Találkoztak már szörnyeteggel? | Amy Herdy | TEDxSanJuanIsland

A nemi erőszak megelőzésére vonatkozó intelmek többnyire a nőket célozzák, és efféle "hasznos" tanácsokra szorítkoznak: "Ne járkálj egyedül, ne idd le magad, ne tedd ki magad veszélynek. Főleg: ne hagyd magad megerőszakolni."

Ehelyett miért nem a lakosság másik részét intjük: "Ne kövess el erőszakot!" Mit hibázunk el a kultúránkban, hogy újratermeljük az erőszakoskodókat?

Szívszaggató történetével Amy Herdy, a díjnyertes író és oknyomozó producer föltárja a szexuális visszaélések láncolatát, és megvizsgálja, mik a veszélyei, ha a legerőszakosabb elkövetőket szörnyetegnek nevezzük.

Amy Herdy több mint 20 éve tudósít traumákról, köztük nemi erőszakról. Szakmai tevékenységébe beletartozik a workshopokon való oktatás az oknyomozó és trauma-újságírás tárgykörében az USA Külügyminisztériumának felkérésére a pakisztáni Lahorban, Karacsiban és Iszlámábádban. Több díjjal tüntették ki.

2011-ben kiadta a Diary of a Predator c. díjnyertes könyvét, amelyet a Denver Post tudósítójaként Brent Brents sorozatos nemi erőszakot elkövető ügyéről írt. 2015-ben a The Hunting Ground c. dokumentumfilm oknyomozó producere volt.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Találkoztak már szörnyeteggel?

Annyira ijesztővel, hogy még
ősi hüllőagyukat is riasztotta?

Denveri bűnügyi tudósítóként
egyik reggel munkába tartottam.

Beléptem a zsúfolt liftbe

magam elé tekintve,

és olyan érzésem támadt,
hogy a hátam mögött valaki figyel.

Vállam fölött odapillantottam,

és megláttam,

hogy egy férfi fagyos
cápatekintettel méreget.

Ránéztem,

nézésem azt mondta: "durva alak",

de a férfinek szeme se rezdült.

Véget vetve a vetélkedőnek
visszafordultam,

de a vészcsengő csak zúgott a fejemben.

Hirtelen eldöntöttem, hogy nem
kell tudnia, melyik emeletre tartok.

Mikor a lift legközelebb megállt,
s az ajtajai már záródtak,

az utolsó pillanatban kislisszoltam.

Fölrohantam a lépcsőn,
és beestem a hírszerkesztőségbe.

Vadul zakatolt a szívem.

A szörnyetegektől való félelmünk ösztönös.

A denveri lakosokat 2005-ben

a sorozatos nemi erőszakot
elkövetőről szóló tudósítások

úgy megrémítették,
hogy egyesek baseballütővel jártak.

A rendőrség közölte a nevét: Brent Brents,

és a média törte magát,
hogy valamit megtudjon róla.

A versenytárs újság riportere telefonon
ráakadt Brent arkansasi nővérére,

és a nő azt mondta:

"Megérdemli, amit kap a tettéért!",

majd letette a kagylót.

Egy mondat, de beelőztek.

"Ülj repülőre, irány Arkansas! –
mondták a szerkesztők. –

Találd meg a családot, és bírd szóra!"

Így is tettem.

Az anyja önfejűnek és intelligensnek
jellemezte Brentset.

Gyerekkorában vadászott és halászott,

futott, birkózott, bokszolt.

Gondjai voltak a tanulással,

ettől elkeseredetté,
majd dühössé vált az iskolájában.

Tízévesen füvezni és inni kezdett.

Akkor kezdte verni az anyját.

13 évesen a vasúti váltó átállításáért

javítóintézetbe került.

18 éves koráig időnként visszajutott oda

két gyerek megerőszakolásáért.

16 évet töltött börtönben,
és aztán felügyelet nélkül szabadult.

Nővére hozzátette,

hogy Brent nagyon dühös volt
egy éve elhunyt apjukra.

Megkérdeztem az anyját:

"Elnézést a kérdésért, de ez rutinkérdés,

mikor valaki másokat szexuálisan zaklat:

zaklatták Brentet gyerekkorában?"

