A menekültválság emberi oldala | Brian Sokol | TEDxSanDiego

65 millió ember van ma világszerte, akik háborús konfliktus vagy egyéb üldöztetés miatt kényszerülnek elhagyni otthonaikat. Magasabb ez a szám, mint történelmünk során bármikor.

Brian Sokol fotográfusként különböző menekülttáborokban találkozott ezekkel a menekültekkel. Mikor megismerte a történetüket, az álmaikat és emberségüket, teljesen átértékelte az életét. Itt az ideje, hogy mi is kérdőre vonjuk az előítéleteinket és mindazt, amit a menekültválságról gondolunk.

Brian Sokol képzőművész, fotográfus és író, a világ különböző pontjain fellángoló polgárjogi problémák és humanitárius válságok dokumentálásának elkötelezett híve.
2012 óta elsősorban afrikai, ázsiai, közel-keleti és latin-amerikai menekültek, kitelepítettek és hontalanná nyilvánított személyek történeteit dolgozza fel.
Célja, hogy különböző nyelveket beszélő, más fajhoz és kultúrához tartozó, eltérő vallású közönségében együttérzést ébresszen és cselekvésre késztesse őket.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

2012 augusztusában egy sátorban voltam

a Szudán és Dél-Szudán
között húzódó határ közelében.

Akkor voltam először menekülttáborban.

Kicsivel múlt éjfél.

A számítógépem képernyője mellett

ott volt egy akkor már csak félpohárnyi,
nagyon meleg vodka,

a monitoron előttem pedig ez a fénykép.

Azért küldtek oda,
hogy ezt a képet elkészítsem.

Fölmásztam egy póznára,
hogy jó legyen a szög,

és lássam, ahogy a várakozó emberek
sora a horizontba vész.

Több ezer arc, mindenki szúnyoghálóra,

mogyoróvaj-készítményekre,
száraz lencsére vár.

Ahogy a képet néztem,

émelyegni kezdtem.

Attól féltem, lehányom a monitort –
lehet, hogy csak a vodka volt az oka,

de szerintem inkább a hatalmas űr,
a kapcsolat teljes hiánya aközött,

amit azon a héten
láttam és tapasztaltam,

és a kép között,
ami a képernyőről bámult rám.

Van egyfajta fotó,
amit "menekültfotónak" hívunk.

Ha találkoznak ilyennel,
önök is felismerik,

és a fotós is tudja,
mikor sikerült ilyet készítenie:

akkor, ha pont olyan, mint minden
addig készült, jellegzetes menekültfotó.

Az ilyen képek üzenete egyértelmű.

Általában arról lehet beazonosítani őket,
hogy a képen por van, vagy esik az eső.

Általában batyuikat cipelő,
fáradt embereket látunk rajtuk,

néha süllyedő hajót,

többnyire viszont inkább kerítést
vagy feltekert szögesdrót köteget.

Ezek a képek nem feltétlenül rosszak.

Az igazat megvallva
egész hatásosak tudnak lenni.

Csak az a gond velük, hogy egyoldalúak.

Természetesen okkal készülnek ilyenek.

Ezek a fotók olyan sokkolóak,
hogy figyelmet követelnek maguknak,

olyan krízishelyzetekre irányítják
a figyelmet, ami mellett talán elmennénk.

Nem kérdőjelezik meg viszont

az értékrendünket és az előítéleteinket.

Ha én lennék a saját képeim közönsége,

ezek alapján csak annyit
tudnék mondani a menekültekről,

hogy általában éhesek és fáradtak.

Szerintem ennél többet nem nagyon.

Nem tudom, eszembe jutna-e,
hogy a menekültek is kötnek házasságot,

hogy a menekültek is tartanak
születésnapi bulit,

és hogy, igen, még a menekülteknek is
van Facebook profilja.

Az a kép, ami a nyugati világban
a menekültekről bennünk él –

és ez az uralkodó, az egyetlen
menekültekkel kapcsolatos képünk –,

az embereket egyszerűen
áldozatként állítja be.

A róluk szóló történetek is egyoldalúak:
lényegük a sajnálat és a bánat.

