Read Montague: Amit megtudunk 5000 agytól

Az egerek, bogarak, hörcsögök már nem az egyedülálló eszközeink arra, hogy az agyat tanulmányozzuk. A funkcionális MRI (fMRI) lehetővé teszi a tudósoknak, hogy feltérképezzék az agy tevékenységeit élő, lélegző, éppen döntést hozó emberi lényeknél. Read Montague áttekintést ad arról, hogy ez a technológia hogyan segít megértenünk az egymással való kapcsolódásunk bonyolult módjait.

Más emberek. Mindenkit érdekelnek mások.

Mindenkinek vannak kapcsolatai másokkal,

és különböző okok miatt

érdeklődik mindenki mások iránt.

Jó viszonyok, rossz viszonyok,

idegesítő viszonyok, agnosztikus viszonyok,

és én most itt arra a központi dologra fogok fókuszálni,

ami egy ilyen kapcsolatban lejátszódik.

Ezért aztán inspirációul fogom hívni azt a tényt,

hogy mindannyian érdekeltek vagyunk a másokkal való kapcsolatokban,

és teljesen lehántom róla az összes bonyolító tényezőt,

és ezt a leegyszerűsített témát, tárgyat,

tudományos kísérletnek vetem alá, és lehetőséget biztosítok így új felismeréseknek

a kezdeti, embrionális szakasz során, hogy kiderülhessen,

mi történik két agyban, amikor egyidejűleg kölcsönhatásba kerülnek egymással.

Mielőtt azonban erre rátérnék, hadd mondjak el pár dolgot,

ami ezt lehetővé teszi.

Az első az, hogy ma már biztonságosan

meg tudjuk vizsgálni az egészséges agy aktivitását.

Tűk és radioaktivitás nélkül,

mindenféle klinikai ok nélkül, foghatjuk magunkat,

és miközben a barátaink és szomszédaink egy sor kognitív feladatot hajtanak végre,

felvehetjük az agyuk működését, s használjuk mindehhez

a funkcionális mágneses rezonancia képalkotó eszközt (fMRI-t).

Valószínűleg mind olvastak, vagy hallottak róla

valamilyen formában. Hadd mutassam most be két mondatban.

Mind hallottunk tehát az MRI-kről. Az MRI-k mágneses tereket és rádióhullámokat

használnak, hogy pillanatfelvételeket készítsenek az agyunkról,

vagy a térdünkről, hasunkról,

szürkeárnyalatos állóképeket.

Az 1990-es években felfedezték, hogy lehet

ugyanezeket a gépeket más üzemmódban is használni,

és abban a módban lehetséges mikroszkopikus szintű véráramlás filmeket készíteni

az agyban sok százezer különböző területről.

Rendben, és mi van akkor? Valójában, az az "és mi van akkor ott az agyban?"

megváltoztatja az idegi aktivitást, azokat a dolgokat, ami miatt az agyunk működik,

amik az agyunkban lévő szoftvert működésre késztetik,

szoros összefüggésben vannak a véráramlás változásaival.

Ha elkészítünk egy véráramlásfilmet,

akkor lesz egy független proxynk az agyi aktivitásról.

Ez szó szerint forradalmasította a kognitív tudományokat!

Vegyük akármelyik kognitív területet, mondjuk az emlékezetet,

géptervezést, anyósunkon való gondolkodást,

valakire való haragunkat, vagy érzelmi reakciónkat, és sorolhatnám,

tegyük az embereket az fMRI-be,

és feltérképezzük, hogyan adják ki ezek a változók az agyi aktivitást.

Kezdeti lépéseknél tartunk még, és bizonyos mérték szerint nyers még ez a technológia,

de tény, hogy 20 évvel ezelőtt még sehol sem tartottunk!

Nem tudtuk ezt megtenni az emberekkel. Az egészségesekkel semmiképpen.

Ezért okozott ez szó szerint forradalmat, s feltárta a lehetőséget

egy új kísérletre való felkészüléshez. A neurobiológusoknak,

ahogy Önök is tudják, rengeteg kísérletezéshez való eszközük van,

férgek, rágcsálók, muslicák, és ilyesmik.