Hosszasan hallgatott,

majd maga elé nézve ezt mondta:

"Brent mindenféléket összehantázik."

A rendőrség röviddel
a Valentin-nap után fogta el.

A hétvége beköszöntekor egy nyomozó

azt mondta neki a telefonba:

"Add föl magad, te kis szarházi!"

Brent lényegében így felelt: "Kapj el!"

A hétvégén öt áldozatot erőszakolt meg,
köztük két gyereket,

és majdnem agyonvert egy nőt.

Az esetekből nyert DNS-eket
órák alatt feldolgozták,

és a rá következő embervadászat

szörnyű hegyi autósüldözésbe torkollott,

és úgy kapták el, hogy fegyvert fogtak rá.

Az efféle történet
a médiát őrületbe kergeti.

A tudósítók elözönlötték
a börtönt, de én nem.

Nem láttam értelmét.

Inkább kézírásos levelet küldtem neki,

egyszerű levélpapíron két mondatot:

"Kedves Brent,

Arkansasban találkoztam
a mamáddal és a nővéreddel.

Ha megkérdezed őket, elmondják,

hogy illendően és tisztelettel
viseltettem irántuk,

és veled is ugyanúgy bánok majd."

Megadtam neki a szerkesztőségi számom,

hogy bármikor hívhat R-beszélgetésre.

Mivel sejtettem, hogy rengeteg
gyűlölködő levelet kaphat,

ráírtam a boríték hátára:

"Ne félj felnyitni!"

A hétvégén a rendőrség közleményt adott ki

Brents újabb azonosított áldozatáról.

Mivel védik a nemi erőszak
áldozatának személyazonosságát,

csak a tetthez közeli keresztutcák
nevét hozták nyilvánosságra.

"Menj oda egy fotóssal! –
mondták a szerkesztők. –

Kerítsd elő a névtelen áldozatot,
és bírd szóra!"

Jó.

Elmentünk a keresztutcákba,

és rengeteg bérelhető helyiséget,

hatalmas legókhoz hasonlókat találtunk.

Órákig eredménytelenül
dörömböltünk az ajtókon.

Majdnem besötétedett, mikor észrevettünk
egy kutyasétáltató asszonyt.

A kutyasétáltatók mindig
remek információforrások,

és tényleg,

elárulta, hogy a karbantartó tudja,
melyik nőt támadták meg.

Megadta a karbantartó ajtószámát,

ő meg az áldozat ajtószámát.

Bekopogtam, egy férfi nyitott ajtót,

s én az ajtó mögé rejtőző sötét hajú
apró asszonyt pillantottam meg.

Bemutatkoztam, a nő kijött, és azt mondta:

"Maga megrémisztett."

Margaretnek hívták,

és elmondta a történetét.

Három hete támadtak rá,

a horzsolásból származó sárga foltok
még mindig ott voltak a nyakán.

Brents a bejárati ajtó előtt
vetette rá magát,

mikor a nő vásárlásból tartott hazafelé.

A nő védekezett,

a férfi ütötte és fojtogatta,

aztán megerőszakolta.

Margaret megmutatta a díványát,

a kárpitjából egy nagy darabot kivágtak.

A rendőrség bűnjelnek vitte el,

mert azon történt a megerőszakolás.

Akinek nem telik új díványra,

aki nem képes a bérletet
megszakítva elköltözni –

Margarettel ez a helyzet –,

az kénytelen ottmaradni
a legszörnyűbb rémálmával együtt.

A rendőrség közölte vele,

hogy az esetéből származó DNS
elemzése kb. két hónapig tart.

Nem áltatták ügye megoldódásával.

De meglátta, hogy Brentset körözik,

és a fotóról felismerte a támadóját.

Aznap este tett egyik kijelentése
tényleg megdöbbentett:

"Gyűlölöm.

És mégis, sajnálom.

Egy állat. Szegény pára."

Egy hétre rá Brents fölhívott.

Mindjárt az elején azt mondta:
"Nem mondok semmit."

Imádom, mikor ezzel hívnak föl:

"Nem mondok semmit neked."

