Uralkodó mintáink | Ádám Molnár | TEDxYouth@Budapest

Előadásában megmutatja, hogyan ismerhetjük fel és változtathatjuk meg az életünket uraló vislekedési mintáinkat, hogy a kontrollt visszaszerezve a nap hősévé válhassunk!

Molnár Ádám életvidám energiabomba. Már egyetem mellett saját vállalkozásba kezdett, idén bekerült a világ szabadúszó szoftvermérnökeinek legjobb 3%-ba. Most egy olyan új eszközt fejleszt, amivel bárki képes egyszerű tettekkel jobbá tenni a világot. Hobbija a pszichológia, együtt dolgozik Philip Zimbardoval, és imád önkénteskedni.

This talk was given at a TEDx event using the TED conference format but independently organized by a local community. Learn more at http://ted.com/tedx

Van olyan tudás, ami veszélyes.

Veszélyes, mert ha birtokodba kerül,

soha többé nem tehetsz úgy,
mintha nem tudnál róla.

Ezt másképpen a tudás átkának is nevezik.

Nem tudod nem tudni azt, amit tudsz.

De... És most figyelj!

Mi van akkor, ha tudat alatt hat rád?

A világon mindent rendszerek alkotnak.

Rendszer van a génjeinkben,
a társadalmunkban,

de még a reggeli kávénkban is.

A rendszerek
szabályok és minták alapján működnek.

Ahogyan a génjeinknek,

úgy agyunk működésének is
megvannak a maga mintái.

Próbáljunk is ki valamit!

Ki szerint van
negatív kifejezés fent a kijelzőn?

[Sz...r az élet!]

(Felemeli a kezét)

Agyunk gondolkodási mintái
úgy hatnak ránk tudat alatt,

hogy képesek vagyunk
valami nagyon szuper dologba...

˙(nevetés)

... valami egészen negatívat belelátni.

De, a jó hír az, ha ismerjük a mintát,
legközelebb már ezt is észre fogjuk venni.

Tavaly nyáron, június 19-én
a Hősök Tere kezdeményezéssel

megszerveztük az első
mindennapi hősöknek szóló konferenciát,

a HeroiKon konferenciát.

Az egyik szünetben valami
fantasztikus dolog történt.

Volt lehetőségem beszélgetni
Matt Langdonnal, az egyik előadónkkal.

Meséltem neki, hogy van egy ötletem,
egy tök szuper dolog,

ami, szerintem,
egyszerűen jobbá teheti a világot,

és könnyedén megváltoztathatja
az emberek életét.

Végighallgatta, és a végén azt mondta,
hogy annyira tetszik neki,

hogy ha egy év alatt
sikerül megcsinálnom ezt az ötletet,

akkor szeretné, hogyha ezt bemutatnám
az Egyesült Államokban,

a Hős Kerekasztal Konferencián
idén szeptember 18-án.

Hihetetlen megtiszteltetés volt, és
nagyon-nagyon lelkes lettem.

Ugyanakkor, a másik oldalon
egy kicsit azért be is voltam parázva.

Mert hát életemben
nem csináltam még ilyet.

De nem baj, van még egy évem!

Egy év! Az alatt az egy év alatt
én majd mindent megtanulok.

Megcsinálom az alkalmazást,

majd felkészülök, hogy hogyan kell
egyáltalán előadni egy ilyen dolgot,

tök jó lesz.

Ja.

Eltelt egy év.

Eltelt egy év, mialatt nem történt semmi.

Ott álltunk az utolsó hónap előtt,
épp a szüleimmel voltam nyaralni,

és látták, hogy valamin
borzasztóan feszülök.

Kérdezték, hogy mizu.

Nekem akkor esett le,
hogy valami probléma van.

Viszont cunamiként ömlött ki a számon
a tengernyi félelem és bizonytalanság,

és vázoltam, hogy mekkora gázban vagyok.

Hogy itt van ez az óriási lehetőség.

Egy olyan, amire mindig is vágytam,
amiért küzdöttem.

Hogy hathassak, hogy adhassak,
hogy valami változzon.

Én meg az egészet elvesztegettem.

És nem fog menni.

Aznap éjjel borzalmasan aludtam.

4-kor kipattant a szemem,
és csak bámultam feszülten a plafont.

Megsemmisülve és
vesztesnek éreztem magam,

és azon kattogott az agyam,
hogy miért van ez.

Hiszen elvileg megvan minden tudásom,

vagy ha nem, akkor ismerek
olyan embereket, akik segíthetnének.