És most van egy új dolog is a kezünkben: az emberi lény.

Ma már az embereket is használhatjuk arra, hogy tanulmányozzuk és modellezzük

az emberben lévő szoftvert,

és van is már néhány bimbózó biológiai intézkedésünk erre vonatkozóan.

Rendben, hadd mutassak be egy példát az ilyesfajta kísérletekből, amik manapság zajlanak,

mégpedig az értékelés területéről.

Értékelés: pont az, amit gondolunk róla, tudják!

Ha fogjuk magunkat és összehasonlítunk két céget egymással,

akkor tudni akarjuk, melyik cég értékesebb.

Bizonyos kultúrák évezredekkel ezelőtt felfedezték már az értékelés kritériumait.

Ha össze akarjuk hasonlítani a narancsot a szélvédővel, mit teszünk?

Nos, ezt nem tudjuk megtenni.

Ezek nem összehasonlíthatók. Nem vegyíthetők egymással.

Ehelyett, fogjuk és átkonvertáljuk egy közös mértékegységre,

azzal megmérjük őket és annak megfelelően értékeljük ki.

Nos, az agyunk is valami ehhez hasonlót tesz,

és most kezdjük megérteni, és beazonosítani

az agynak azokat a rendszereit, amelyek ebben az értékelésben szerepet játszanak,

melyek közül az egyikben van egy olyan ingerületátvivő rendszer,

amelynek a sejtjei az agytörzsben vannak,

és a dopamin vegyületet szállítják az agy többi részéhez.

Nem fogom végigvenni a részleteket, de ez egy fontos felfedezés,

aminek jó részét feltártuk már,

s bár csak egy aprócska dolog ez, mégis nagyon fontos,

mert ezek azok a neuronok, amelyeket elveszítünk, ha Parkinson-kórosak leszünk,

valamint ezek azok a neuronok, amelyek szó szerint eltérítésre kerülnek,

minden típusú drogfogyasztás esetén, és ennek bizony van értelme!

Belép a képbe a droggal való visszaélés, és miatta

megváltozik a világról alkotott értékrendszerünk. Ezek megváltoztatják

a szimbólumok megítélését, melyek a választott drogunkhoz társulnak,

és rávesznek minket arra, hogy azt mindenek felett valónak értékeljük.

Ez itt a leglényegesebb jellegzetessége. Ezek a neuronok

részt vesznek abban is, amikor szó szerint elvont ötletekhez értéket kapcsolunk,

és feltettem ide néhány olyan szimbólumot, amelyhez értéket társítunk,

különböző okoknál fogva.

Van az agyunkban egy viselkedési szuperhatalom,

amely legalább is részben dopaminból áll.

Képesek vagyunk megtagadni az összes létfenntartó ösztönünket egy idea miatt,

pusztán egy idea miatt! Egyetlen más faj sem képes erre.

1997-ben a Menny Kapuja kultusz tömeges öngyilkosságot követett el,

azt képzelve, hogy jön egy űrhajó

az akkor látható Hale-Bopp-üstökös csóvájában rejtőzve,

ami arra vár, hogy a következő szintre vihesse őket. Ez egy hihetetlenül tragikus kimenetelű eset volt.

Több mint kétharmaduknak egyetemi diplomája volt.

A lényeg azonban itt az, hogy képesek voltak megtagadni a létfenntartó ösztöneiket,

pontosan ugyanazokat a rendszereket használva fel ehhez,

amelyek lehetővé teszik a túlélést. Itt nagyon nagy mértékű szabályozásról van szó, világos, ugye?

Egy dolgot még nem említettem,

mégpedig azt a nyilvánvaló dolgot, amely e kis előadásom

további részét képezi, vagyis a többi embert.

Ugyanezek az értékelő rendszerek kerülnek használatra,

amikor emberekkel kapcsolatos viszonyokat mérlegelünk.