Jó.

Aztán azt mondta:

"Van hozzád egy kérdésem,

a továbbiak a válaszodtól függnek.

Azt mondják rólam,
hogy gyűlölnek, szörnyeteg vagyok.

Te is így gondolod?"

Rávágtam: "Én nem.

Szörnyű dolgokat tettél,

de szörnyetegnek nem tartalak."

Így kezdtünk levelezni.

Az egyik levelében Brents így írt:

"Nyugi, egyszer fél méterre
álltam tőled a liftben."

Szememet forgatva

előkaptam egy cetlit, hogy visszavágjak:

"Ne szarakodj. Abban állapodtunk meg,
hogy mindig igazat mondunk."

Aztán rájöttem, hogy akkor reggel
ő állt a hátam mögött.

A férfi, akinek a puszta jelenléte
arra késztetett,

hogy ijedt nyusziként
rohanjak be a hírszerkesztőségbe.

Kiderült, hogy Brents régebben
már figyelte a tevékenységem.

Hónapokkal szabadon bocsátása előtt

egy trilógia társszerzője voltam,
amelynek témája:

a hadsereg mennyire hibásan kezeli
a szexuális és párkapcsolati erőszakot.

A téma megérintette Brentset.

Nem azért, mert elkövető volt,

hanem mert a benne rejlő dühös férfigyerek
áldozatnak ítélte magát.

Ez az elsős Brent fényképe.

Addigra az apja már három éve
rendszeresen megerőszakolta.

Pár héttel e kép elkészülte után,
Brent akkor 12 éves volt,

apja olyan kegyetlenül elverte,

hogy orvosi feljegyzések szerint

bal szemfenék-roncsolódást szenvedett.

Bal szemgödre károsodott.

A családtagokkal készült
interjúkból kiviláglott,

hogy az apja erőszakos és szadista volt.

Második házasságából származó két gyerekét

erőszakoskodása miatt
kiemelték a családból.

Brent és bátyja mégis,

érthetetlen okból visszakerült.

Apja elmondta neki,

hogy gyerekkorában őt is
verte és megerőszakolta az apja:

Brent nagyapja.

A minta így ismétlődik:

fájdalom, lealacsonyítás, szégyen.

Brent Brents azt tette a többiekkel,
amit gyerekkorában vele tettek.

Gyerekként, a többi áldozathoz
hasonlóan, magát hibáztatta.

Egyszer ezt írta:

"Nem sokra emlékszem abból,
amikor tényleg fiatal voltam,

csak a félelemre, szégyenre
és a bátorság hiányára."

Brents elmesélte, hogy mikor
a nyomozó ezt mondta neki:

"Add föl magad, te kis szarházi!",

az annyira felbőszítette,

hogy fogta magát, és elkövette
a borzalmas végső ámokfutását.

Nem azt mondom,

hogy e tényezők mentségül szolgálnak
Brents elkövetett rémtetteire.

Ő választott.

Teljesen megérdemli,
hogy hátralévő életét börtönben töltse.

De a vele történtek ismerete
némileg magyarázza,

hogy a hozzá hasonlók miért követhetnek el

efféle minden empátiát nélkülöző,
erőszakos tetteket:

agya hajlamossá tette rájuk,

és a vele, rajta elkövetett erőszak
modellnek számított.

Az emberi természet,

hogy elhatárolódjon a hozzá hasonlóktól,

rásüti a szörnyeteg bélyegét,
és a gonoszság jelképeként elutasítja.

Semmiképp sem akarunk
közösködni ilyen szörnyeteggel,

mert ez azt jelentené, hogy mi is
képesek lennénk szörnyű tettekre.

De ha az erőszakoskodót
szörnyetegek közé soroljuk,

nagyobb biztonságban érezzük magunkat,
ám ez a jövőre nézve veszélyesebb,

mert nem hisszük, hogy szomszédunk,

munkatársunk, kebelbarátunk
is lehet szörnyeteg.

Így rejtőzködik,
miközben szemünk előtt van.

Manapság a megerőszakolás megelőzése

efféle "hasznos" tanácsokra korlátozódik:

"Ne járkálj egyedül, ne idd le magad,
ne tedd ki magad veszélynek."