Akkor miért történik ez?

Mégis mi a manó van velem?

És akkor, ahogy ezt kimondtam, leesett,
hogy "ó, hát persze! Az a rohadt Manó!"

Úgy értem, szegény Manó.

Látom, páran furcsán néztek,
ami teljesen normális, de elmagyarázom.

Két évvel ezelőtt a Láthatatlan Egyetem
önkénteseinek készítettem

egy rendhagyó
tanulási módszertant műhelyt.

Az érdekelt engem,
hogy miért nem tudunk tanulni.

Azért volt rendhagyó ez a műhely,

mert a legtöbb tanulási módszertan
azzal foglalkozik,

hogy hogyan kell memorizálni hatékonyan,
vagy hogyan kell jól jegyzetelni.

Nekem viszont az volt a bajom,

és a többieknek is rajtam kívül,

hogy eleve hozzá se tudunk fogni.

Hogy itt van előttünk ez a tanulnivaló, és

mintha valami mágikus erő visszatartana,
és egyszerűen nem megy.

És amikor végre odamennél,
leülsz, kinyitod a könyvet,

és észreveszed, hogy "Jé! Egy szösz!"

(nevetés)

Abban a pillanatban posztolod facebookra,

és eltelt 3 óra úgy,
hogy semmit nem haladtál.

Ki volt már így?

(Felemeli a kezét)
Rengetegen.

És ez nem csak a tanulnivalóval van így,
hanem a munkával is.

Ha meg kéne csinálni valamit, úgy igazán,

vagy van egy helyzet,
amit meg kell oldani,

hát, pont ugyanez van, pepitában.

Velem ez rengetegszer megtörtént,
és borzasztóan idegesített,

hogy egyszerűen visszavet attól,
hogy sikeres lehessek,

és rosszul érzem magam miatta,
és mások is körülöttem.

Szóval változtatni akartam rajta,
és elkezdtem kutatni.

Kutattam, kutattam,

és egyszer csak találtam egy cikket,
ami nagyon érdekes volt.

Azzal foglalkozott, hogy agyunk működése
hogyan befolyásolja a motivációnkat

biológiai szinten.

Infósként számomra
teljesen idegen nyelven volt az egész,

kb. 10 sort értettem meg belőle.
A következtetést.

Ez a 10 sor azonban elég volt arra,

hogy teljes új nézőpontba helyezze azt,
amit a világról tudok.

Arra már korábban rájöttem,

hogy az informatika
nem a számítógépekről szól.

Hanem az emberekről,
viselkedésekről, rendszerekről.

Akárcsak mi magunk.

De amíg egy programkód könnyedén leírható,
addig mi valahogy nem.

Ami persze teljesen természetes,
hiszen valóságos csodák vagyunk.

De a csoda is csak addig csoda,
amíg meg nem érted.

Utána csak trükk.

A trükk pedig agyunk egy zseniális
működési alapelvén nyugszik.

Ahhoz, hogy ezt
könnyedén el tudjam magyarázni,

amit aztán hetekig kutattam,

alkottam 3 karaktert.

3 olyan szereplőt,
akik a fejünkben élnek,

és minden egyes minket érő információval
ping-pongoznak egymás között.

Az első a Király.

Ő tulajdonképpen a nagyagy.

Idetartozik a tudat, a logika, a beszéd,
a kreativitás, a problémamegoldás,

a célok, stratégiák követése.
Minden, amire azt mondom, hogy én vagyok.

A második gyökeres ellentéte, a Sárkány.

Archeológiai szempontból
ő fejlődött ki először.

Ez az agytörzsünk.

Teljes mértékben tudattalan szinten
működik, ösztönösen.

Legfőbb feladata az,
hogy életben tartson minket.

Ő az, aki vészhelyzetben
védekező pozícióba emeli a kezünket,

felnyomja az adrenalinszintünket,
és lehetővé teszi azt,

hogy "üss és fuss" effektust aktiválva
kimeneküljünk a helyzetből, és túléljünk.

A harmadik szereplő a Manó.

Ő a limbikus rendszer.

Szintén tudattalan szinten dolgozik,
viszont nem ösztönös.

Hanem, mivel a legfőbb feladata
testi és lelki egyensúlyunk fenntartása,

egy hatalmas nagy szűrőként szűri

a világból különböző érzékszerveinken
beáramló információkat,

és azokban mintát keres.

De mi is az a minta?

A minták tulajdonképpen
agyunkban futó biológiai programok.

Mintáink alapján látjuk a valóságot
olyannak, amilyen.

