The Happiest Place: Ben Henretig at TEDxStanford

Ben Henretig a Micro-Documentaries filmes társaság egyik alapítója és igazgatója, 2011-ben négy kalandvágyó sportember társaságában gyalog és kerékpáron végigjárta a kis himalájai királyság, Bhután földjét. Az utazásról dokumentum film készült " A legboldogabb hely" címmel, amely feltárja, hogy mit tanulhat a nyugati ember Bhután sajátos felfogásából, a "bruttó nemzeti boldogság"-ból a boldogabb, értelmes élettel kapcsolatosan.

Igen, ez egy selfie.

Nem, nem dugtam az ujjam a konnektorba,

sem a turmixgépbe,

Ez a kép reggel 6:30-kor készült

egy sátorban,

kb. 4200 méter magasan, Bhutánban,

ami egy kis ország a Himalájában,
India felett és Tibet alatt.

Úgy tartják róla, hogy a
Föld legboldogabb helye.

Hetek óta életem egyik legnagyobb próbatételét
jelentő filmprojektjén dolgoztam.

Egy 42 napos, 780 km-es utazás,

Bhutánon keresztül, határtól határig,

gyalog és kerékpáron,

négy kalandvágyó sportemberrel.

Fölösleges mondanom,
ez felülmúlja az én képességeimet.

A négy fős filmes csapat ügyeinek
intézése mellett

mi, filmesek cipeltük a teljes
filmes felszerelésünket.

Így végiggyalogoltuk azokat a mérföldeket,
amiket a csapat is megtett,

de azután előrerohantunk,
hogy pozícióba kerüljünk,

lényegében hasra a földre, ahogyan én itt

megpróbálok felvételt
készíteni a csapatról.

Közben ők elhagytak minket,
mi meg futhattunk utánuk.

Ez volt minden nap.

10 nap egyfolytában áram nélkül,

valami napenergiás megoldást
rögtönöztünk a szamarunkon,

hogy a 4 kameránk és a 2 laptopunk
mindig fel legyenek töltve

az egész út alatt.

Hülye egy helyzet volt.

Az a vicces, hogy itt

vagyok a Föld egyik legboldogabb helyén,

teljes boldogtalanságban.

Azért jöttem Bhutánba,

mert kíváncsivá tett a "bhutáni
bruttó nemzeti boldogság".

Szerettem volna megérteni,
hogy mit tanulhatnánk

a bhutániaktól a
boldogabb, értelmes életről.

De itt annyira elkapott
az utazás a vad irama,

és akkora nyomás volt rajtam
filmezés közben,

hogy alig maradt időm megállni,

ott lenni valahol,

és megtapasztalni a hely szépségétl.

Amikor hazaértem, majdnem 2 hónapba
tellett kipihennem az utazás fáradalmait.

És elgondolkoztam: így éltem le

felnőtt éveim nagy részét,

állandóan mozgásban,

gyakran több projekttel zsonglőrködve,
sok stresszt megélve,

és azt érezve, hogy nem jut idő

azokra a dolgokra, amelyek
igazán fontosak lennének az életemben.

Így azután elhatároztam,
hogy visszamegyek Bhutánba,

Ami időt ezúttal Bhutánban töltöttem,

életem néhány legboldogabb
pillanatát jelentette.

Olyan életformával kerültem kapcsolatba,

amiben kevésbé lényeges a
küzdelem és az ambíció,

és valóban minden a kapcsolódások
körül forog,

kapcsolódás a többiekhez,

kapcsolódás a természethez,

és ahhoz az érzéshez,
hogy mindennek célja van.

El szeretnék most mondani néhány
történetet erről az utamról

annak illusztrálásaként,
hogy a bhutániak miként

tartják meg a kapcsolatok
érzetét közösségeikben.

Először egy kis áttekintést adnék Önöknek

a bruttó nemzeti boldogságról,

mert a legtöbben ennek kapcsán
hallanak Bhutánról.

Bhutánt, földrajzi elszigeteltsége miatt,
évezredeken keresztül

nagyon kevés hatás érte a
külvilág részéről.

Azután a '70-es években,

mihelyst az első turisták
Bhutánba érkeztek,

Bhután negyedik királya rájött,
hogy országa válaszút előtt áll.

Ha ugyanazon az úton jár a fejlődésben,

mint a többiek,

országának páratlan hagyománya, kultúrája,

természeti szépségei megsemmisülhetnek.