Meg a főleg nőknek szánt tanács:

"Ne hagyd magad megerőszakolni."

Ehelyett miért nem
a lakosság másik részét intjük:

"Ne kövess el erőszakot!"

Miért nem lépünk tovább,

és tesszük föl a kérdést:

mit hibázunk el a kultúránkban,
hogy újratermeljük az erőszakoskodókat?

Mert az idegenekre támadó szabadult rab,

a barátnőjét megerőszakoló diák

vagy az áldozatát bedrogozó
és megerőszakoló celeb –

ők mind-mind dühüket, hatalmukat
és mások feletti befolyásukat élik ki.

Döntésük egyformává teszi őket.

A nyomukban szenvedés marad.

Egyetemi megerőszakolások
több mint 50 áldozatát interjúvoltam meg

csupán az utóbbi két évben.

Az elkövetőkről kapott részletek

rengeteg fiatalról rajzolták meg
a szándékos zsákmányvadász képét.

Elszigetelik a kiszemelt áldozatot,

majd bedrogozzák és leitatják,

és az ajtót bezárva

nem törődnek a könnyekkel,
a könyörgésekkel,

fütyülnek rá, hogy áldozatuk
béna a félelemtől vagy eszméletlen.

Tíz éve Brent Brentset 1509 évre ítélték.

Ma a sorozatosan erőszakoskodók
új nemzedéke látható országszerte.

Mi ennek az oka?

Miért tápláljuk a fiúkban
és fiatal férfiakban a hitet,

hogy értéküket az uralkodási
képességük szabja meg?

Mi lenne, ha az együttérzést
többre értékelnénk a hatalomnál?

Kiskorukban arra intjük gyerekeinket:

"Játsszál szépen a homokozóban."

Később azt mondjuk nekik:

"Ne verekedj a játszótéren.

Vegyél mély levegőt,
számolj tízig, és hagyd ott őket."

Aztán még idősebbek lesznek,

és megtanítjuk nekik a szex biológiai
oldalát: az egészséget és a szaporodást.

Mi lenne, ha kibontanánk fiataljainkkal
folytatott beszélgetéseinket,

és ráébresztenénk őket,
hogy a szégyenérzet,

a tehetetlenség és a düh érzete,

melyeket bántalmazás
és elutasítás vált ki,

mások fölötti uralkodásra
ösztönözheti őket?

Megtanulhatják-e fölismerni a kiváltó
jeleket, és megállj parancsolni maguknak?

Legalább kezdjék el a beszélgetést!

Erőszakoskodó viselkedés
szemtanújaként lépjenek föl ellene,

hiszen fölismerik, mikor látják!

Ne mentegessék,
ne forduljanak el, ne takargassák!

Mivel a nemi erőszak megjelenése láncolat,

amely verbális zaklatással kezdődik,
és fizikai támadásba torkollik,

ne tűrjék el, ha nemi erőszak témájú
vagy áldozathibáztató viccet hallanak.

Egyáltalán nem humoros, és nem szexis.

Veszélyes.

Ha valaki bizalmasan közli,
hogy szexuálisan bántalmazták,

higgyenek neki!

A valótlan történetek oly ritkák,
hogy csak higgyenek neki!

Miközben hallgatják, ne ítéljenek!

Segítsenek, hogy támogatást találjon,

és ösztönözzék döntésre!

Az áldozatokat illetően Brents elmondta,

hogy a börtönben a szexuális bűnözők
csoportos tanácsadása nem működik.

Ha meglátják, hogy abba a csoportba tart,

veszélynek teszi ki magát.

A rabok nem akarnak gyengének mutatkozni.

Félelemben élve nehéz megváltozni.

Ha tényleg segíteni akarnak nekik,
hogy megváltozzanak,

részesítsék őket nagyobb
figyelemben és együttérzésben,

amelyek négyszemközti
beszélgetéseken kimutathatók.

Hiszen a lelkileg sérült embernek
roppant szüksége van rá.

Több börtön építése
és az elkövetők megbüntetése helyett

inkább előzzük meg a bajokat!