Olyan képekkel bombáznak újra és újra,
melyek illenek ebbe a sztereotípiába,

de ahogy a nigériai regényíró,
Chimamanda Ngozi Adichie mondja:

"A sztereotípiákkal nem az a baj,
hogy nem igazak,

hanem az, hogy nem adnak teljes képet."

Az ENSZ, számos nonprofit szervezet
és a média is imádja a statisztikákat.

A statisztikáknak
persze van létjogosultsága.

Segítenek abban, hogy megértsük
egy krízis súlyát és komolyságát.

De milyen gyakran használunk
statisztikákat arra,

hogy olyan dolgokat vagy embereket
írjunk le, amiket vagy akiket szeretünk?

Képzeljük el, hogy egy rémségesen rémes
párhuzamos univerzumba kerültünk,

egy olyan helyre, ahol nem tudnák,
milyen egy kiskutya,

én pedig statisztikai adatokkal
próbálnám ezt önöknek elmagyarázni:

Tudniuk kell, hogy a kutyáknak
átlagban 17 farokcsigolyája van,

marmagasságuk nagyjából 28 cm,

a mancsuk körmérete 34,32 mm.

Tudják már, milyen egy kiskutya?

Állítsuk ezt szembe azzal, hogy fél percig
játszhatnak egy kutyussal,

vagy elolvassák egy kislány fogalmazását,

aki életében először vitte a kiskutyáját
a parkba vagy ki a hóba.

Azt akarom ezzel mondani,

hogy adatokból és statisztikákból
sosem fogjuk megtudni azt,

amit történetekből
és saját élményeinkből megtudhatunk.

És igen, ha esetleg kíváncsiak rá,
ez az én új kutyusom.

(Nevetés)

Úgy hívják, Káposzta. Csudapofa.

A másik dolog, amit
a statisztikákról tudni kell az,

hogy bár feladatuk az, hogy
az emberiességet számszerűsítsék,

általában inkább
elszemélytelenítik azokat,

akikről készülnek.

A statisztikákból megtudhatjuk,

hogy az elmúlt év során

2,1 millió ember szökött át a határon
Dél-Szudánból Ugandába.

2,1 millió.

Önök talán okosabbak, mint én,
és fel tudják fogni ezt a számot,

de számomra ez az adat
értelmezhetetlen.

Ha nem tudom a számot
hús-vér emberekhez kötni,

nem mond nekem semmit.

Azért van ez, mert nagy különbség van
tudás és információ között.

Véleményem szerint

ahhoz, hogy megértsünk
egy olyan mértékű problémát,

mint a menekültválság,

nem statisztikára
és nem számokra van szükség,

hanem történetekre, emberi történetekre.

Térjünk vissza a sátramba.

Hajnali két óra van.

A vodkás üveg kétharmada már üres.

Itt ülök, és próbálok
szöveget írni a képhez,

amit épp akkor készítettem.

Azt írom, 234 ezer ember
jött át a határon,

és bár a szám pontos és igaz,

valami mégis nagyon
tisztességtelennek hat benne,

és az egészben, amit itt művelek.

Talán azért, mert amikor ott voltam,

nem a számok tették rám
a legnagyobb hatást,

nem az, hogy hány menekült volt,

nem is a szenvedésük mértéke.

Hanem az, hogy ahogy jöttem-mentem
köztük, és egész nap fotóztam,

nevetés és mosoly kísért –

egy olyan helyen, ahol úgy gondoltam,
ez nem lehetséges.

Bárhol jártam, mindenütt
gyerekek játszottak –

úgy mint máshol.

Szandáldarabokat
és botokat szedtek fel a földről,

és kisautót építettek belőlük,

amit aztán körbetologattak a táborban.

Összeszedték az eldobott kötözőanyagot,
labdát gyúrtak belőle, hogy focizhassanak.

És az, amit akkor éreztem, mikor beszédbe
elegyedtem ezekkel az emberekkel,

nem sajnálat volt,

nem is együttérzés.

Tiszteltem őket.

Csodálattal vettem tudomásul,

hogy ez itt nem
egy egydimenziós horror-show,

hogy ezek az emberek
nem pusztán áldozatok,

hanem tiszteletet érdemlő emberi lények.

Azelőtt egyetlen történetet hallottam
menekülttáborokról,

és az borzasztó volt.

És nem is volt igaz.
Nem volt teljesen igaz.