Azaz ugyanaz a dopaminrendszer, ami hozzászokik a drogokhoz,

ami egy Parkinson-kór esetén a lebénulásunkat okozza,

ami hozzájárul a pszichózis különböző formáihoz,

szintén használatra kerül annak érdekében, hogy a más emberekkel kapcsolatos

viszonyunkat kiértékelje, és értéket rendeljen a gesztusokhoz,

amikor másokkal kölcsönhatásba lépünk.

Hadd említsek itt egy példát.

Olyan hatalmas feldolgozási teljesítményt alkalmazunk

ezen a területen, amiről szinte fogalmunk sincs.

Hadd mondjak egy példát. Itt egy kisbaba.

3 hónapos. Pelenkába kakil, és nem tud számolni.

Velem áll kapcsolatban. Valaki nagyon fog örülni annak, hogy felkerült ide a kivetítőre.

Lefedheted az egyik szemét, és még úgy is le tudsz olvasni

valamit a másik szeméből, és látok némi kíváncsiságot

az egyik szemében, a másikban pedig némi meglepettséget.

Itt egy pár. Ez egy közös pillanatuk,

és végeztünk egy kísérletet, amiben kivághatunk

különböző darabokat a képből, és mégis láthatjuk,

hogy közösen vesznek részt benne. Amolyan párhuzamosan osztják meg.

Namost, a jelenet részei is üzenik ezt nekünk,

de leolvashatjuk egyenesen az ő arcukról is,

és ha összehasonlítjuk az arcukat normál arcokkal, nagyon kevés lenne a különbség.

Itt egy másik pár. A férfi ránk nevet,

a nő pedig, látják, világosan kimutatja

csodálatát és szeretetét a férfi iránt.

Itt van még egy pár. (Nevetés)

És szerintem nem lehet semmiféle szeretetet és tetszést megfigyelni a baloldali arcon. (Nevetés)

Én tudom, hogy ez itt a kissrác nővére, és megfigyelhetjük,

hogy a kissrác épp azt mondja: "Na persze, a kamera miatt így csinálunk,

aztán persze elveszed a nyalókámat, meg még be is húzol egyet!" (Nevetés)

Meg fog ölni, hogy megmutattam ezt.

Rendben, szóval mit jelent ez?

Azt, hogy hihetetlen mértékű feldolgozóerőt viszünk a problémamegoldásba.

Az agyunk mélyen fekvő részeit használjuk ehhez,

a dopaminerg rendszert, ami azért van, hogy becserkésszük a szexet, a kaját, az élet sava-borsát.

Ezek tartanak minket életben! Ez jutalmaz minket,

ez nyomja ránk azt a viselkedési bélyeget, amit szuperhatalomnak hívunk.

Hogyan tudjuk ezt kiragadni, és létrehozni egy szervezett társadalmi érintkezést,

majd az egészet egy tudományos kísérletté alakítani?

A gyors válasz: a játék.

Gazdasági játékok. Azt csináltuk tehát, hogy két területbe mélyedünk bele.

Az egyik terület a kísérleti gazdaságtan. A másik pedig a viselkedési gazdaságtan.

Kölcsönvesszük a játékaikat. És felhasználjuk őket a saját céljainkra.

Ez itt tehát azt a bizonyos játékot mutatja be, amit ultimátumjátéknak hívunk.

A piros személy kap 100 dollárt, s ő felajánlhatja a kéknek.

a pénz elosztását. Mondjuk a piros meg akar tartani 70-et,

így felajánl a kéknek 30-at. 70:30-hoz megosztást ajánl a kéknek.

A kékre kerül a sor, és a kék bele is egyezik: "Elfogadom",

amely esetben meg is kapja a pénzt. De mondhatja a kék azt is,

hogy "Visszautasítom", amely esetben senki sem kap semmit! Rendben?

Tehát egy racionális választásokkal foglalkozó közgazdász azt mondaná erre, hogy hát

el kéne fogadni minden nem 0 összegű ajánlatot.

Mit tesznek az emberek? A 80:20 arányú elosztásnál még indifferensek.

A 80:20 aránynál érmefeldobáshoz hasonlóan dől el, hogy elfogadjuk-e, vagy sem.