Azok alapján érzékeljük a valóságot
olyannak, amilyen.

Ezeket gyűjtjük a szüleinktől, a TV-ből,
különböző élményeinkből.

A mintákhoz érzéseket,
érzelmeket kapcsolunk.

Ez alapján kialakítjuk a jót és a rosszat,
saját értékrendünket.

Ez alapján látunk bele egy szójátékba

egy nagyon pozitív dolgot,
egy nagyon negatívat,

ezek alapján döntjük el,
hogy egy kihívás igazából

lehetséges kudarc
vagy egy óriási nagy lehetőség,

és végül is ezek alapján dől el, hogy
boldogok és sikeresek leszünk, vagy...

...vagy feladjuk az álmainkat.

A mintákon nagyon sok múlik.
A mintákon múlik az életünk.

Sőt, a Manón múlik az életünk.

De hiszen pontosan ez a feladata.
Ott vizslat a királyság kapujában,

és minden minket érő információval
"szeret - nem szeret"-et játszik.

Ha egy információ tetszik neki, ismerős,
pozitív élmények kapcsolódnak hozzá,

akkor örömérzet kíséretében továbbküldi
a nagyagynak, a Királynak,

további feldolgozásra.

Hogy majd a tudat, majd én
kezdek vele valamit.

Ha tartottunk már sikeres előadást,

akkor sokkal szívesebben
látunk hozzá a következőhöz,

hiszen megvannak a kapcsolódási pontok.

Ilyenkor örömérzet kíséretében

még szívesebben
fogjuk azt a dolgot csinálni.

De, ha nem.

Ha nem tartottunk még ilyet,
vagy nem történt olyan dolog,

akkor ez az egész tök új.

Új a Manó számára is,
és minden, ami új, az ismeretlen.

Az ismeretlen pedig veszélyes lehet,
ami pedig veszélyes, az életellenes.

És az agyunk legfőbb feladata,
hogy életben tartson minket...

Tehát, mit csinál a Manó?
Elfordul tőle.

Sőt, ugyanez történik,
hogyha általános iskolában leégtünk.

Ki az, akinek voltak
rossz felelési élményei?

(Felemeli a kezét)
Rengetegen.

Ilyenkor hozzákapcsolja az agy, hogy
"Ú, ez megint ilyen!"

"Emberek előtt kell beszélni...
Óriási para lehet belőle!"

"Ettől meg kell védenem a tudatot."
Mit csinál?

Füttyent a Sárkánynak, a Sárkány jön,
adrenalint okádva

ráveti magát a helyzetre,
beteríti az egészet.

Én, a tudat meg
nem látok az egészből semmit.

Csak kínlódok. Halogatok.

Pontosan ez történik akkor is,

amikor nem tudom,
mi lesz egy félév múlva, egy év múlva,

nem tudom, mi lesz diploma után.

Vagy...

... munkahelyváltás előtt.
Nem tudom, milyen lesz a következő főnök.

Vagy benne vagyok egy nyilvánvalóan
nem működő kapcsolatban, és...

félek attól, milyen lesz egyedül maradni,
vagy milyen lesz utána.

Nem látok előre, emiatt
ragaszkodom a biztoshoz, a mintáimhoz.

És ráadásul minél több érzelem
kapcsolódik egy mintához,

annál erősebben fog ránk hatni.

Amikor ez így leesett, elgondolkodtam,
hogy velem most mi is van.

Hát, itt ez az élethelyzet.

Soha nem voltam még
az Egyesült Államokban.

Soha nem repültem még.

Soha nem tartottam
több száz embernek előadást,

mindezt ráadásul idegen nyelven.

Úgy, hogy az alkalmazás,
ami a meghívásom alapja

még kész sincs.

Mit mond a Manó?

"Huh... ez nagyon para!"

(nevetés)

Elfordul tőle,

és ott vagyok abban a helyzetben,
amiben vagyok.

Amikor ez leesett, rájöttem, hogy
"Jah...", hogy ez van...

Valami megváltozott,
elkezdtem megnyugodni.

Elkezdtem jelen lenni.

Eszembe jutott, hogy
amikor hasonló helyzetben voltam,

milyen jó volt, amikor mégis valahogy
sikeresen alakultak a dolgok.

Amikor megnyertük
a 24 órás programozóversenyt csapatommal,

vagy, amikor megtartottam
a legelső műhelyemet,

vagy, amikor
csak odamentem ahhoz a csajszihoz,

és elkértem a számát,
és ő lett életem első barátnője.