A nagyszerű az volt az egészben, hogy itt,
ahol az embereket annyi veszteség érte:

elvesztették a gyermekeiket,
az otthonukat, a nyájaikat,

a földjüket, és most egy idegen
országban, sátrakban élnek,

körülöttük csupa idegen –

ezek az ember nemcsak
a méltóságukat őrizték meg,

de olyan nagy szívük volt,

hogy a szeretetre való
képességük is megmaradt.

És ezen a ponton
nagyon elszégyelltem magam.

Szégyelltem magam a képek miatt,
amiket készítettem,

mert így én is sztereotípiát
csináltam az ezekből az emberekből.

Ezek alapján csak egyetlen dolgot
tudtam érezni irántuk,

félelmet és sajnálatot.

Mi volt a következő lépésem?

Megváltoztam.

Elhatároztam, hogy ahelyett,

hogy 234 ezer név- és arcnélküli menekült
történetét mondanám el,

az egyének történetére fogok koncentrálni,

és úgy fogom elmesélni ezeket
a világ különböző részein élő,

különböző kulturális háttérrel rendelkező,

más-más bőrszínű embereknek,

hogy ők is azonosulni tudjanak velük,

és át tudják érezni
a menekültek helyzetét –

ha csak egy percre is.

Az elképzelés nagyon egyszerű volt:

Megkértem néhány menekültet,
meséljék el nekem a történetüket,

és mutassák meg, mi az az egyetlen,
legfontosabb tárgy,

amit magukkal hoztak,
mikor elmenekültek az otthonukból

és a hazájukból.

Erre épült az a projekt, ami
"A legfontosabb holmi" címet kapta.

Ebből szeretnék most
megosztani néhány történetet,

amit azoktól hallottam,
akikkel találkoztam.

Ő itt Dowla.

Dél-Szudánban találkoztunk.

Azelőtt jó néhány héttel menekült el
egy Gabanit nevű kis faluból,

az otthonából, amit lebombáztak.

Dowla hat gyermek édesanyja,

és a legfontosabb tárgy,
amit magával hozott,

az a rúd, amit itt
a vállára kötözve látnak,

és a hozzá tartozó két kosár.

Előfordult, hogy két-két gyereket
cipelt a kosarakban,

az ötödiket a hátán vitte,

a hatodik pedig mellette lépkedett.

Így tette meg a tíznapos utat
a hegyi ösvényeken át.

Ő Leila.

Lelilával Észak-Irakban találkoztam
épp a tél beállta előtt.

Leila a családjával
és három másik családdal,

egy tetőtlen betonépítményben lakott.

Elmesélte,

hogy Szíriában a legfélelmetesebb,
a tankok hangja volt.

"Még a repülők zajánál
is félelmetesebbek voltak,

mert olyan érzés volt, mintha a tankok
kimondottan értem jöttek volna."

A legfontosabb holmi,
amit Leila magával hozott,

az a farmernadrág volt,
amit a kezében látnak.

Így mesél erről:
"A szüleimmel vásároltunk,

órák óta nézelődtünk, de nem találtam
semmit, ami tetszett volna,

aztán megláttam ezt a farmert,
és tudtam, hogy ez tökéletes lesz nekem,

mert virágok vannak rajta,
és én nagyon szeretem a virágokat."

Csak háromszor volt rajta eddig –
mindháromszor Szíriában:

kétszer esküvőn, egyszer pedig,
mikor a nagypapája jött el látogatóba.

Azt mondta, legközelebb
csak akkor veszi fel,

ha megint esküvőre megy,

és bízik benne, hogy az újra
Szíriában lesz majd.

Ő Sebastian.

Sebastian hétéves volt, mikor a családja
a függetlenségi háború miatt Angolából

a Kongói Demokratikus
Köztársaságba menekült.

Ez több mint 60 évvel ezelőtt volt.

Sebastian így beszélt erről:
"Emlékszem, nagyon hideg volt,

és édesapám rám adta
a zakóját, hogy ne fázzak.

Ez volt rajtam, mikor átjöttünk a határon,

és mindig, mikor ránézek,
most is, hogy ezt elmesélem magának,

apámra és Angolára emlékeztet.

Nálam lesz akkor is, ha egy nap
visszatérünk Angolába,

így emlékezem majd édesapámra.