Miért van ez így? Hát tudják, mert be vannak rágva.

Dühösek. Mert ez egy igazságtalan ajánlat, és tudjuk, hogy az mit jelent.

Ilyen fajta játékokat játszunk a laboromban, és sok más helyen is a világban.

Ez némi betekintést nyújt abba,

hogy ezek a játékok mit feszegetnek. Az érdekes benne az, hogy ezek a játékok megkövetelik

tőlünk azt, hogy a kognitív berendezéseink nagy része be legyen kapcsolva.

Képesek kell legyünk úgy odaállni az asztalhoz, hogy a másik emberről megfelelő képet alkossunk.

Képesek kell legyünk visszaidézni mindazt, amit tettünk.

Fel kell tudjunk állni adott pillanatban és megtenni mindezt.

Majd felül kell vizsgálnunk és megújítanunk a modellünket, a visszaérkező jelek alapján,

és valami érdekeset kell tennünk,

amolyan mélyenszántó képzeletbeli kivizsgálást kell eszközölnünk.

Ami annyit tesz, hogy előre el kell döntenünk, hogy vajon a másik ember mit vár el tőlünk.

Jeleket kell küldjünk arra vonatkozóan, hogy az ő fejükben rólunk alkotott képüket irányítsuk!

Mint egy állásinterjúnál. Valakivel szemben ülünk egy asztal mögött,

akinek van valamiféle előzetes képe rólunk,

jeleket küldünk az asztalon át, hogy a rólunk alkotott képet befolyásoljuk,

mégpedig, hogy egy olyat alakítsunk ki, amilyet mi akarunk.

Olyan jók vagyunk ebben, hogy észre sem vesszük az egész folyamatot.

Az ilyesfajta feladatok ezt használják ki, érthető?

Ezt vizsgálva arra jöttünk rá, hogy az emberek

szó szerint olyanok a társadalmi viszonyokban, mint a kanárik.

A kanárikat amolyan élő jelzőeszközként használták régen a bányákban.

Amikor metán vagy szén-dioxid gyülemlett fel,

vagy elfogyott az oxigén, a madarak elájultak,

még mielőtt az emberek ájultak volna el -- amolyan korabeli vészjelzőrendszerként működtek.

Hé, kifele a bányából! Baj van!

Odajönnek az emberek az asztalhoz, és még e nagyon bugyuta,

megrendezett társadalmi kapcsolódás során is, akkor és ott,

amikor pusztán számokról van szó köztük,

akkor is óriási érzékenységgel állnak hozzá a feladathoz.

Azt gondoltuk, felhasználhatnánk ezt, mégpedig úgy,

ahogy már tettük, és tesszük mostanában is

sok ezer emberrel, azt hiszem

kb. öt- vagy hatezerrel. Ahhoz, hogy ebből valódi

biológiai kísérletet csináljunk, nagyobb számokra van szükségünk,

méghozzá jelentősen nagyobbakra. De mindenesetre,

a minták látszanak, és képesek vagyunk ezeket a mintákat

megfogni és átkonvertálni őket matematikai modellekké,

majd felhasználni ezeket a matematikai modelleket arra, hogy új felismeréseket szerezzünk

ezekkel az érintkezésekkel kapcsolatosan. Rendben, és akkor mi van?

Nos, az "és akkor mi van?" egy igazán jól működő viselkedési mérőeszköz,

a gazdasági játékok az optimális játszmákba engednek bepillantást.

Számításokat végezhetünk a játék során.

És felhasználhatjuk mindezt úgymond ahhoz, hogy felszeleteljük a viselkedést kis részekre.

És ez a klassz benne: 6-7 évvel ezelőtt

létrehoztunk egy csapatot. Akkoriban Houstonban voltunk.

Ma Virginiában és Londonban vagyunk. És létrehoztunk egy szoftvert,

amely összeköti az fMRI eszközöket az interneten keresztül.

Úgy emlékszem, vagy hat ilyen gépet építettünk akkoriban,

de most fókuszáljunk csak kettőre.

Tehát ez a rendszer összehangolja a világon bárhol elhelyezkedő gépeket.