Ezek a dolgok mind
alapjaiban változtatták meg az életemet,

és nagyon jó, hogy
sikerült ezeket a dolgokat meglépni.

Eszembe jutott, hogy
tulajdonképpen ezt az egészet,

ezt a projektet és az amerikai utat
én azért akarom csinálni,

mert változtatni akarok.
Az egész világon.

Szóval, nekem is változnom kellett.

Ha sikerül, tök jó dolog történhet,
ha nem, akkor mindenképpen para.

De mi is kell ehhez?

Egy kutatás szerint a sikernek
4 tényezője van.

Az egyik az intelligencia.

Az intelligencia
15%-ban befolyásolja a sikerünket. Oké.

A 2. tényező a körülmények.

Azok a külső dolgok,
amelyeket ki tudunk alakítani.

Barátok, család, támogató közösségek,
minden olyan dolog,

ami abban segíthet minket,
hogy elérjük egy célunkat.

A 3. tényező a technikák.
A technikák azok a tanulható dolgok,

amiket képesek vagyunk mi
tudatunk szerint elsajátítani.

Például szakmák,
önfejlesztő képzéseknek tananyagai,

egy csomó-csomó olyan dolog, ami
szolgál minket, és segít előrehaladni.

A 4. a legérdekesebb.

A motiváció.

2 dologból áll: Az egyik a célok,

erről már hallottunk,

a másik pedig a korábbi élmények.

Nekem nagyon fura volt,

hogy ismerve az előbbi karaktereket,
agyunk működését,

hogyan lehetséges az,

hogy mindössze 12,5%-ban befolyásolják
a sikerünket a korábbi élmények.

Hiszen, hogyha minden
a Manón keresztül jut tovább,

jó esetben a nagyagyba, a tudatba,
és aztán tudunk vele foglalkozni,

akkor hogyan lehet, hogy csak 12,5%?

Nekem ez nem.

Úgyhogy az egészet újragondoltam,
és bár a tényezők tetszenek, az arány nem,

ezek nem egyenrangúak.

Építettem belőlük egy sikerpiramist.

Jelen esetben számomra
a sikert a változás jelentette.

Ha sikerül változtatnom,
akkor sikeres lehetek.

Ha nem, akkor nem.

Az első lépés tehát a korábbi élmények,
a Manó része.

Meg kell másznunk a piramist ahhoz, hogy
az alapjától, a jelenlegi helyzetünktől

a csúcsig, a változási eljussunk.

Viszont, ha a Manó nem örül,
akkor mi sem fogunk.

Oké, de akkor mit lehet tenni?

Nagyon egyszerű:
Meg kell hackelni az agyunkat.

Telepítenünk kell egy új programot.

Egy olyan programot,
ami tulajdonképpen egy különleges minta,

ami nem kifelé, különböző dolgokra figyel,
hanem befelé, saját magára.

Saját működésére.

Azokra az élethelyzetekre,
azokra az ismeretlen élethelyzetekre,

amik eddig újak voltak, és amiktől eddig
genetikus mintái alapján elfordult.

És milyen jól tette, hogy ezt tette!

Gondoljunk bele:

évszázadokon keresztül
ez tartott minket életben.

Ha ránk támadt egy tigris az őserdőben,

akkor nyilván nem volt jó ötlet
elhívni kávéra,

úriember módjára megbeszélni vele
elfogyasztási szándékát.

Nem, dehogyis!

Föl az adrenalint, Sárkány,
üss és fuss, menekülünk, túl kell élni!

Csakhogy megváltozott a világ.

A civilizált társadalmunkban teljesen
másfajta igényeink vannak, mint korábban.

Ezekhez az igényekhez,
ezekhez a kihívásokhoz

másfajta mintákkal kell alkalmazkodnunk.

Meg kell tanítanunk a Manónak,

hogy az új, ismeretlen dolog
nem feltétlenül életellenes,

és a tudat számára, nekem tök hasznos.

Hogyan is kell ezt csinálni.

Az első lépés, hogy kapd rajta magad.

Minden egyes probléma megoldása
azzal kezdődik, hogy

felismerjük, hogy probléma van.

Ez az a lépés, amit
a szituációból kifelé teszünk,

hogy el tudjuk kezdeni
kívülről szemlélni a helyzetet.

Ez nem csak a halogatásra igaz.

Pontosan ez történik,
amikor féltékenyek vagyunk.

Vagy amikor indokolatlanul
felcsesszük magunkat mások hülyeségén.