Kijelentette hát, hogy
a bruttó nemzeti boldogság

fontosabb a bruttó hazai
összterméknél. (GDP-nél)

Az utóbbi 30 évben

Bhután összefogott a világ
néhány vezető közgazdászával,

pszichológusával,
döntéshozójával,

hogy a bruttó nemzeti
boldogságot szlogenből

a jólét jól kidolgozott
mutatójává alakítsa,

33 jellemzővel és 9 területtel,

olyan dolgokat beleértve, mint

az idő kihasználása,

a lelki egészség,

a társadalom életereje,

az ökologiai változatosság és szívósság.

Jobban elmélyülve a bruttó nemzeti
boldogság témájában, meglepőnek találtam,

hogy mennyire másképp fogják fel
a boldogságot,

mint ahogyan mi azt Nyugaton megszoktuk.

Gyakran gondolunk úgy a boldogságra,
mint az élvzetek hajszolása,

és azt hiszem, van némi köze a

makro-ökonómiához is.

Arisztotelész azt a szót alkotta erre,
hogy hedonikus boldogság vagy jólét.

De van egy más boldogság-fogalmunk is,

amit eudaimonikus boldogságnak
vagy jólétnek neveznek.

Ennek a lényege, hogy a boldogság annak
következménye vagy kifejezése,

hogy jó életet,

értékes életet élünk,

ami társas kapcsolatokban bővelkedik,

a hasznosság érzetével.

Amelyben érezzük, hogy képességeinket

valami olyan szolgálatában használjuk,

ami nálunk magasabb rendű.

És azt hiszem, ezt keresik a bhutániak
a bruttó nemzeti boldogságban.

Az első történet, amit elmondok Önöknek,

egy Ure nevű falucskában játszódott.

Azt mondták, ha tényleg
meg akarom érteni a

bhutániak elégedettségének titkát,

akkor a falusi Bhutába kell menjek,

mert ítt az életmód évszázadok
óta nem változott.

Megérkeztünk hát Urába,

és rögtön egy kolostorban fogadtak minket.

Minden közösségnek van egy kolostora.

Ez nemcsak a buddhista vallás
gyakorlásának színtere,

de egyben a közösség központja is.

Rögtön, hogy megérkeztünk, megkínáltak egy

vörös rizsből, chillyből és sajtból álló
étellel, amit itt "erna-datse"-nak hívnak.

Nem lehet eljönni Bhutánból úgy,
hogy chillyt és sajtot ne enne az ember.

Ez a kedvencük, minden fogásnak része.

Finom és csípős.

Nagyon ízletes.

Bemutattak minket ennek a lámának,,
aki épp itt vendégeskesik,

és akinek ilyen sugárzó a mosolya.

Kicsit tréfásan megkérdeztem tőle, hogy
mi a titka a bruttó nemzeti boldogságnak.

Azt válaszolta: "Igazán egyszerű.

Boldogság az, amikor kevésbé
elfoglalt az ember,

és van ideje együtt lenni másokkal,

ahogyan mi is tesszük éppen.

Ahogy körülnéztem a kolostorban,

láttam, hogy a bhutániak
apraja-nagyja összegyűlt itt.

Az volt az érzésem, aki ebbe
a faluba születik,

közeli kapcsolatba kerül
mindenkivel, akit csak lát.

És hogy nem könnyű az élete,

De ehhez az élethez hozzátartozik az a
határozott érzés, hogy tartozunk valahová,
vagyis a társas kapcsolataink.

A kutatások szerint a társas
kapcsolatok megélése

valóban az egyik legfontosabb
tényező, ami esélyt ad a boldogságra,

hiánya pedig ártalmasabb,

mint a cigaretta vagy a magas vérnyomás.

Engem az nyugtalanít, hogy

technikai kapcsolataink dacára

egyre több időt töltünk

magányosan,

ingázásra, munkában,

és kütyüink társaságában.

Sherry Turkle, a MIT professzora, az
"Együtt egyedül" című könyvében arról beszél,

hogy a technikához való
viszonyunk megnehezítette,

hogy jól érezzük
magunkat társas kapcsolatainkban.

És sokszor kerüljük az olyasfajta
meghitt együttlétet,

amiről pedig tudjuk, hogy mennyire fontos
a társas kapcsolatok ápolásában.

Amit magammal hoztam a bhutáni utamról,

és aminek tanuja voltam
a különböző összejöveteleken,

kezdve a gyakori teázásokon
és a közös étkezéseken

egészen a csodás közös táncalkalmakig és

fesztiválokig, amiket
"Cecsusz"-nak neveznek,

annak az erőnek az értékelése, ami
az ilyen meghitt összejövetelben rejlik,

amielynek közös célja,

hogy létrehozza annak a bizonyos
bennsőséges viszonynak az érzetét.