Összehangoljuk ezeket a gépeket, beállítva őket

ezekre a társadalmi interakciókra, és folyamatosan vizsgáljuk mindkét

egymással interakcióba lépő agyat. Első alkalommal tehát,

nem csupán átlagokat vizsgálnunk az egyedi személyekkel összehasonlítva,

vagy egyéneket, amint a számítógépen játszanak,

vagy amint megpróbálnak következtetéseket levonni ilyen módon. Vizsgálhatunk egyéneket párban.

Vizsgálhatjuk, ahogy az egyik egyén kapcsolatba lép a másikkal,

emeli a tétet, majd új felismerések keletkeznek benne

a normál felfogóképesség határaival kapcsolatban,

de ami még ennél is fontosabb, hogy belevehetünk

klasszikus értelemben véve mentálisan fogyatékos, ill. agyi sérült egyéneket

ezekbe az interakciókba, és használhatjuk ezeket próbaként.

Elkezdtük tehát ezt a munkát. És elértünk néhány találatot,

szerintem embriószintű felfedezéseket.

Szerintünk ennek jövője van. De a mi dolgunk,

hogy mélyre ássuk magunkat és újradefiniáljuk egy lexikon segítségével,

méghozzá egy matematikai lexikon segítségével, nem pedig normállal,

ahogy a mentális betegségekre tekintünk,

leírva ezen betegségek jellegzetességeit, ezeket az embereket használva

az ilyen kapcsolódások kanárijaként. Ez annyit tesz,

hogy kihasználjuk a tényt, hogy az egészséges fél, aki egy komolyan depressziós másik féllel játszik,

vagy valaki olyannal, aki az autizmus rendellenesség spektrumba esik,

vagy olyannal, aki figyelemhiányos hiperaktivitás rendellenességgel bír,

felhasználjuk egyfajta élő jelzőeszközként,

majd számítógépes programok segítségével modellezzük azt a személyt,

és ez megadja számunkra ennek az egésznek a kielemzését.

Az elején vagyunk még, még csak most kezdjük,

most állítunk fel vizsgálati helyeket szerte a világon. Ez itt néhány

együttműködő terület. A központ, elég ironikusan,

a virginiai picike Roanoke-ban van.

Van egy másik központunk is Londonban jelenleg,

és a többi kialakítás alatt. Szándékunkban áll az adatokat nyilvánosságra hozni

majd egy bizonyos ponton. Ez egy bonyolult feladat,

elérhetővé tenni az egész világon.

Viszont csak egy kis részét tanulmányozzuk annak,

hogy mi tesz bennünket, embereket érdekessé,

és ezért szeretnék minden érdeklődőt biztatni, hogy használják a szofverünket,

és kérjenek nyugodtan segítséget

a használatával kapcsolatban.

Befejezésképpen hadd osszam meg Önökkel a következőt:

Az az érdekes az emberi felfogóképességet vizsgálva,

hogy eddig bizonyos tekintetben be voltunk határolva.

Eddig egyszerűen nem voltak meg az eszközeink ahhoz,

hogy az egymással kapcsolatba lépő agyakba egyszerre nézzünk bele.

A helyzet azonban az, hogy még, ha magunk vagyunk is,

akkor is alapjában véve társas lények vagyunk.

Nem elkülönülő elmék, olyan tulajdonra épülve,

ami másoktól függetlenül tart életben minket,

mert az elménk nagyon is függ másoktól! Függ másoktól,

és még tükröződik is másokban,

így néha annak képzete, hogy kik is vagyunk, nem válik világossá addig,

amíg nem tapasztaljuk meg magunkat más emberekkel való interakciókban,

olyanokkal, akik közel állnak hozzánk, vagy akik éppenséggel ellenségeink,

vagy akik agnosztikusak velünk.

Tehát ez az egyik első lépés, hogy ezt az új felismerést

-- hogy mitől is vagyunk mi emberek -- hasznosítsuk arra,

hogy új ismereteket gyűjtsünk a mentális betegségekről.

Köszönöm, hogy itt lehettem. (Taps)

(Taps)