Brents gyakran mondta,

hogy az agya kilencéves
korában ment tönkre.

Mi lett volna, ha valaki
korán beavatkozik az életébe?

Szomszéd, tanár.

Hogy nem vette senki észre,

hogy a fiú zúzódásokkal
és vizeletszagúan jár iskolába,

mert előző este ágyba vizelt,

semmint végigosonjon
a folyosón a fürdőszobáig,

és apja felébresztését kockáztassa?

Ha csak egyetlen bántalmazott
gyereken segítünk,

azzal egynél több személy élethosszig
tartó gyötrelmét előzzük meg.

Manapság sokan "garázsházakban" laknak,

ahol a garázs a fő jellemző.

Este odahajtanak, kinyílik a kapu,

beállnak a garázsba, bezárul a kapu,

és egész éjszakára ott maradnak.

Még a szomszéd nevét sem tudják.

Senkivel nem társalognak,
nem avatkoznak bele semmibe.

Mi lenne, ha tétovázás vagy feltétel
nélkül mernénk másokkal törődni?

Ez a kíméletlen igazság,

de társadalmunk többet törődik
a nemi erőszak áldozataival,

ha megfelelő minőségű áldozatok.

Hiszen a a rendőrség
azt mondta Margaretnek,

hogy az ügyében levett DNS
két hónapig elfekszik.

Amikor gazdag környék
áldozataira támadt Brents,

a DNS-vizsgálat órák alatt meglett.

Lehet, hogy az igazság istennője vak,
de biztos, hogy a jó pezsgőt szereti.

Tartottam Margarettel a kapcsolatot,

ahogy ügye a bírói szakaszban kanyargott.

2005 júliusában Brentset bűnösnek
ítélték Margaret megtámadásáért.

Mint más poszttraumás
stressz-zavarral küzdő áldozatok,

Margaret is félt kilépni a házból.

Rémálmai voltak, visszatérő emlékei.

Képtelen volt munkát vállalni.

Házassága tönkrement.

A tárgyalás előtti nap megkért,

hogy adjam át üzenetét Brentsnek.

Vállaltam.

Ezt üzente:

"Mondd meg neki,

hogy megbocsátok."

Megdöbbentő.

Hogy bocsáthat meg ennek
az embernek, aki ekkora sebet okozott?

Aki majdnem mindentől megfosztotta?

Hozzátette:

"Nem arra a férfire gondolok,
aki meg akart ölni,

hanem a kisfiúra, akivel ugyanaz történt.

Gyűlölni könnyű.

De ha tovább gyűlölöm,
sosem jutok túl rajta."

Hozzáfűzte:

Brent helyében azt szeretném,
hogy valaki segítsen vagy figyeljen rám,

és ne úgy bámuljon rám,
mint állatra vagy szörnyetegre szokás."

Margaret föllelkesít.

Ha ő meg tud bocsátani Brentsnek,
mi bárkinek képesek lehetünk.

Az eset alapvetően befolyásolta életemet.

Arra tanított, hogy közünk van egymáshoz,

és ha hátat fordítunk egymásnak,
akkor cserben hagyjuk magunkat.

Rájöttem, hogy nem tetszik,
amilyen riporter vált belőlem.

Brents vezetett rá,

hogy valami közös van bennünk:

mindkettőnket valami hajtott.

Az ügy lezárása után röviddel fölmondtam.

Sosem akarok már
szerkesztőségben dolgozni,

mert az értékelés makacs hajszolását

sok szempontból károsnak tartom.

Más sosem kopogok áldozatok ajtaján,
hacsak nincs meghívásom.

Levelezni kezdtem Brentsszel,

mert egész életemben nemi erőszakról
tudósító újságíróként

választ kerestem a miértre.

Eleinte Brents bogár volt a mikroszkóp
alatt; meg is mondtam neki.

Brent Brents az emberségről
és együttérzésről szóló leckévé vált.

Még az ún. szörnyetegek
is félnek valamitől.

Brents megírta nekem.

Így fogalmazott:

"A legnagyobb félelmem, hogy meghalok,

mielőtt még valami jót tettem volna."

Ezért meséltem el a történetét.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

(Taps)