Amit most itt látnak, az egy közös tánc,

amelyen bhutániak százai vettek részt

mindkét politikai pártból.

El tudják képzelni, amint Boehner és
Obama összejönnek pártjaikat támogatni?

Ketten? Úgy gondolom, tragikus
és egyben mulatságos lenne.

Ha véletlenül kettejük bármelyike hallgatja
ezt az előadást online: kérem, szeretném látni .

(Nevetés)

A második történet, amit
el szeretnék mondani,

akkor történt, amikor
Kelet-Bhutánba utaztunk.

Egyetlen kelet-nyugat irányú
főút van Bhutánban,

és ez ágazik le a Himalájához.

Már órák óta autóztunk, és kezdtem
egy kicsit émelyegni tőle.

Kiszálltam hát a kocsiból,

és ahogyan kinéztem,

ameddig a szem ellátott, zöld volt minden,

és felhők táncoltak az erdő felett.

A sofőrünk, aki korábban láma volt,

elmagyarázta, hogy amikor
ezeket az utakat építették, a szerzetesek

egy sor "pujas"-t hajtottak végre,
megáldották a fákat,

és az engedélyüket kérték

az építkezés előtt.

Megkérdeztem, hogy miért.

Elmagyarázta, hogy a bhutániak világa

minden egyes sziklát,

fát, érző lényt

egymással szoros kapcsolatban
lévőnek tekint.

És a szertartások segítenek ezeket a
kapcsolatokat tiszteletben tartani.

Az ökológiában ezt úgy nevezik,
hogy a kölcsönös függőség elve.

hogy minden létező túlélése

függ a körülötte létezők
egész hálózatától.

Ha a bhutániak elhatároznák,

hogy holnap kivágják az összes erdejüket,

úgy azonnal emelkedne a GDP-jük, és
minden megoldódna a gazdasági
növekedésükkel kapcsolatban.

De ehelyett a bruttó nemzeti
boldogság

elve szerint eltökélték, hogy megőrzik
területük legalább 70%-át erddőként.

Bhután azon kevés országok egyike,

ahol a szén-dioxid kibocsájtás negatív.

Több szén-dioxidot nyel el a légkörből,
mint amennyit kibocsájt.

Az utolsó történet, amit elmondok, egy
Pema Tshering nevű fiatalemberről szól.

Bhutánban töltött utolsó hetemben

lehetőségem volt önkénteskedni
egy szervezetnél,

aminek a neve "A Bhután Médiáért
és Demokráciáért Központ".

Ennek tevékenysége, hogy a fiataloknak
dokumentáló eszközöket adjon.

Műhelyünkben az egyik csoport
Pemát választotta alanyként.

Pema agyi károsodással született,
és karjait csak korlátozott mértékben
képes használni.

De az utóbbi 10 évben

megtanulta a hagyományos bhutáni
művészetet és kézimunkát.

A lábával dolgozik.

Mostanában nyitott saját műhelyt.

Munkái hihetetlenek.

Pema elmagyarázta,

hogy a legnagyobb boldogságot
az az érzés jelenti,

hogy van egy kis része van abban,

hogy hazájának egyedülálló
hagyományai és kultúrája fennmaradjanak,

és leghőbb vágya,

hogy képes legyen majd egyszer
támogatni nagyszüleit.

Mielőtt eljöttünk,

persze vettem Pema
munkáiból néhány darabot, és ő

ragaszkodott hozzá hogy szignálja őket,
hogy értékesebbek legyenek..

Így természetesen ráálltam.

Nos, Bhután nem tökéletes,

és persze nincs válasza mindenre.

De úgy érzem, hogy az
igazi kérdéseket teszi fel.

A mi véges életünknek mi más
lenne a célja ezen a bolygón,

mint örülni közösségeink
egészségének és jólétének?

Azért vagyunk, hogy megilletődve álljunk

a szülőhelyünk csodálatos
természeti szépségei előtt.

Mert az igazság az,

hogy minden pillanat, amit itt töltünk.

ajándék.

Tehát, mielőtt elválnának útjaink,

egy kérdéssel és egy felhívással
búcsúzom Önöktől:

Mi lenne, ha a boldogság olyan egyszerű
lenne, mint lenyugodni egy kicsit,

összejönni a barátokkal és azokkal,
akikat szeretünk, úgy, ahogy itt ma mi is,

és megosztani tehetségünket
a legjobb módon, ahogy csak tudjuk?

Nagyon köszönöm.

(Taps)