hogy min megyek keresztül. Egyik munkahelyi barátom apja is elhunyt pár hónapja. Ő megérti a gyászom. Szeretném, ha a feleségemmel is úgy tudnék beszélgetni, mint a barátommal, de úgy érzem, hogy a feleségem alig bír engem. Hogy kaphatom vissza a feleségem?" Rendben. Lehet, feltűnt önöknek, hogy ez ugyanaz a történet, amelyet az előbb felolvastam, csak másik narrátor szemszögéből. A nő története hűtlen férjről szól, a férj története feleségről szól, aki nem érti meg a gyászát. A sok különbség ellenére jelentős mindkét narratívában a kötődésre való vágy. Ha ki tudunk lépni az első narratívából, és másik személy szemszögéből írjuk le, hirtelen érthetőbbé válik az illető, és másik cselekmény jelenik meg. Ez a legnehezebb lépése a szerkesztésnek, de a változás is itt kezdődik. Mi lenne, ha megfigyelnék narratívájukat, és másik személy szemszögéből írnák le? Mit látnának ebből a szélesebb látókörből? Néha megjegyzem, mikor depresszióssal találkozom: "Most nem a megfelelő személy, hogy önmagáról beszéljen", mert a depresszió különös módon forgatja ki narratívánk. Szűkíti látókörünket. Ugyanez érvényes, ha magányosak vagyunk vagy sértettek vagy visszautasítottak. Kitalálunk mindenféle szűk látókörű, kiforgatott narratívákat, amelyeket ki tudja, honnan vettünk. Utána tényleg saját félrevezetésünk áldozatai leszünk. Be kell valljak valamit. Én írtam a férj felolvasott levelét. El sem hiszik, mennyit tétováztam a müzli és a chips között. Az évek során látott – nemcsak saját terapeuta tapasztalatom alapján, hanem rovatom is felhasználva –, eddigi narratívák alapján írtam. Az történt, hogy azonos élethelyzetben lévő két személy egymástól függetlenül írt nekem, és egyszerre két szemszögből érkezett narratívám. Ez valóban megtörtént. Nem ismerem a nő levelének másik verzióját, de tudom: meg kell írja azt is. Mert a nő merész szerkesztéssel a régi levél sokkal árnyaltabb változatát írja meg. Még abban az esetben, ha a férjének viszonya van, mert lehetséges, hogy van, a nő még nem tudhatja az ügy kimenetelét. Csak a szerkesztés erejével oly rengeteg lehetőség jelenik meg, hogy akármerre alakulhat még. Néha megfigyelek igazán megrekedt eseteket, és ők kézzelfoghatóan ragaszkodnak elakadásukhoz. Segítséghárító panaszkodóknak nevezem őket. Biztosan ismernek ilyeneket. Ők azok, akiknek, ha próbálunk javasolni valamit, akkor elutasítják: "Igen, de ez soha nem működik, mert..." "Igen, de ez lehetetlen, mert nem tudom kivitelezni." "Igen, szeretnék több barátot, de mindenki olyan bosszantó." (Nevetés) Valójában azt utasítják el, hogy átszerkesszék a nyomorúságról és elakadásról szóló narratívájuk. Velük szemben más stratégiát alkalmazok. Mást mondok nekik. Közlöm velük: "Mindannyian meg fogunk halni." Fogadom, most boldogok, hogy nem vagyok az önök terapeutája. Pont így szoktak rám meredni, ahogy most önök is néznek rám, teljesen összezavarodva. Elmagyarázom nekik, hogy végül mindenkiről narratívát írnak. Gyászbeszédnek hívják. Elmondom, hogy boldogtalanságunk megfogalmazása helyett, addig kell alakítsuk narratívánk, míg élünk. Élettörténetünk hősei, és nem áldozatai kell legyünk. Mi válogatjuk meg, mi kerüljön be gondolatainkba, és mi alakítsa valóságunkat. Elmondom, hogy az élet arról szól, hogy minek szentelünk figyelmet, és mely narratívát kell átszerkesztenünk. Megéri az erőfeszítést, hogy átnézzük, mert semmi nem fontosabb az életminőségünkhöz, mint a magunknak mesélt narratíva. Elmondom, hogy élettörténetünk esetén célunk a saját Pulitzer-díjunk elnyerése kell legyen. Legtöbben nem vagyunk segítséghárító panaszkodók, vagy legalábbis nem tartjuk annak magunkat. Könnyen beleesünk ebbe a szerepbe, mikor nyugtalanok, mérgesek vagy elesettek vagyunk. Legközelebb, mikor küszködnek valamivel, jusson eszükbe, hogy mindannyian halandók vagyunk. (Nevetés) Majd kapják elő szerkesztő eszközeiket, és tegyék fel maguknak a kérdést: milyen narratívát szeretnék magamnak? Utána írják meg remekművüket. Köszönöm. (Taps)