Ezt a fajta kontroll-vesztett állapotot
érezzük,

viszont, ha felismerjük a mintáját,
akkor észrevehetjük,

és tudatosan tudunk rajta változtatni.

Ami nagyon fontos, az az,
hogy észrevegyük, hogy

nem vagyunk rosszak.

Se kevesek.

Hanem ez az egész teljesen természetes.
Ilyenek vagyunk, így működünk.

Te is, én is, mindenki.

Ezen a ponton feloldozzuk a helyzetet, és
visszakerül a kontroll a tudat kezébe.

És végre elkezdhetünk
dolgozni, változtatni.

Nekem ez kb. 4:30-kor történt meg...

(nevetés)

és átugrottam az első lépcsőt,

és jött a második, hogy
"mászd meg a piramist".

És elkezdtem változtatni.

Eszembe jutott, hogy van a célom,
amihez tanultam technikákat.

Itt az óriási kihívás, azt úgy oldjuk meg,
hogy részekre bontjuk.

A pici részeket pedig
egyenként felfalatozzuk.

Jöttek a dolgok,
amiket elkezdtem tanulni.

Végre elkezdtem tudni használni azt,
amit korábban tanultam.

Szépen elkezdtem dolgozni,
és valahogy alakult.

5 órára egy csomó feladatom volt,

mire a Manó is azt mondta, hogy
"Ja, hát így már értem!".

"Ennyi az egész? Akkor csináljuk!"
Tolta az energiát, hormonokat, és

kedvem lett csinálni mindent.

És működött a folyamat.

De még ez sem elég.

A 3. lépés: csinálj új mintát.

Ugyanis menet közben
végig ott volt a Manó, és böködött, hogy

"Te, figyelj már! Inkább facebookozzál.
Az sokkal jobb."

"Azt ismerjük, ez úgyis hülyeség,
ehhez nem értünk. Facebookozz egy kicsit!"

(nevetés)

Én meg álltam, hogy "Hmmmm... oké....,
kihívás, nem baj, megoldjuk."

És minél többször sikerült leküzdeni
korábbi mintáimat,

felülírni ezeket a régi mintákat,

felülírni úgy, hogy tudatosan,
energiát belefektetve

sikerült változtatnom.

Ez a sikerélmény olyan örömérzetet adott,

ami lehetővé tette, hogy
a régi mintáimat felülírjam,

és egyre többször
az új minta érvényesüljön.

Ez olyasmi, mint amikor
megtanulunk olvasni.

Először piszokul szenvedünk
azokkal a betűkkel,

és képesek vagyunk beletévedni,

és tépjük a lapokat általános iskolásként,
szüleinknek meg azt mondjuk, hogy leesett,

és tulajdonképpen most,
ha ránézünk bármire,

gondolkodás nélkül felfogjuk a dolgokat.

Egy erős, energiát igénylő folyamatból,

egy célszerűen, tudatosan kialakított
folyamatból

csináltunk egy minket már tudattalanul,
automatikusan szolgáló szokást.

Na, ugyanezt kell megcsinálni
az agyunkkal.

Arra, hogy magára figyeljen.

Én még nem vagyok készen,

de az amerikai előadásra
valahogy minden összeállt.

Elkészült az eszköz, elkészült az előadás,

kirepültem,

összeszedtem minden maradék
bátorságomat és önbizalmamat,

kiálltam,

és megtartottam a beszédet.

Életem egyik legnagyobb majdnem kudarcából
életem egyik legnagyobb sikerélménye lett.

Imádtam minden percét.

Ez a sikerélmény lehetővé tette, hogy

egy olyan új minta alakuljon ki bennem,

egy olyan új löketet adó energiabomba,

ami lehetővé teszi azt, hogy elérjem
életem egyik legnagyobb, legvadabb álmát.

Megtartsam ezt a beszédet itt, Nektek.

Na, persze most sem volt könnyű,
küzdöttem magammal,

s bár elsőként beszélek,

a szervezőknek, szerintem,
nem egy álmatlan éjszakát okoztam.

(nevetés)

De itt vagyunk.

És belegondolva vicces, és ijesztő, hogy
milyen kevésen múlik a siker.

Hogy mindezt eldobtam volna magamtól,
ha nem ismerem fel a mintát.

A minták mintáját.

De most, hogy már tudom,
már van választásom.

És neked is van.

Hiszen minden pillanatban döntünk.

Ha ismered a mintát,
nem tudod nem észrevenni.

Felelős vagy a mintáidért.

Köszönöm.

(Taps)