Felveszem, mert most már
én is apa vagyok."

Két héttel később Sebastian
visszatérhetett Angolába.

De nem mindenki ilyen szerencsés.

Ma több mint 65 millió ember van,

akik háború miatt kényszerültek
elhagyni az otthonaikat.

65 millió menekült.

Több, mint a második világháborúban.

Több, mint írott
történelmük során bármikor.

Más példával, 100 emberből
egyet érint ez a probléma.

Még egy történetet
szeretnék megosztani önökkel,

még egyet a 65 millióból.

Ez a történet a barátomról, Fayizról szól.

Fayiz nem sokban különbözik önöktől,
akik most ebben a teremben ülnek,

és ahelyett, hogy én
mesélném el a történetét,

hadd mondja el ő maga,
halljuk az ő szavait, az ő hangját.

[A szíriai helyzet nagyon bonyolult.]

[Gyermekeket gyilkoltak meg.]

[Képzeljék csak el, milyen az, hogy mennek
haza, és ott találják a gyerekeket...]

[Aludni sem tudtam.]

[Mindent ott hagytam.]

[A nevem Fayiz, és egy kis
szír faluból jöttem.]

[Angoltanár vagyok.]

[KAWERGOSK MENEKÜLTTÁBOR, ÉSZAK-IRAK]

[Nem én akartam menekült lenni.]

[Itt a táborban biztonságban
tudom a gyermekeimet.]

[Tudom, hogy senki nem fog
idejönni azért, hogy megölje őket.]

[Mielőtt Szíriában
elkezdődött volna a háború,]

[mi is figyeltük a világ különböző
pontjairól menekülő embereket –]

[főleg az afrikaiakat.]

[De sosem gondoltam volna,
hogy egy nap én is menekült leszek.]

[A menekült egy ember.]

[Nem idevalósi.]

[Mások a hagyományai, mint a mieink.]

[A menekült emberi lény.]

[Vannak barátai, vannak érzései.]

[Mindene van, amit isten
az embernek adott.]

[A menekült szó
csak egy politikai kifejezés.]

[Minden nap az otthonainkról álmodunk,
vagy a barátainkról, akik ott maradtak.]

[A feleségem jövője
és az én jövőm összeomlott.]

[De itt vannak a gyerekeim.]

[Öt év múlva - talán - építhetünk
új jövőt számukra.]

[Nekik még van idejük arra,
hogy felejtsenek, hogy felkészüljenek,]

[hogy újjáépítsék az otthonaikat.]

[Vigyáznunk kell hát az álmaikra,]

[fontos, hogy vigyázzunk az álmaikra.]

A történetek, melyeket ma este, ma délután
hallottak, a háborúról szóltak,

de nem a háború az egyetlen ok, ami
menekülésre kényszeríti az embereket.

Sok menekültnek a szerettei
miatt kellett menekülnie,

vagy azért kellett elhagyniuk
az otthonaikat, a hazájukat,

mert más a bőrük színe,

vagy mert egy etnikai csoport
tagjaként láttak világot.

Ma, ebben a korban,

mikor a félelem és az idegengyűlölet
könnyen a politika eszközévé válik,

talán még fontosabb, mint valaha,
hogy ne felejtsük,

nemcsak a tankok
és a bombák miatt menekülünk.

Legközelebb, ha egy ilyen fotót látnak,

egy ilyen drámai fotót,

sok-sok szomorú, batyut cipelő emberrel,

vagy ha legközelebb
hallanak egy történetet,

tele megdöbbentő statisztikai adattal

egy olyan embercsoportról,
akikről egyébként nem sokat tudnak,

kérdezzenek tovább.

Gondoljanak Leilára és Fayizra,

és ne feledjék,
itt nem számokról van szó,

hanem emberekről.

Egy kérdéssel szeretnék
elbúcsúzni önöktől:

Ha kapnának fél percet,
mielőtt menekülniük kell,

és csak azt vihetnék magukkal,
amivel ki tudnak mászni a hátsó ablakon,

hogy aztán nekivágjanak az éjszakának,

és talán soha nem térhetnek vissza,

mit vinnének magukkal?

Mi lenne ez a legfontosabb tárgy?

Köszönöm.

(Taps)